Egzotikus növény lexikon


               E lexikonban összegyüjtve találhatók a legfontosabb egzotikus növények leírásai, betürendben, 10-20 sorban. Szerepelnek a növényleírásban már                                                     bővebben kifejtett növények közül is néhány. Konkrét keresésnél érdemes a böngésző keresés parancsát használni.











             A     B     C    CS     D     E     F     G     GY     H     I     J     K     L     M     N     NY    O     P     R     S      SZ       T     U     V     Z     ZS
















A

Afrikai olajpálma

Elaeis guineensis Jacq.
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: oil palm;
F: palmier á huile;
S: palma de aceite;
P: cailaué;
N: Afrikanische Ölpalme

Az olajpálma legfeljebb 30 m magas, el nem ágazó pálma. Levele 4-7 m hosszú, tüskés nyelû, és akár 160 szabálytalanul elrendezõdõ levélkepárból állhat, amelyek több síkban terjeszkedhetnek szét, így a levél kuszáltnak tûnik. A törzsön hosszú ideig megmaradnak az elpusztult levelek nagy, terpedten elálló levélhüvelyei, amelyeken gyakran páfrányok és más epifitonok telepednek meg. A váltivarú virágzatok élõ levelek hüvelyeiben fejlõdnek 4-5 éves korban, a porzós virágzatok akár 140 000, a termõsek 6000 virággal.
Termése: csonthéjas bogyó, fél év alatt érik be. Tömötten összezsúfolva helyezkednek el a termések a vastag, rövid tengelyû, torzsaszerû terméságazatokban. Hosszuk mintegy 70 cm, súlyuk még 50 kg is lehet. A termés hosszúkás tojás alakú, gyengén 3 élû, ahol egymáshoz nyomódik, ott lapított, mérete általában 5 x 3 cm. A sima, megérve vörös héj alatt lisztes-rostos, narancssárga terméshús van, amely egy kemény, fás, vastag csonthéjat vesz körül. Ennek csúcsán 3 csírapórus található, és 1(-2) magot foglal magában. A terméshús és a mag 60-70% zsiradékot tartalmaz.
Felhasználása: az olajpálma a világ egyik legjelentõsebb olajnövénye. A terméshús és a mag zsiradékának más tulajdonságai vannak, ezért különbözõ módon használják fel. A terméságazatokat betakarítás után gyorsan felhevítik, a terméseket gépi úton leválasztják, végül összezúzzák, hogy a húst a kõmagokról eltávolítsák. A terméspépbõl narancsvörös olajat sajtolnak, amelynek olvadáspontja 30 és 37 °C között változik. Ebbõl a zsiradékból halványítással étkezési olaj készül, továbbá margarin elõállítására és számos ipari célra használják fel. A szárított és gépi úton feltört csonthéj magjából préselt, habzó pálmamagolaj viszont 20-24 °C között olvad. Ezt ugyancsak étkezési zsiradékként használják, de fõleg szappant és kozmetikai szereket készítenek belõle. A pálma megsértett hajtáscsúcsaiból kifolyó levet borrá erjesztik.
Elterjedése: a trópusi Afrikában Szenegál és Angola között honos, és Afrika, valamint Ázsia trópusi területein nagy méretekben, Amerikában kevésbé gyakran termesztik.
Termesztése és betakarítása: számos fajtáját telepítik a nedves-forró, trópusi klímájú síkvidéken, nagy ültetvényeken. A pálmaolaj kedvezõ világpiaci ára miatt jelenleg erõteljesen bõvítik a termesztést. Az új olajpálma-ültetvények létesítéséhez elsõsorban Délkelet-Ázsiában évente több ezer négyzetkilométer trópusi esõerdõt áldoznak fel. Magról szaporítják; kultúrában a pálmákat nem engedik teljesen kifejlõdni, hanem kidöntik vagy felégetik õket, ha a kb. 15 m magasságot elérik. Érett állapotban az egész terméságazatot vágják le és szállítják el ipari feldolgozásra.
Rokon faj: a Közép-Amerikából és Dél-Amerika északi részébõl származó amerikai olajpálma (Elaeis oleifera [Kunth.] Cortes) az elõzõ fajtól fõként abban különbözik, hogy törzse rövid, 6 m-nél alacsonyabb, gyakran kúszó, valamint a levélkepárok szabályosan egy síkban rendezõdnek el. A fajt Amerika nedves-trópusi területein olajnövényként termesztik.

Akiszilva

Blighia sapida Koenig
Család: Sapindaceae (szappanfafélék)
A: akee;
F: akée;
S: seso vegetal, huevo vegetal;
P: castanha de Africa;
N: Akipflaume

Az akiszilva legfeljebb 25 m magas, rövid törzsû és széles koronájú, örökzöld fa. Levelei szórt állásúak, párosan szárnyaltak, a levélkepárok száma 3-6. A levélkék lemeze (30 x 16 cm) bõrnemû, ép szélû, színén fényes, széles-lándzsás vagy visszás-tojásdad, röviden kihegyezett, széles ék- vagy levágott vállú. A levélnyelecskék vastagok, mintegy 6 mm hosszúak. A kis, részben hímnõs virágok kb. 18 cm-es fürtökben fejlõdnek. A virágtakarót 5 cimpájú, barnás, 3 mm hosszú csésze és 5 fehér, keskeny, mintegy 5 mm hosszú szirom alkotja.
Termése: széles körte alakú, tompán háromszögletû, kb. 13 cm-es tok, amely alul rövid nyakba keskenyedik, a csúcsa pedig bemélyedt. Világító vörös, sima, fényes héja teljes éréskor 3 kopáccsal nyílik fel. A bõrnemû-húsos kopácsok világos, sûrûn ezüstös szõrû belsõ felületén egy-egy hosszanti léc található, amelyek a termésüreget 3 rekeszre tagolják. A felnyílt tok kopácsai terpedten szétállnak, és 3 halvány, narancssárga, agyvelõszerûen redõzött, kívül szilárd, belül krémes, mintegy 4 x 3 cm nagyságú magköpenyt tárnak fel, amelyek a termés alapjához tapadnak. E tojás alakú vagy széles-hengeres magköpenyek mindegyikén egy-egy fényes fekete, lapított-gömbölyded, kemény héjú mag (2 x 1,5 cm) ül.
Felhasználása: csupán az érett, felnyílt tok sárgás magköpenyei ehetõk, amelyek nagyon finom, erõsen dióízûek. Nyersen is élvezhetõ, de többnyire sós vízben vagy tejben való rövid fõzés után vajban vagy olajban megsütik, vagy fûszeres kísérõként hal- és húsételekhez, levesekhez és mártásokhoz adják. Kizárólag a teljesen érett, a héjtól, valamennyi vöröses szövettõl és a magoktól gondosan elválasztott magköpenyt szabad fogyasztani, mikor már a termés magától felnyílt. Az éretlen magköpenyek éppúgy, mint a magok, toxikusak, és már okoztak halálesetet. E részek hipoglicin nevû mérget tartalmaznak, amely fényre a tok felnyílása után túlnyomórészt elbomlik. A terméshéjat is tilos megenni!
Elterjedése: a trópusi Nyugat-Afrikából származik, és ott gyakori haszonnövény. A rabszolga-szállításokkal került a karib-tengeri szigetekre, ahol regionálisan gyakran termesztik. Ritkán Dél-Amerikában és Ázsiában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a csapadékban gazdag trópusi klímában tenyészik, ahol rövid száraz évszakok is vannak. Magról szaporítják, és rendszerint kisparaszti gazdaságok házi- és gyümölcsöskertjeibe ültetik. A vörös tokokat érett, zárt állapotban szedik a fákról, és addig tárolják, amíg maguktól felnyílnak; ezután csak rövid ideig értékesíthetõk.






Ambarella, arany mombin-szilva, Tahiti-szilva

Spondias dulcis Soland. (S. cytherea Sonnerat)
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
A: golden apple, otaheite apple;
F: pomme cythére;
S: ambarella, jobo;
P: caja manga;
N: Ambarella, Goldpflaume, Tahitiapfel

Az ambarella legfeljebb 25(-40) m magas fa, amely száraz évszakokban lehullatja a lombját. Levelei páratlanul szárnyaltak, a levélgerinc a nyéllel együtt 20-25 cm hosszú. A 9-25 levélke tojásdad-lándzsás; ép szélûek vagy a csúcsuk felé finoman fogazottak, kihegyezettek, a válluk aszimmetrikus. A száraz évszak vége felé, rendszerint még a levelek kihajtása elõtt fejlõdnek ki a hajtásvégi, akár 35 cm hosszú, bugás virágzatok, amelyek számos 1-4 mm hosszú kocsányú, fehér vagy krémszínû, elliptikus szirmú, jelentéktelen virágot hordoznak.
Termése: az ambarella csüngõ csonthéjas termése tojásdad (5-9 x 3,5-7 cm). A héj érett állapotban aranysárga (a piaci áru gyakran éretlen és zöld!), sima vagy kissé szemölcsös, fénytelen és körülbelül 2,5 mm vastag. A fiatal termések húsa fehéres vagy sárgászöld, szilárd, nedvdús, édeskésen savanyú ízû, teljesen éretten lágy és édes. A C-vitaminban gazdag termésnek nagy kõmagja van, melynek fehéres, kemény-rostos héja számos, több mint 1 cm hosszú, karcsú, görbült, részben elágazó tüskét hordoz, amely a terméshúsba belenyúlik.
Felhasználása: az éretlen, zöld terméseket párolva zöldségként vagy levesekhez és currykhez fûszeres adalékként használják. Ázsiában a zöld ambarellát cukros ecetben teszik el. Az érett termést meghámozzák, és nyersen gyümölcsként fogyasztják, vagy cukorral fõzve lekvárt, zselét és zamatos levet készítenek belõle. Az ételek fûszeres ízesítéséhez szánt felszeletelt, megszárított termések hosszú ideig tárolhatók. A tüskés kõmagot el kell dobni.
A savanyú ízû leveleket nyersen salátának vagy fõzelékként, hússal együtt fõzve vagy párolva fogyasztják. A termések és a levelek takarmányként is szolgálnak, továbbá - éppen úgy, mint a fa kérgével - a gyógyászatban sebeket, gyulladásokat és égési sérüléseket kezelnek velük.
Elterjedése: Dél- és Délkelet-Ázsiában honos, és trópusi országokban világszerte a gyakori gyümölcsfák közé tartozik.
Termesztése és betakarítása: a fát a trópusok és szubtrópusok alföldjein, rendszerint házikertekben nevelik; az állandóan nedves régiókban éppúgy fejlõdik, mint ott, ahol a nedves és a száraz évszakok váltakoznak. A növényt magról vagy dugvánnyal szaporítják. A fiatal fák 3 éves korban hozzák elsõ termésüket, amelyet zölden vagy éretten takarítanak be. Hûtés nélkül legalább 1 hétig eltarthatók.






Amerikaimogyoró

Arachis hypogaea L.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
M: földimogyoró;
A: peanut, groundnut;
F: cacaoette;
S: cacahuete, mani;
P: amendoim;
N: Erdnuß

Az amerikaimogyoró legfeljebb 50 cm magas, a tövén gazdagon elágazó, a földön fekvõ vagy felálló szárú, pelyhes szõrû egyéves növény. Szórt állású, hosszú nyelû levelei párosan szárnyaltak, négy (4) levélkéjûek. A levélkék (25-60 x 15-30 mm) rövid nyelûek, elliptikusak vagy visszás-tojásdadok; a nagy pálhák szálasak. JA megnyúlt, csöves vacok miatt látszólag kocsányos, valójában ülõ, gyenge, öntermékenyülõ virágok a talaj közelében, egyesével vagy legfeljebb 6 tagú fürtökben fejlõdnek a levélhónaljakban; a csésze 2 ajkú, a felsõ ajak 4 fogra hasadt, az alsó ajak ép szélû; a sárga párta általában 15-20 mm-es. Virágzás után a magház alapja több centiméter hosszú, kocsány alakú terméstartóvá nyúlik meg, és a magház termékeny részét a földbe nyomja, ahol az tápanyagok felvételére képes.
Termése: föld alatt érõ, szabálytalanul hengeres hüvely, amely gyengén görbült és 2-5 x 1-1,5 cm nagyságú, a héj az (1-)2-4 mag között befûzõdött; a termés nem nyílik fel. A kemény, vékony-fás terméshéj sárgásbarna, hálózatosan bordás és kopasz. A fehérjében és olajban nagyon gazdag, henger vagy tojásdad, kb. 15 x 10 mm-es magokat vékony, papírszerû, vörösesbarna héj veszi körül. A mag 2 sárgás sziklevele egymástól könnyen elválik.
Felhasználása: nagyon tápláló magját nyersen, pörkölve, megfõzve vagy párolva fogyasztják, gyakran cukrozva vagy sózva. A magokat tápláló körítésként vagy édességekhez használják fel. Az amerikaimogyoró csíráit zöldségként eszik. Krémnek feldolgozva (amerikaimogyoró-vaj néven) kenyérre kenik, Malajziában a fõtt és fermentált magok fûszerként használatosak. Az amerikaimogyoróból melegen sajtolt vagy extrahált lágy olaj fõzéshez, salátaolajnak, valamint margarin elõállítására szolgál; a világon termesztett mennyiség mintegy felébõl olajat állítanak elõ.
Elterjedése: Brazília déli részén, Paraguayban, Bolíviában és Argentínában honos, ahol évezredek óta termesztik. a 16. századtól a termesztés világszerte bõvült a trópusok és szubtrópusok szemiarid területein; ma a fõ termesztõ országok India, Kína és az USA.
Termesztése és betakarítása: laza, tápanyagban gazdag talajt és meleg-száraz klímát igényel; a nedvességre érzékeny. A legtöbb fajta 22-27 °C átlaghõmérsékleten tenyészik legjobban. A számos termesztett fajtát felálló és földön fekvõ szárú, a vad alakokhoz közel álló típusokba sorolják. Magról szaporítják, és szántóföldeken gyakran kiterjedt monokultúrákban termesztik; vetés után 4-5 hónapon belül terem. Betakarításkor a növényeket kihúzzák a földbõl, és a terméseket a hajtásokkal együtt vagy anélkül szárítják meg.






Ananász

Ananas comosus (L.) Merr. (A. sativus Schult. F.)
Család: Bromeliaceae (broméliafélék)
A: pineapple;
F: ananas;
S: piòa;
P: abacaxi;
N: Ananas

Az ananász talajlakó, 0,5-1,5 m magas évelõ broméliaféle. Sûrûn álló, spirálisan, tölcsér alakban elrendezõdõ, tõlevélrózsát alkotó levelei merevek, szálasak, keresztmetszetben homorúak, 50-150 cm hosszúak és 5-8 cm szélesek, ívben széthajlók, húsos-rostosak, fogazott vagy ép szélûek, éles csúcsban végzõdnek. A levélrózsa közepébõl rövid, levéltelen száron egy zömök, henger vagy tojás alakú virágzat emelkedik ki, amelyet sûrûn álló, legfeljebb 200, fûrészes szélû, egymást átfedõ, zöld, sárga vagy vörös fellevél borít. Mindegyik fellevél egy ülõ, jelentéktelen, 3 rövid, húsos csészelevélbõl és 3, csõszerûen összenõtt sziromból álló virágzatot vesz körül.
Termése: az egész virágzatból egy terméságazat (cönokarpium) fejlõdik, miközben a virágok növekedõ bogyói a fellevelek húsos vállával összenõnek, és az ugyancsak megduzzadó virágzati tengellyel együtt tömör egységet alkotnak. A terméságazat csúcsát széles-lándzsás, zsúfoltan elhelyezkedõ levelek alkotta üstök koronázza, amely a virágzati tengely meghosszabbodásán áll. A terméságazat felszínén a résztermések 8 szögletû, domború mezõkként felismerhetõk maradnak; ezeket a maradó csészelevelek zárják körül, amelyek a fellevelekkel összeforrva kemény héjat képeznek. A terméságazat érett állapotban sárgászöld vagy narancssárga, gömbölyded vagy henger alakú, legfeljebb 25 cm hosszú, 15 cm széles, súlya 1-3 kg. A szilárd terméshús világos- vagy narancssárga, nagyon bõ levû, zamatosan édeskés, a hajtástengely többnyire erõsen rostos. Megtermékenyített kultúrananászokban ritkán lapított, tojás alakú, kihegyezett, ráncos barna magok fejlõdnek, amelyek 3,5 x 2 mm nagyságúak.
Felhasználása: a teljesen érett termés vitaminban gazdag, nagyon ízletes húsát a héj eltávolítása után többnyire nyersen, gyümölcsként vagy salátaként fogyasztják; a rostos hajtástengelyt el kell dobni. Az ananászból befõtt, lekvár, zselé, illetve lé készül, karikára vágva és megszárítva finom aszalt gyümölcs. A lébõl bor és ecet erjeszthetõ. A termés fehérjebontó enzimet (bromelaint) tartalmaz, ezért tejes vagy zselatinos ételekben nem használható fel; a húsételek ananász hozzáadásával puhábbá válnak. Az éretlen termés mérgezõ, heves hasmenést okoz; a Molukkákon állítólag magzatelhajtó szerként használják. A levelek finom, fehér rostjaiból hálókat, táskát, függõágyat, papírt és szövetet állítanak elõ. A levél nedvével égéseket kezelnek. A bromelain enzimet, mint emésztésserkentõ gyógyszert, a termésekbõl nyerik.
Elterjedése: alakjai a trópusi Dél-Amerikából származnak; a nemesített fajtákat világszerte termesztik a trópusokon és a szubtrópusokon.
Termesztése és betakarítása: magas hõmérsékletet kíván, szárazságtûrõ, az egyenlítõi hegyvidéken 1500 m magasságig termeszthetõ; minél hûvösebb a klíma, annál nagyobb termésének savtartalma. Tõsarjakkal és levélüstökökkel szaporítják, amelyek könnyen meggyökeresednek. A kiültetett csemeték 10-18 hónap múlva virágoznak; mivel a spontán virágképzõdés rendszertelen, az ültetvényeken növekedésserkentõ szerekkel és etilénnel szabályozzák az egyidejû virágzást. A termések virágzás után mintegy 4 hónap múlva érnek meg. A nagyszámú fajta a levélzetben, a termés nagyságában, színében és zamatában, valamint a termõhelyi igényekben különbözik egymástól. Legfinomabb zamatúak a növényen beérett termések, amelyek azonban nyomásra nagyon érzékenyek és csak rövid ideig tárolhatók.
Rokon fajok: Dél-Amerikából különbözõ vadon élõ Ananas fajt írtak le, amelyek terméseit csekély mennyiségben használják fel.







Aranykanálfa

Byrsonima crassifolia HBK.
Család: Malpighiaceae (malpighi-cserjefélék)
A: nance, golden spoon
F: mauriat;
S: nance, maricao, chaparro;
P: murici;
N: Nance

Az aranykanálfa legfeljebb 10(-20) m magas, széles koronájú, örökzöld fa vagy cserje. Ágai fiatal korban vöröses-barna szõrözetûek. Levelei szórt állásúak. A levéllemez ép szélû, visszás-tojásdad, hirtelen rövid hegybe keskenyedõ, illetve tompa vagy kicsípett csúcsú, ékvállú, legfeljebb 17 x 17 cm nagyságú, bõrnemû, színén kopasz, gyengén fényes és sötétzöld, fonákján világosbarnán molyhos. Az erõteljes fõér világos sárgászöld, a vastag levélnyél barnán molyhos és legfeljebb 2 cm a hossza. A kb. 1,3 cm hosszú kocsányú virágok nagy számban, hajtásvégi, felálló vagy csüngõ, 10-12 cm hosszú fürtökben fejlõdnek. A szirmok száma 5, aranysárgák vagy narancsvörösek (1 cm hosszúak és 7 mm szélesek), az alapjukon körömbe keskenyedõk, a felsõ, kehely alakban összehajló részek teljes virágzáskor hátratörtek.
Termése: csonthéjas, a legfeljebb 1,5 cm hosszú, kocsányos termések gömbölyûek, átmérõjük elérheti a 2 cm-t, alapjukon megmarad a zöld, megnagyobbodott csésze, amely 5, egymással összeforrt, háromszögletû levélbõl áll, mindegyikükön 2-2 nagy, elliptikus, vöröseszöld mirigy található. A terméshéj vékony, sima és fényes, megérve fajtától függõen sárga, narancsszínû vagy vörös. A fehéres, lisztes-nedvdús, olajban gazdag, savanyú, édes vagy édeskés sajtízû és gyakran kellemetlen szagú terméshús kemény, fás, körvonalában gömbölyded kõmagot zár körül, amelyen sok gyenge, hosszirányú borda húzódik. A csonthéj 9 x 11 mm nagyságú, és 1-3 magot tartalmaz.
Felhasználása: Latin-Amerikában nagyon kedvelik, nyersen vagy cukros vízben eltéve fogyasztják. Megfõzve desszert készül belõle, vagy leves és mártás; hús- és tésztatöltelékhez (empanadas) keverik. Üdítõ- és szeszes italokhoz is felhasználják.
Elterjedése: Mexikóban és Közép-Amerikában honos, ahol az egyik leggyakoribb gyümölcs-, dísz- és utcai sorfa; ezenkívül a karib-tengeri szigeteken és a trópusi Dél-Amerikában termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-meleg trópusi klímában tenyészik, egészen 1500 m magasságig. A nagyszámú fajtát magról szaporítják és házi-, valamint gyümölcsöskertekben, utcákon, helyenként nagyobb ültetvényeken is nevelik. A terméseket friss vagy eltett állapotban gyakran olcsón árusítják Mexikó és Közép-Amerika piacain. Éretten takarítják be, de gyorsan megromlik; vízbe merítve viszont több hónapig eltartható.
Rokon fajok: a Byrsonima nemzetség több fajának terméseit fogyasztják Közép- és Dél-Amerikában; az aranykanálfához nagyon hasonló a B. coriacea (Schwartz) Kunth elterjedt, vékony levelû és keserû termésû faj, amelyet ritkán az Óvilág trópusain is ültetnek, fõként dísznövényként.







Arazá

Eugenia stipitata McVaugh
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: araza;
S: pichi, arazá;
P: araçá-boi;
N: Arazá

Az arazá 2-15 m magas örökzöld cserje vagy kis fa. Levelei átellenes állásúak, rövid nyelûek. A levéllemez (7,5-18 x 3,5-8,5 cm) ép szélû, széles-elliptikus, kihegyezett, sötétzöld, elszórtan elhelyezkedõ sárga mirigyekkel, a fonákján szõrös. Virágai tömött, levélhónalji fürtben fejlõdnek; a szirmok kb. 1 cm hosszúak, fehérek, sok hosszú porzója van.
Termése: gömbölyded bogyó, fajtától függõen 4-12 cm nagyságú. A héj 1 mm vastag, szilárd, érett állapotban sárga, fénytelen, finoman bársonyos szõrzetû. A terméshús nagyon lágy és bõ levû, világossárga, savanyú ízû, nagyon aromás és erõs illatú. 2-15 magja bab alakú, mintegy 2,3 x 1,6 cm nagyságú, héja kemény, sárgásbarna, barnával erezett.
Felhasználása: még kevéssé elterjedt kultúrnövény, de kiváló íze miatt egyre növekvõ érdeklõdést vált ki. A bogyókat nyers gyümölcsként fogyasztják, vagy rövid hevítéssel lekvárt készítenek belõlük; kitûnõ gyümölcslevet ad, amelyet újabban iparilag is feldolgoznak, és csekély tételben Európába exportálnak. A fõzés elpusztítja a termés zamatát.
Elterjedése: a trópusi Amerikában honos, és az utóbbi idõben Közép-Amerikában és a karib-tengeri szigeteken is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró trópusok fája. Csak lassan fejlõdik. Magról szaporítják, csírázása is több hónapig tart. A nyomásra nagyon érzékeny bogyókat éretten kell szedni, és csak rövid ideig tárolható.
Rokon faj: lásd o.







Avokádó, avokádókörte

Persea americana Mill.
Család: Lauraceae (babérfélék)
A: avocado;
F: avocat;
S: avocado, aguacate;
P: abacate;
N: Avocado, Butterfrucht

Az avokádó örökzöld, alacsonyan elágazó, terebélyes ágrendszerû, 10(-20) m magas fa. Szórt állású levelei 1-3 cm hosszú nyelûek, kopaszak, színükön sötétzöldek és gyengén fényesek, fonákjukon fénytelenek és fehéres- vagy kékeszöldek. A levéllemez elliptikus vagy hosszúkás-lándzsás, röviden kihegyezett, ékvállú, 7-40 cm hosszú és 4-8 cm széles. A kis virágok levélhónalji és hajtásvégi elágazó, ernyõszerû virágzatokban fejlõdnek. A virágtakarót sárgászöld lepellevelek alkotják.
Termése: körte alakú vagy gömbölyded, hossza akár 30 cm is lehet, és legfeljebb 15 cm széles. A héj zöld, vörösesbarna vagy feketés, fényes, sima, ráncos vagy érdes felületû, vékonybõrnemû. A világoszöld, fehér vagy sárgás terméshús vajhoz hasonló állagú, szagtalan és gyengén dióízû; mind a héjtól, mind az 5-7 cm nagyságú, gömbölyded vagy tojás alakú, kemény, világos kõmagtól könnyen elválik.
Felhasználása: az avokádó õsi haszonnövény, amelyet Közép-Amerika indiánjai évezredek óta termesztenek. A nagyon tápláló, proteinben és olajban gazdag terméshúst (zsiradéktartalma mintegy 25%) nyersen fogyasztják. Az avokádó megfõzve keserû, az éretlen termések pedig mérgezõnek számítanak. A termések betakarítás után 1-2 heti tárolást igényelnek, míg a héj a gyenge nyomásnak enged. Fogyasztáskor a termést fel kell vágni vagy törni, a kõmagot pedig eltávolítani; a lágy terméshúst sóval és borssal szórják meg, citromot vagy ecetet csepegtetnek rá, illetve más módon fûszerezik, majd a héjból kikanalazzák. Különösen kedvelt egy pikáns étel (guacamole), amely a pépesített vagy kockára vágott terméshúsból készül, hagymával, fokhagymával, egy csepp olívaolajjal, citrommal vagy zöld citrommal és borssal, csilipaprikával vagy tabascóval fûszerezve, és mártásnak vagy salátának használják. Délkelet-Ázsiában és Hawaiin a terméshúst megcukrozva vagy édes gyümölcslével keverve fogyasztják, Amerikában jégkrém és tejes italok készülnek belõle. A felvágott termés húsa gyorsan csúnya, feketésbarna befuttatásúvá válik, de ez értékét nem csökkenti, citromlevet kell rá csepegtetni. Az avokádó csekély cukortartalma miatt mint tápláló termés cukorbetegek számára is értékes.
Az érett termésekbõl A-, B-, C- és E-vitaminban gazdag, jól eltartható olajat préselnek, amely a kozmetikai iparban és étkezési olajként is hasznosítható. A kõmag tejszerû nedve a levegõvel érintkezve vörösre színezõdik, ezért az indiánok tintának, textilfestéknek használták. Az avokádó szép, vörösesbarna fája alkalmas épületfának, bútorok készítéséhez, esztergályos-munkákhoz és fafaragásokhoz.
Elterjedése: Közép-Amerikában honos; a 18. század vége óta a trópusi, szubtrópusi és mediterrán vidékeken világszerte termesztik. A meleg égövi országokon kívül az avokádó piaci termékként csak néhány évtized óta népszerû. Európában is gyorsan nagy gazdasági jelentõségre tett szert. Fõ termesztõhelyei az USA, Mexikó, a karib-tengeri szigetek, Brazília, Indonézia, Új-Zéland, Izrael és Dél-Afrika.
Termesztése és betakarítása: az igénytelen avokádófa olyan területeken tenyészik, ahol a hõmérséklet átlagértéke meghaladja a 13 °C-ot; a növény állítólag -6 °C-ig fagytûrõ. Nagyszámú fajtáját termesztik, amelyek ökológiai igényeikben, a termések formájában, színében és méretében különböznek egymástól. Magról vagy dugványokkal szaporítják; az oltás is megszokott eljárás. A fák 4-6 éves korban fordulnak termõre; virágzás után 6-9 hónap múlva szedik óvatosan, a nyomást és a sérüléseket kerülve az érett, de még szilárd terméseket. Fajtától függõen évente 5-20(-100) kg termést hozhat. A termések 7-19 °C hõmérsékleten legfeljebb 1 hónapig tarthatók el; erõsebb hûtés hatására hideg okozta károsodás jelentkezik.
Rokon faj: a Persea schiedeana Nees, amely Dél-Mexikótól Panamáig vadon nõ, néhol termesztik, az elõzõ fajtól abban tér el, hogy levelei és ágai szõrösek, termései pedig kellemes kókuszzamatúak és igen nagy magvúak.







Árvamimóza

Leucaena leucocephala De Wit (L. glauca [Willd.] Benth.)
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: leucaena;
F: macata;
S: leucaena;
N: Leucaena

Az árvamimóza legfeljebb 20 m magas, örökzöld fa vagy cserje. Szórt állású, legfeljebb 30 cm hosszú levelei kétszeresen szárnyaltak. A levélen 3-10 pár másodrendû gerinc található, mindegyiken 20-40 levélkével. A levélkék ülõk, keskeny-tojásdadok vagy lándzsásak, világoszöldek, puhák, 8-16 x 1-3 mm nagyságúak. A virágok hosszú virágzati tengelyû, 2-3 cm átmérõjû, gömbölyded, fehéres fejecskékben, nagy számban fejlõdnek. Hajtásvégi, bugásan elágazó virágzatokba tömörülnek. Az ülõ virágoknak 5 cimpájú csészecsöve 2,5 mm hosszú, zöldesfehér, szõrös. 5 szirmuk keskeny, 5 mm hosszú, fehéres, szintén szõrös. A porzók kb. 10 mm hosszúak, nagyszámúak.
Termése: csomókban csüngõ hüvely, legfeljebb 26 x 2 cm nagyságú, lapos, kissé sarló alakú vagy egyenes-szálas, kihegyezett, rövid kocsányba keskenyedõ és a magok körül enyhén duzzadt. A hüvely héja sima és vékony, megérve barna, száraz és törékeny; mindkét oldalán hasad fel. A termés akár 22 lapos, kihegyezett tojás alakú, megérve fényes barna, 6-10 mm nagyságú magot tartalmazhat.
Felhasználása: fiatal, zöld hüvelyét és magját mint olcsó és tápláló zöldséget árusítják Délkelet-Ázsiában a piacokon. Párolva körítésként tálalják ételekhez, levest fõznek belõle, a fiatal hajtások is alkalmasak zöldségnek.
A fa lombja takarmányként szolgál, de csak szarvasmarhák, juhok és kecskék számára; lónak, öszvérnek, szamárnak és sertésnek adva mérgezéseket okoz. Fáját tüzelõ- és építõanyagként, bútorfának és papír elõállításához használják. Az erõs ágakból cölöpöket készítenek. Frissen vágva és beültetve gyorsan gyökeret ver, és élõ sövényt képez. A nagyon gyors fejlõdésû fajt árnyékot adó fának termesztik; a cserjének nevelt árvamimózát az erózió ellen, továbbá talajjavítóként ültetik.
Elterjedése: a karib-tengeri szigeteken, Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi részén honos; a trópusokon és szubtrópusokon világszerte nagy méretekben termesztik; könnyen elvadul.
Termesztése és betakarítása: a trópusokon fejlõdik legjobban, a síkságoktól 1500 m magasságig, a talajban nem válogat, magról és dugványokkal könnyen szaporítható. A fák nagyon gyorsan nõnek, ezért termesztésüket takarmány- és fahiányban szenvedõ területekre, valamint eróziós gondok megoldására igen javasolják. A papírgyártáshoz nagyon jó minõségû cellulózt szolgáltat, ezért ültetvényeken egyre fokozódóbb mértékben termesztik a trópusokon. Az egész éven át szedhetõ termések felhasználása másodlagos, de regionálisan, mint a szegények eledele mégis jelentõs.
Rokon fajok: a Leucaena nemzetség néhány további fajtáját a trópusi Amerikában kisebb méretekben azonos módon használják.

B

Balzsamuborka, balzsamtök

Momordica charantia L. (M. balsamifera Desc.)
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: bitter gourd, balsam pear;
F: paroka, margou;
S: cundeamor, sibicogen;
N: Bittergurke, Balsambirne

A balzsamuborka egyéves, egylaki, lágy, csavarodó szárú kúszónövény. Legfeljebb 4 m hosszú szára 5 szögletû, hosszbarázdás, és egyszerû kacsokat fejleszt. Levelei átellenes állásúak. A levéllemez körvonala széles vese alakú vagy kerekded, szíves vállú és mélyen 5-9 karéjú (2,5-10 x 3-12). A levélnyél 1-7 cm hosszú. Egyivarú virágai egyesével állnak a levélhónaljban, az 5 cimpájú, sárga párta mintegy 3 cm átmérõjû.
Termése: csüngõ, hosszú kocsányú kabak vastag bordákkal, ráncokkal és szemölcsökkel, szõrös felülettel. A terméseket éretlen, zöld állapotban takarítják be, megérve héjuk élénksárga vagy narancsszínû. Alakja és mérete nagyon sokféle; van hengeres, orsó alakú vagy elliptikus, és 3-15(-40) x 2-5(-8) cm nagyságú lehet. A fogyasztásra legalkalmasabb, éretlen termés húsa halványzöld, szilárd és leves, és nagyon keserû ízû. A keserû magok fehéres, szivacsos-száraz, ízetlen bélben helyezkednek el; éretten vöröses-barna színûek és édes magköpennyel borítottak. A magok szabálytalanul lapos, tojás alakúak vagy csaknem négyszögletesek (8-15 x 4-10 mm).
Felhasználása: a keserû, vasban és vitaminokban gazdag termés Ázsiában gyakori és kedvelt zöldség. Éretlenül betakarítva órákig sós vízben áztatják a keserûanyagokat eltávolítandó. Így elõkezelve párolva vagy fõzve fogyasztják. A fiatal terméseket savanyúságnak teszik el, vagy befõzik. A fiatal levelek, hajtások és virágok puhítva ízletes, fûszeres zöldséget szolgáltatnak. A növény nedve nyersen mérgezõ, ízületi gyulladás, reuma, asztma, bõrbetegséget és cukorbetegség kezelésére használják, gyermekeknél féreghajtó szerként szolgál.
Elterjedése: Ázsia trópusairól származik, a meleg klímájú területeken világszerte termesztik, elsõsorban Dél- és Délkelet-Ázsiában, Kínában és a karib-tengeri szigeteken.
Termesztése és betakarítása: a trópusi és szubtrópusi klímában tenyészik, legjobban a forró, nedves síkvidékeken; jó vízellátást igényel. A balzsamuborkát magról szaporítják, és a vetés után mintegy 2 hónap múlva, éretlen állapotban takarítják be; hûtés nélkül csak néhány napig, hûtve mintegy 3 hétig tárolható.
Rokon fajok: a nemzetség más, ehetõ termésû fajai mellett, amelyek csak helyi jelentõségûek, a M. cochinchinensis Spreng. fajt trópusi és szubtrópusi régiókban Indiától Japánig ültetik. Széles tüskékkel borított terméseinek felhasználása a balzsamuborkáéval azonos.







Banán, termesztett banán

Musa x paradisiaca L.
Család: Musaceae (banánfélék)
A: banana;
F: banane;
S: platano, guineo, banano;
P: banana;
N: Banane

A banán 3-9(-15) m magas évelõ növény. Rövid, föld alatti gyöktörzsébõl szorosan az anyanövény mellett több sarjat fejleszt. Törzsét a spirálisan elrendezõdõ, egymásra boruló levélhüvelyek alkotják (áltörzs). A levéllemez tojásdad-lándzsás vagy lándzsás, ép szélû, finom hegybe futó, nagysága elérheti a 4 x 1 m-t, az igen erõteljes fõerébõl finom oldalerek ágaznak ki. Szél hatására a levéllemez az oldalerek között szárnyszerûen beszakadozik. Mindegyik hajtás csúcsán egy csüngõ, kifejlõdve 50-150 cm hosszú virágzat képzõdik, amelyen 2-20 örvben örvönként 10-20 termõs vagy hímnõs virág fejlõdik. Ezeket az örvöket 1-1 nagy, vöröses buroklevél veszi körül, amely a virágok nyílásakor lehull.
Termése: bogyószerû, hajlott-hengeres, karcsú vagy zömök formájú; keresztmetszetben többnyire tompán 4-5 szögletû, a 6-35 x 2,5-5 cm-t is elérheti, és - mint a termõs virágok - 10-20-asával örvökben áll. Fajtától függõen a többé vagy kevésbé vastag, húsos, lágy, fénytelen héj kívül sárga, zöldes vagy narancsvörös színû, a szilárd vagy lágy, gyengén leves vagy lisztes terméshúsról könnyen lehúzható. A hús fajtától függõen krémszínû, világossárga, fehér vagy kissé narancsszínû, íze édes vagy savanykás zamatú. Csak a vad alakok és a primitív fajták tartalmaznak kb. 1 cm-es kemény, barna magokat, a legtöbb fajta termése magvatlan, vagy kis barna pontok formájában csökevényes magkezdeményei vannak.
A legtöbb termesztett banán a törpe banán, Musa acuminata (genom AA), és az indiai vadbanán, M. balbisiana (genom BB), diploid szülõktõl származó triploid hibridek. Az igen nagy számú fajta (a PROSEA közlése nyomán) a következõ csoportokba foglalható össze:
Tiszta M. acuminata (diploid AA-fajták) a 'Sucrier' és a 'Lakatan', amelyek erõteljes törzsû növények, leveleik mereven felállók, kis vagy középnagy, aranysárga terméseik szilárd, nagyon édes húsúak, és virágzatonként 5-9, illetve 10-12 termésörvös képeznek.
A tetraploid fajták levelei többnyire ívben elhajlók.
AAA-fajták: 'Gros Michel': gyümölcsbanán, termése hosszú, sárga, vastag hájú, a terméshús krémfehér, édes, a virágzat 8-12 termésörvöt alkot (a leggyakoribb exportbanán). 'Cavendish': középnagy, világoszöld vagy zöldessárga, vastag héjú gyümölcsbanán, húsa fehéres, édes, a virágzat 14-20 termésörvös hordoz. 'Pisang Ambon Putih': nagy, sárga héjú gyümölcsbanán, húsa szilárd, krémszínû, édes, a virágzat 10-14 termésörvös fejleszt.
AAB-hibridek: 'Plantain': fõzõbanán, termése igen nagy, kihegyezett, sárga, szilárd húsú, virágzatonként 2 termésörv képzõdik. 'Silk': gyümölcsbanán, kis vagy középnagy, sárga termése gyengén savanykás, fehér húsú, a virágzat 5-9 termésörvös hordoz. 'Pisang Raja': vastag héjú fõzõ- és gyümölcsbanán. A termés narancsszínû, nagy, húsa krém-narancsszínû, édes. A virágzat 6-8 termésörvöt alkot.
ABB-hibridek: 'Bluggoe': középnagy vagy nagy, barnássárga, vastag héjú fõzõbanán. A terméshús narancs-krémszínû, a virágzat 7 termésörvvel. A 'Pisang Awak' kis, sárga fõzõbanán, húsa fehér, a virágzat 8-10 termésörvöt hordoz.
BBB-fajták: 'Saba': középnagy vagy nagy, nyomott, szögletes, vastag héjú, édes fõzõbanán, megérve sárga, a húsa krémfehér, kifejezett "szívvel" a virágzat 10-16 termésörvöt alkot.
Felhasználása: a termést héj nélkül fogyasztják, és fajtától függõen gyümölcs- vagy fõzõbanánként használják fel. Az érett gyümölcsbanánt nyersen eszik, vagy gyümölcssalátákba és édes ételekbe keverik. Dzsem és püréként ital, valamint kellõen megszárítva tápláló asztalt gyümölcs készül belõle. A fõzõbanánok kisebb cukor- és nagyobb keményítõtartalmúak; ezeket éretlen állapotban fõzve, zsiradékban vagy anélkül sütve ételek körítésére használják, és sok trópusi országban alapvetõ élelmiszernek számítanak. A szárított fõzõbanánokból lisztet állítanak elõ, Kelet-Afrikában a banánból sört fõznek. Néhány fajta porzós virágainak bimbója zöldségként készíthetõk el. A friss leveleket csomagolásra vagy tányér helyett ételek tálalására használják. A zsenge banánleveleket borogatás formájában égések hûtésére, a hajtások nedvét hasmenés és hajhullás ellen alkalmazzák. A gyökerekbõl nyert nedv lázcsillapító hatású; a teljesen érett termések serkentik az emésztést.
Elterjedése: a gyümölcs- és fõzõbanánok szülõfajai az indomaláj térségbõl származnak; nemesítet fajtáik nagyszámúak, és világszerte a trópusi és szubtrópusi területek legfontosabb haszonnövényei közé tartoznak.
Termesztése és betakarítása: a nedves trópusok növénye; egyenletesen meleg vagy forró klímában tenyészik a legjobban. Néhány fajtát szubtrópusi és fagymentes mediterrán tájon is lehet termeszteni. Fontos a bõséges víz- és tápanyagellátás; szárazság idején az öntözés. A szaporítást sarjakkal végzik, amelyek minden anyanövényen képzõdnek; a gyöktörzs részei szintén használhatók szaporítóanyagnak. A banánok egyetlen trópusi haszonkertben sem hiányoznak; piaci áru termesztésével túlnyomórészt ültetvényeken foglalkoznak; az exporttermések legtekintélyesebb részét nagy konszernek (például a korábbi United Fruit Company és utódcégei, mint a Chiquita) termelik meg. A palánták 11-16 hónap múlva virágoznak, a termés fejlõdése további 3 hónapot igényel. A letermett hajtás elpusztul. Piaci értékesítésre a banánt éretlen állapotban szedik, így hûtött térben hetekig tárolható és nagy távolságokra szállítható; a rendeltetési helyen a zöld exporttermések etiléngáz-kezeléssel gyorsan beérnek.
Rokon fajok: a nemzetség további fajai közül egyedül a rostbanán (Musa textilis Nee.) jelentõs gazdaságilag mint rostnövény. Termései kicsik, keserûek.






Barbadosicseresznye

Malpighia glabra L. (Malpighia punicifolia L.)
Család: Malpighiaceae (malpighicserje-félék)
M: acerola;
A: Barbados cherry;
F: cerise antillaise;
S: acerola, cereza de las Antillas;
P: cerejeira;
N: Barbadoskirsche, Azerola

A barbadosicseresznye kis, örökzöld, 2-6 m magas, terebélyesen elágazó fa vagy cserje. Ágai finoman szõrösek, levelei sötétzöldek, átellenes állásúak. A levéllemez kihegyezett vagy lekerekített tojásdad, illetve lándzsás, ékvállú, ép, gyengén hullámos szélû, színén fényes, fiatalkorban ezüstös szõrzetû, 2-7 x 1-4 cm nagyságú. Hímnõs virágai csomóban, vékony kocsányokon nõnek a levélhónaljban. A virágtakaró különnemû, 5 tagú. A csészelevelek lándzsásak, mintegy 2,5 mm hosszúak, csúcsukon szõrösek, rajtuk 2-2 nagy, ülõ mirigy látható. A mirigyek a csészelevelek alsó részét átfedik. A szirmok rózsaszínûek vagy pirosak, széles kanál alakúak és legfeljebb 5 mm hosszúak.
Termése: éretten világító narancsvörös vagy sötétvörös csonthéjas, 2 x 2,5 cm nagyságú, alma alakú. Az alsó és csúcsi részen erõsen bemélyedt, szabálytalanul dudoros és hosszirányban tompán bordás. A termés alsó részén a csészelevelek, csúcsán pedig a fonal alakú bibeszál érésig megmaradnak. A termés vörös héja vékony, de szilárd, áttetszõ, sima és fényes. Az éretten nagyon bõ levû terméshús cseresznyeszerû, narancsvörös vagy vörös, a héjnál valamivel világosabb, 7 mm vastag és nagyon savanyú, de zamatos. A termésekben 3 világos, narancsszínû, a terméshússal szilárdan összenõtt kõmagot találunk, amelyek tompa trapéz körvonalúak, keresztmetszetük szélesen 3 élû és a végük rovátkolt; a magok felülete ormós és szabálytalan, kiemelkedõ kereszt- és ferde irányú bordákkal strukturált. A barbadosicseresznye a világ C-vitaminban leggazdagabb termései közé tartozik, húsa akár 5% C-vitamint tartalmazhat.
Felhasználása: friss gyümölcsként fogyasztják, a kõmagvakat eldobják. Cukorral fõzve a barbadosicseresznye ízletes desszert. A levébõl zselé vagy szirup készül, amelyet ételekhez és gyümölcssalátákhoz adnak, vagy hogy a C-vitamint növeljék, különféle gyümölcsléhez keverik. A befõzött termések barnásvörös színt kapnak. Kis méretekben a levet iparilag porrá alakítják, és C-vitamin-készítményként árusítják. Májbetegségek, hasmenés, vérhas és meghûlések ellen is hatásos.
Elterjedése: a karib-tengeri szigetektõl Észak-Brazíliáig honos, és Latin-Amerikában, valamint Hawaiin, ritkán Délkelet-Ázsiában is termesztik. Újabban erõsen fokozódik termesztése, mivel megnõtt népszerûsége a nagy C-vitamin-tartalom miatt.
Termesztése és betakarítása: a trópusi és szubtrópusi klímában tenyészik. Szárazságtûrõ, a talajban nem válogat, viszont a nedves-forró síkvidéki klímát és a nagyon nyirkos talajt nem bírja. Könnyen szaporítható dugvánnyal vagy magról, és már a 4. évtõl kezdve 5-10 kg termést hoz. Házi- és gyümölcsöskertekbe ültetik, ipari feldolgozáshoz pedig ültetvényeken termesztik. Teljesen éretten szüretelik házi használatra, így 3 napnál tovább nem tárolható; piaci értékesítéshez korábban kell kezdeni a szedést.







Bársonyalma, mabolo

Diospyros blancai A.DC. (D. discolor Willd.)
Család: Ebenaceae (ébenfafélék)
A: mabolo, velvet apple;
S: mabolo;
N: Mabolo

A bársonyalma a kákiszilva kevésbé ismert rokona. A tekintélyes, akár 30 m magas, örökzöld, kétlaki fa zárt koronát és terebélyes, részben csüngõ ágakat nevel. Szórt állású levelei keménybõrnemûek, fiatal korban ezüstös szõrûek. A levéllemez ép szélû, elliptikus vagy visszás-tojásdad, kihegyezett, a vállán lekerekített, színén fényes sötétzöld, fonákján világoszöld, 22 x 10 cm is lehet. A legfeljebb 1,2 cm-es, ülõ virágok rövidhajtásokon is csomókban fejlõdnek; a 4 vastag, szõrös csészelevél alsó részén összenõtt; a párta csöves, 4 cimpájú, krémfehér, pelyhes szõrû.
Termése: rövid kocsányú, széles-gömbölyded bogyó (max. 7 x 10 cm). Alapi részén megmarad a megnagyobbodott, 4 tagú, alsó harmadában összenõtt, zöldesbarna, tömött szõrzetû csésze. Héja bõrnemû, 1 mm vastag, éretten vörösesbarna vagy lila, sûrûn rövid szõrös. A teljesen érett bogyó sárgásfehér, szilárd, lisztes, mérsékelten leves húsa édes, almához hasonló ízû és érezhetõen rothadásszagú. A termések sterilek, vagy 4-8 lapos, ék alakú magjuk (4 x 2,5 cm) van.
Felhasználása: a bogyók kalciumban, vasban és C-vitaminban gazdagok, és kellemetlen szaguk ellenére éretten nagyon ízletesek. Meghámozva gyümölcsként fogyasztják; ha néhány óráig hûtõszekrényben tartották, eléggé eltûnik a kellemetlen szag. Karikára vágva, zsírban zöldségként párolják. Cukorral való fõzéskor a terméshús rostossá és szívóssá válik. Az éretlen termések élvezhetetlenek. Kemény, fekete fáját faragványok készítésére használják.
Elterjedése: a Fülöp-szigetekrõl származik, ahol kiterjedten termesztik, akárcsak Délkelet-Ázsiában másutt is. A trópusokon világszerte ültetik, de ritkán.
Termesztése és betakarítása: a forró trópusi síkvidéki klímában tenyészik, eltûri a száraz évszakokat, és a talajban sem válogat. Magról szaporítják, és gyakran alanyként nevelik, hogy a magvatlan, értékes fajtákat olthassák rá. Teljesen érett állapotban takarítják be, legjobb, ha a gyümölcs magától hullott le a fáról; csak néhány napig tárolható.







Bengálibirs

Aegle marmelos Correa
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: bael fruit;
F: orange du Malabar;
S: bael;
P: marmelos;
N: Baelfrucht

A bengálibirs száraz évszakokban lombhullató, legfeljebb 15 m magas, tövises fa. Szórt állású, 2-4 cm hosszú nyelû, aromás levelei hármasak, a levélkék legfeljebb 7,5 x 5 cm nagyságúak. Az édes illatú virágok 4-7 tagú, levélhónalji, 4-5 cm hosszú fürtben fejlõdnek. A virágtakarót 1,5 mm-es csészelevelek és 4-5 elliptikus vagy tojásdad, hátratört, kívül zöld, belül sárgás, mirigyes szirom (15 x 8 mm) alkotja.
Termése: gömbölyû, ovális vagy tojás alakú, kb. 20 cm-es bogyó, amelynek héja kemény, fás, 5 mm vastag. A termés sima, fénytelen, felülete nagyon finoman mirigyes, megérve sárga, barna foltokkal. A héj alatt narancssárga, lágy, lisztes-pépes, lédús terméshús helyezkedik el, amely erõsen aromás illatú és édeskésen savanyú, némileg keserû. Egy rostos központi oszlop köré 8-20 magüreg rendezõdik, amelyeket világos, ragacsosan-nyúlósan folyó, gyümölcsszerû, édes lé tölt ki; ebbe ágyazva üregenként legfeljebb 15, lapított tojás alakú, fehéren gyapjas, 6-8 mm-es mag található.
Felhasználása: frissen fogyasztva az érett, sárga termést feltörik, és a terméshúst, valamint a magüregek pulpáját ízlés szerint megcukrozva kikanalazzák a fás héjból. Lekvár, zselé vagy szirup, vízzel vagy tejjel keverve ital készül belõle. Az éretlen terméseket ecetes savanyúságként teszik el. A friss vagy a karikára vágott és megszárított, enyhén éretlen termés hatásos szer hasmenés, vérhas, kolera kezelésére; a kéreg, a levelek és a termés leve lázcsökkentõ. A sérült termésekbõl kiszivárgó nyálkás levet ragasztóanyagnak használják. Indiában a fát szentként tisztelik, leveleit áldozati adományként viszik a templomba, Síva isten számára.
Elterjedése: Dél-Ázsiában honos, és ott nagy méretekben termesztik; elszórtan világszerte ültetik a trópusokon és a szubtrópusokon.
Termesztése és betakarítása: a növényt magról nevelik, és gyümölcsös-, házi- és templomkertekbe ültetik. A fa csak ott tenyészik, ahol kifejezett száraz évszakok is vannak; egyébként nagyon igénytelen és -7 °C-ig fagytûrõ. A termést sárgászölden, kézzel szedik, és néhány napig tárolják, amíg teljesen megsárgul. Egy fa évente több száz termést hozhat, amely a száraz évszakban érik be, és 2 hétig, hûtött és ép állapotban pedig akár 4 hónapig tárolható.








Bételpálma, bételdió

Areca catechu L.
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: betel nut;
N: Betelnuss

A 10-30 m magas bételpálma egyszerû, karcsú törzsét gyûrû alakú levélripacsok tagolják szelvényekre. Levelei szárnyaltak, sötétzöldek, fényesek, 1,5-3 m hosszúak, körülbelül 1 m hosszú, szárölelõ hüvelyûek. A levélszárnyak legfeljebb 80 cm hosszúak és 8 cm szélesek, hosszirányban redõzöttek, színükön 2 szárnyszerûen kiemelkedõ bordával. A két buroklevéllel körülvett torzsavirágzat a tövénél termõs, a csúcsán porzós, sárga virágokból áll.
Termése: elliptikus, mintegy 6 x 15 cm nagyságú, eleinte zöld, megérve narancsszínû csonthéjas termés. A külsõ héj alatt körülbelül 1 cm vastag, fehéres rostréteg (mezokarpium) helyezkedik el, amely körülveszi a kõmagot. A mintegy 3 x 2,5 cm nagyságú kõmag vékony, fás héjú (endokarpium) és hosszirányban rovátkolt, világosbarna, nagyon kemény táplálószövetû. A "bételdiónak" nevezett mag belseje erezett, zsiradékban gazdag. Különbözõ toxikus alkaloidokat, fõként arecaidint és arecolint (a nikotinhoz hasonló hatásúak), továbbá cseranyagokat és az arékavörös nevû vérszínû festékanyagot tartalmazza.
Felhasználása: a bételpálma magjait Dél- és Délkelet-Ázsiában a nép évszázadok óta rendszeresen fogyasztja gyenge narkotikumként, érett és éretlen állapotban. A bételdió sok területen rituális és szimbolikus jelentõségû, például mint vallásos áldozati adomány vagy vendég- és házassági ajándék. Élvezéséhez eltávolítják a nyers vagy fõzött kõmagok héját, majd a megszárított vagy megpörkölt magot felaprítják. JA bételfalatot ebbõl a magtöredékbõl, a bételbors (Piper betle) egy vagy több levelébõl és mészbõl állítják elõ; gyakran dohányt, gambirt és fûszereket (fahéj, szegfûszeg, kardamom) adnak hozzá. Ezt a bételfalatot hosszú ideig rágják, miközben jelentkezik az alkaloidok megnyugtató, euforizáló és éhségcsökkentõ hatása. Igen serkenti a nyálképzõdést, ezért a bételrágó rendszeresen kiköpi az arékavörös által színezett nyálat. Különbözõ elkészítési móddal más-más minõséget és ízt produkálnak. A bételfalatok mértéktelen élvezete bénulásokat, görcsöket és légzési nehézségeket okozhat. Tájanként a növény különbözõ részeinek számos gyógyászati és rituális felhasználási módja ismert.
Elterjedése: valószínûleg a Maláj-félszigeten honos, de Ázsia egész trópusi területén, továbbá a csendes-óceáni szigeteken, Kelet-Afrikában, Dél-Kínában és Tajvanon termesztik.
Termesztése és betakarítása: bõséges vízellátást és magas hõmérsékletet igényel. Szoliter fákként házikertekbe ültetik, de ültetvényeken is termesztik. Magról szaporítják, a növények 5 éves korban fordulnak termõre. Sok fajtát különböztetnek meg, amelyek közül néhány a rágás során nemkívánatos mellékhatást okoz.
Rokon fajok: további Areca fajokat tájanként bételpótlóként használnak, például az A. concinna Thwaites (Srí Lanka), az A. glandiformis Lam. (Molukkák) vagy az A. pumila Blume (Malajzia, Indonézia) terméseit.







Bilimbi

Averrhoa bilimbi L.
Család: Oxalidaceae (madársóskafélék)
A, F: bilimbi;
S: vinagrillo, mimbro, bilimbi;
P: limäo de caiena;
N: Bilimbi

A bilimbi legfeljebb 10 m magas, örökzöld, fahéjbarna kérgû, alacsonyan és terebélyesen elágazó fa. Átellenes állású, akár 60 cm hosszú levelei páratlanul szárnyaltak, több mint 30 levélkéjûek. Lemezük lándzsás, ép szélû, hosszan kihegyezett, a vállán lekerekített, legfeljebb 12 x 3,5 cm, színén sötétzöld, sima és fénytelen, fonákján világosabb zöld és rövid, pelyhes szõrû. A levélkék szórtan vagy csaknem átellenesen állnak a levélgerincen. A levélnyél rövid (-5 cm), az alapján bunkósan megvastagodott, lágy szõrû. Virágai 20 cm hosszúak, de többnyire rövidebb, pelyhes szõrû bugákban nõnek, amelyek a törzsön és az erõs ágakon erednek. A virág kocsánya 2 cm hosszú, 5 csészelevelük a tövén összenõtt, vörössel futtatott zöldes színû. Az 5 szabad felsõ részén hátratört (max. 1,8 cm) szirom belsõ oldalán alul vörösesfehér, felül és a külsõ oldalán élénkvörös színû.
Termése: a bogyók csomókban fejlõdnek a törzsön a rövid, cauliflor bugákból (10 x 3,5 cm), elliptikusak vagy hengeresek, 5 tompa bordájúak, csúcsukon gyakran kissé megvastagodottak, alapi részükön a csésze megmarad. A bogyók vékony héja sárgászöld, teljesen éretten fehéres, gyengén szemölcsös és fényes. A fehéres terméshús kezdetben szilárd, megérve lágy, bõ levû és nagyon savanyú ízû; legfeljebb 10, lapos, tojás alakú, világosbarna, sima magot zár körül, mely akár 8 x 5 mm-es.
Felhasználása: a nagyon savanyú bogyóját nyersen csak ritkán, inkább cukorral megfõzve vagy kandírozva fogyasztják, valamint chutneyt, lekvárt és szirupot fõznek belõle, rizshez, halhoz, currykhez vagy más ételekhez tálalják. A bilimbilé jeges vízzel és cukorral kiváló üdítõ. A néhány órára sós vízbe tett termések kevésbé savanyúak. A levelekbõl készült pépet sebek, duzzanatok, reuma és ekcémák kezelésére, a levél- vagy virágfõzetet és a termésszirupot köhögés ellen használják.
Elterjedése: Latin-Amerikában és a trópusi Ázsiában gyakran, Kelet-Afrikában és Ausztráliában ritkábban termesztik; származása nem ismert.
Termesztése és betakarítása: melegkedvelõ trópusi növény, amely rövid száraz évszakokkal váltakozó, csapadékban gazdag klímában, teljesen napos helyeken tenyészik. Magról szaporítják, és gyümölcsös- és házikertekbe ültetik. Nyomásra érzékeny bogyóját éretten szedik; csak rövid ideig tárolható.







Biribá

Rollinia mucosa (Jacq.) Baillon (Rollinia deliciosa Safford)
Család: Annonaceae (annónafélék)
A, F: biribá;
S: biribiá, cachiman, anón cimarrón;
P: frute de condessa;
N: Biribá

A biribá legfeljebb 20 m magas, száraz évszakokban lombhullató fa. Ágai terebélyesek, fiatalon éppúgy, mint a rügyek, tömött barna szõrösek. Szórt állású levelei (35 x 13 cm) kétsorosan helyezkednek el. A levéllemez elliptikus, ép szélû, vékony-bõrnemû, színén sötétzöld és fényes, fonákján világosabb és sûrû, rásimuló fehér szõrû, röviden kihegyezett, a válla széles ék alakú vagy lekerekített; a levélnyél kb. 2 cm-es. A rövid kocsányú, hímnõs, zöld virágok egyesével vagy 2-3(-7) tagú, legfeljebb 5 cm hosszú, szõrös virágzatokban fejlõdnek, a levelekkel átellenesen. A virágtakaró egynemû, kétkörös. A külsõ kört alkotó 3 lepellevél (max. 5 mm) háromszögletû, a belsõ kör 3 lepellevelének nagysága legfeljebb 2 cm x 1 cm.
Termése: a keresztmetszetben kerekded vagy szív alakú terméscsoport akár 15 cm nagyságú, megérve sárgászöld vagy barnássárga. Héja duzzadt, húsos pikkelyek alakjában 50-150 mezõre tagolt, melyek mind egyenes vagy görbe, kúp alakú vastag csúcsba keskenyednek. A terméshús krém- vagy hófehér, éretten nagyon bõ levû, pépes, édes vagy édeskésen savanyú, igen zamatos. Számos tojás vagy trapéz alakú, kissé lapított magja (-2 x 1 cm) van, amelyek kemény héja fényes sötétbarna és az alapi részén fehéres.
Felhasználása: valamennyi annónaféle közül a legízletesebb. Pulpáját, éppúgy, mint a hasonló állagú és zamatú gyömbéralmáét, a terméshéjból kanalazzák ki, mikor a termés már érett és lágy. A terméshús levébõl Brazíliában bort készítenek.
Elterjedése: a trópusi Közép- és Dél-Amerikában honos, és Floridától, valamint a karib-tengeri szigetektõl Észak-Argentínáig, továbbá a Fülöp-szigeteken termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi sík- és hegyvidékeken egyaránt tenyészik, mintegy 1500 m magasságig; bõséges vízellátást igényel. A piaci árut éretlenül szedik; addig tárolják, míg a termés héja a gyenge nyomásnak enged, és a pulpa nagyon lágy lesz. Az érett termések héja gyorsan csúnya barnára színezõdik.

 



Bors

Piper nigrum L.
Család: Piperaceae (borsfélék)
A: pepper;
F: poivre;
S: pimienta;
N: Pfeffer

A bors több évig élõ lián, egy- vagy kétlaki, szára legfeljebb 15 m, a tövén elfásodik; a hajtások megduzzadt csomóin kapaszkodó léggyökerek nõnek, melyekkel a növény fákhoz vagy más támasztékhoz rögzíti magát. Levelei szórt állásúak. A levéllemez általában 19 x 7 cm nagyságú, elliptikus vagy széleslándzsás, kihegyezett, válla az egyik oldalán jelentékenyen szélesebb, mint a másikon, színén nagyon fényes, fonákján fénytelen és világosabb zöld. A fõér mindkét oldalán a váll közelében 2-2 erõs, a csúcs felé hajló oldalér ered, amely számos gyenge keresztirányú érrel kapcsolódik egymáshoz. A levélnyél körülbelül 1,5 cm hosszú. A kis virágok zsúfoltan helyezkednek el a legfeljebb 20 cm-es, kezdetben felálló füzérekben, amelyek mindenkor egy pálhával szemben erednek.
Termése: az 1 magvú, gömbölyû kis csonthéjas termések kb. 5 mm átmérõjûek; héjuk éretlen állapotban zöld, megérve vörös. A termés legnagyobb részét a gömbölyû, világosbarna kõmag alkotja. A termések kocsánytalanok, 50-60-asával zsúfolódnak össze a csüngõ füzérekben; égetõ, aromás ízûek. A csípõsséget a piperin alkaloid okozza, amely fõleg a csonthéjban található nagyobb mennyiségben. Az aromát a héj és a terméshús illóolajai, valamint gyantaanyagai adják.
Felhasználása: a borsot évezredek óta használják élelmiszerek fûszerezésére. A terméseket különbözõ módon kezelik: a fekete borsot az egész, éretlen, zöld termésbõl állítják elõ: a füzéreket leszakítják, és csoportosan tárolják, míg a szemek fermentálódnak és feketévé válnak; végül napon vagy kályhákban szárítják. A fehér bors csak a termés lehántott kõmagja; kevésbé aromás, mivel hiányoznak belõle a héj és a terméshús olajai és gyantaanyagai. A fehér borshoz érett terméseket szednek, ezeket mintegy 10 napig vízben áztatják, míg a terméshéj leválik, azután a héjmaradványokat ledörzsölik, majd megszárítják a kõmagokat. Ételfûszernek a száraz borsterméseket vagy kõmagokat rendszerint összezúzzák vagy megõrölik. Az éretlen friss zöld bors csak rövid ideig tárolható, és ritkábban használják; befõzve hosszú ideig eltartható.
A trópusi Ázsiában a terméseket emésztésjavítóként, gyulladások, reuma, fejfájás és kólika ellen alkalmazzák; nagy adagokban, bambuszsarjakkal vagy gyömbérrel keverve a bors a népi gyógyászatban magzatelhajtó vagy féregûzõ szernek számít.
Elterjedése: Indiában honos, ahol több mint 3000 éve használják. Arab és kínai kereskedõk a borsot már évszázadokkal ezelõtt behozták. Európába, ahol drága fûszerré vált, és a gyarmatosító mohóságnak is tárgya lett. Napjainkban a növényt minden nedves, trópusi területen termesztik; fõ termesztõ országok India, Indonézia, Malajzia és Brazília.
Termesztése és betakarítása: a bors nedves-forró trópusi klímában tenyészik, kb. 500 m magasságig; humuszban gazdag talajt, félárnyékot, jó vízellátást igényel. Hajtáscsúcsdugvánnyal (fejdugvánnyal) szaporítják, és kisparaszti gazdaságokban, valamint nagy ültetvényeken nevelik. Mivel lián, a borsnak támaszték kell, ezért többnyire vegyes kultúrában haszonfákra futtatják fel. A növények 3 éves korukban hozzák az elsõ termést, és több mint 15-20 évig kultúrában tarthatók. A betakarítást kézzel végzik; az éretlen termésû egész füzéreket vagy az érett, vörös terméseket szedik le. A termesztett fajták levélzetben, a termések nagyságában és a termõhelyi igényekben különböznek egymástól.
Rokon fajok: Ázsiában még a Piper longum L. (India) és a P. retrofractum Vahl (Délkelet-Ázsia), a trópusi Afrikában pedig a P. guineense Dchum & Thonn terméseit is használják fûszernek. a bételbors (Piper betle L.) levele a bételfalat egyik komponense (lásd még bételpálma).








Brazildió, Para-dió

Bertholletia excelsa Humb. & Bonpl.
Család: Lecythidaceae (fazékfafélék)
A: brazil nut;
F: noyer de Para;
S: nuez de Brazil;
P: castanha do Brasil;
N: Paranuss

A brazildió legfeljebb 50 m magas, örökzöld fa, amelynek felálló törzse csak a felsõ részén ágazik el. Levelei szórt állásúak. A levéllemez bõrnemû, kopasz, színén fényes, fonákján fénytelen, gyengén hullámos és ép szélû, lándzsás, kihegyezett (max. 36 x 16 cm). A kissé szárnyas levélnyél 20-35 mm hosszú. Csaknem ülõ virágai hajtásvégi és levélhónalji, 20-40 cm hosszú fürtben fejlõdnek. A virágtakarót egy 8-14 mm hosszú, kétkaréjú, kívül pelyhes szõrû csésze és 6 halványsárga vagy fehér, kb. 3 cm-es, tojásdad szirom alkotja.
Termése: vastag, fás, fedõvel nyíló tok (pyxidium), amely gömbölyded alakú, és a felsõ negyedében többé-kevésbé lapított; nagysága elérheti a 16 cm-t, súlya az 1 kg-ot. Megérve a tok kis fedõje (kupakja) beleesik a termésbe, és egy körülbelül 1 cm nagyságú kerek lyukat tár fel. A termésfal külsõ héja vörösesbarna, érdes, fás-parás, kb. 5 mm vastag, megérve repedezett kéreg (epikarpium és mezokarpium), belsõ héja a kemény, fás, világosbarna, legfeljebb 1,5 cm vastag endokarpium. A nagy termésüregben a megnyúlt virágtengelybõl alakult fás, bunkó alakú központi oszlop körül 10-25 mag rendezõdik el több sorban. Ez a paradió, amely keresztben háromszögletû, körvonala kissé hajlott, elliptikus, mérete legfeljebb 6 x 3 x 2,5 cm. A paradió nagyon kemény, friss maghéja szõrös, szemölcsös-ráncos és fahéjbarna, az általa körülzárt fehér és szilárd magbél nagyon kellemes, édeskés, dióízû. A termések virágzás után kb. 15 hónap múlva éretten lehullnak a fáról; magvaik a tok kis nyílásán nem tudnak kijutni. A rágcsálók (agutik) vagy csak a termésfal elkorhadása szabadítja ki õket.
Felhasználása: a tápláló, finom magbél, amely zsírban és fehérjében gazdag, csupán néhány hónapig tartható el, édességekbe vagy süteményekbe teszik. A magolaj kiváló, de kevéssé eltartható zsiradék élelmiszerekhez, továbbá nagy értékû technikai olaj.
Elterjedése: az Amazonas-medence és Guyana esõerdeiben honos. A faj természetes elõfordulási területén kívül nem vagy csak gyéren terem.
Termesztése és betakarítása: a nagy állományokban megjelenõ fát mind ez ideig csupán csekély méretekben termesztik; csaknem a teljes termés a vadon élõ példányokról származik. A terméseket fõként indiánok gyûjtik össze, miután a fáról lehullottak.
Rokon fajok: éppen ilyen pompás héjas gyümölcsöt szolgáltatnak a Lecythis nemzetség ugyancsak Amazóniában növõ fafajai is, például a nagyon nagy termésû krémdió (L. pisonis Camb.) és a majomcsésze (L. minor). E fajok fás tokjai nagyméretû fedõjükben különböznek, amely éréskor a központi fás termésorsóval együtt hullik le, és széles nyílást tár fel a termésen.




C

Ceyloniegres

Dovyalis hebecarpa (Gardner) Warb. (Arberia gardneri Clos.)
Család: Flacourtiaceae (ramoncsifélék v. maroniszilvafélék)
A: Ceylon-gooseberry;
F: grosseille de Ceylon;
S: grosella de Ceilan;
N: Ketambilla, Ceylonstachelbeere

A ceyloniegres legfeljebb 6 m magas, dúsan elágazó, örökzöld, kétlaki cserje vagy kis fa. Ágai hosszúak, többnyire tövisesek. Szórt állású, puha levelei rózsaszín szõrös pálhájúak. A levéllemez színén fényes sötétzöld és csaknem kopasz, fonákján világoszöld és ritkás szõrû, széles-lándzsás vagy tojásdad, ép vagy gyengén fogazott szélû, kihegyezett, a vállán ék alakú és legfeljebb 7-3 cm nagyságú. A levélnyél kb. 1 cm-es, barna szõrû. Rövid kocsányú, levélhónalji, sziromtalan virágai 5-7 szõrös csészelevelûek, a porzós virágok csoportokban, a termõsek magánosan vagy néhányadmagukkal fejlõdnek.
Termése: a törzsön kb. 1 cm-es kocsányon csüngõ, széles-gömbölyded bogyó (max. 1,5 x 2,5 cm). Tömör, 1 mm vastag héja málnapiros, narancssárgával pontozott, vagy sötét vörösesbarna, fénytelen és finoman bársonyos felületû. A kocsány ízesülési helye körül feltûnõ, zöld koronaként megmaradnak a kb. 6,5 mm hosszú, lándzsás, felfelé hajló csészelevelek, amelyek a tövükön összenõttek, és vaskos gyûrû veszi körül õket. A terméshús nagyon bõ levû, üveges, külsõ peremén hasonló színû, mint a héj, és savanyú-zamatos íze a köszmétére (egres) emlékeztet. A pulpában kevés, 3 élû, sárgás, keserû mag (6 x 5 mm) van.
Felhasználása: a savanyú gyümölcsöt nyersen, cukrozva fogyasztják; ízletes gyümölcslé, zselé és lekvár készül belõle.
Elterjedése: Dél-Ázsiából származik, és a Fülöp-szigeteken, Floridában, a karib-tengeri szigeteken, Közép-Amerikában, valamint csekély méretekben más trópusi területen is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-meleg síkvidéki klímában tenyészik, 800 m-ig, a szárazságra érzékeny; magról vagy dugvánnyal szaporítják, a termésképzés idején bõséges vizet kíván. A cserjék egész évben nagyon gazdagon teremhetnek; a nyomásra érzékeny bogyókat éretten, kézzel szedik, csak rövid ideig tárolhatók.
Rokon fajok: az édes, kajszira emlékeztetõ ízû, narancssárga termésû galambszilva (Dovyalis abyssinica Warb.) és a sárga termésû, nagyon savanyú kafferszilva (D. caffra Warb.) a nemzetség afrikai fajai, mindkettõt azonos módon használják fel.







Citrom

Citrus limon (L.) Burm.f. (Citrus limonum Risso)
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: lemon;
F: citron;
S: limón;
P: limäo;
N: Zitrone

A citrom örökzöld, legfeljebb 6 m magas fa, zöld ágakkal, amelyek a levélhónaljakban tövisesek lehetnek. Az elliptikus vagy tojásdad, tompán fogazott szélû, bõrnemû levelek színükön sötétzöldek, fonákjukon fehéreszöldek, fiatal korban vörösesek; elérhetik a 17 x 9 cm-t is. A levéllemez ék alakban keskenyedõ vállú és tompa csúcsba röviden kihegyezett, szétmorzsolva nagyon aromás illatú. A levélnyél, amely a Citrus fajok virágtalan állapotban való megkülönböztetésénél nagyon fontos, a citromnál kb. 1 cm hosszú, erõteljes és nem szárnyas. A virágok 1-3-asával fejlõdnek a levélhónaljakban, bimbójuk bíborszínû, a 4-5 húsos, lándzsás szirom színén fehér, fonákján vöröses, mintegy 2 cm hosszú.
Termése: a citrom termése (hesperidium, a termés szerkezetét lásd a 14. o.-on) elliptikus alakú, és többnyire kidomborodó, szemölcs vagy kúp alakú csúcsban végzõdik; nagysága elérheti a 14 x 8 cm-t. Megérve a külsõ terméshéj sárga és finom mirigyekkel pontozott; a fehér albedóval együtt legfeljebb 1 cm vastag. A bõ levû, halványsárga terméshús 8-10 gerezdre tagolódik, és zamatos, nagyon savanyú ízû. A kb. 1 cm-es magok alakja elliptikus vagy tojásdad, kihegyezett.
Felhasználása: a termések C-vitaminban gazdag levét vízzel és cukorral keverve hidegen vagy forrón fogyasztják, továbbá ételek, italok és édességek ízesítésére és savanyítására, valamint limonádékhoz használják. A frissen reszelt vagy kandírozott héjjal süteményt és édességet ízesítenek. A felvágott termésbõl a héjjal együtt lekvár készül. A citromkarikákkal ételeket és italokat díszítenek, a lé élelmiszerek tartósítására is felhasználható.
A forró citromlevet hûlések megelõzésekor vagy csillapításakor isszák. A lé lázcsökkentõ, vizelet- és hashajtó hatású. A héj illóolaja bútorfényezõ szerek, szappanok, samponok és parfümök alkotórésze.
Elterjedése: Észak-Indiából vagy Burmából származik valószínûleg, az arabok a Kr. u. 1. évezredben hozták be Dél-Európába. Ma a mediterrán és szubtrópusi klímájú területeken világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: szubtrópusi növény, amely a trópusokon csak viszonylag hûvös hegyvidékeken termeszthetõ. A gyenge fagyot -4 °C-ig eltûri, de az erõs hõmérséklet-ingadozásokkal szemben érzékeny. A számos fajtát magról vagy ivartalan úton dugványokkal szaporítják, és kertben, valamint ültetvényen nevelik. A fák több mint 30 évig hoznak termést, amelyet célszerûbb éretten leszedni.




CS


Cserjés paprika, "csilipaprika"

Capsicum frutescens L.
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
N: Chili

A faj a Capsicum annuumtól elsõsorban felálló, zöldes virága és felálló termése által különbözik, amely többnyire kettesével vagy többesével áll a szárcsomókon. Rendszerint keskeny, nagyon csípõs ízû bogyója éretlen állapotban zöld, krémszínû vagy sárga, megérve narancsszínû vagy vörös, és legfeljebb 5 x 1 cm hosszú.
Felhasználása: a terméseket frissen vagy szárítva, egészben, felaprítva vagy megõrölve csípõs fûszerként adják levesekhez és italokhoz.
Elterjedése: a Dél-Amerikából származó, Afrikában és Ázsiában is nagyon gyakran termesztett faj csak a trópusokon tenyészik.
Rokon fajok: a Capsicum baccatum L. egy Dél-Amerikában elterjedt, nagyon sok alakú faj, amelynek porzói sárgák, csípõs termései csüngõk és 1-2-esével nõnek. A C. chinense N. Jacq. hosszúkás-elliptikus, szélsõségesen csípõs termése krémszínû, sárga vagy vörös. A fajt meleg klímájú területeken fûszernövényként világszerte termesztik. A szõrös levelû C. pubescens Ruiz & Pavon Latin-Amerika egyik kultúrnövénye, a csípõs, gömbölyded termés és a fekete mag jellemzi. Megjegyzendõ, hogy "csilipaprika" néven különbözõ Capsicum fajokat árusítanak.








Csirimojó, krémalma

Annona cherimola Mill.
Család: Annonaceae (annónafélék)
A: cherimoya;
F: chérimole, anone;
S: anona blanca, chirimoya;
P: graveola;
N: Cherimoya

A csirimojó örökzöld, 3-9 m magas, alacsonyan elágazó, kétlaki fa vagy cserje. Fiatal hajtásai fahéjbarna, pelyhes szõrûek, késõbb kopaszak. Levelei szórt állásúak. A levélnyél kb. 2 cm-es, a levéllemez (7-17 cm x 4-9 cm) tojásdad, röviden kihegyezett, ép szélû, világoszöld, mindkét oldalán bársonyos szõrös. A virágok egyesével vagy 2-3-asával levélhónalji rövidhajtáson fejlõdnek; virágtakarójuk egynemû, háromkörös: a 3 külsõ lepellevél zöld, külsõ oldalán molyhos, 2-4 mm, a 3 zöld, húsos, mindkét oldalán gyengén molyhos középsõ lepellevél kb. 3 cm hosszú, a 3 vöröses, belsõ lepellevél kisebb. A virágtengely megnyúlt, 5-8 cm hosszú, és csavarvonalban elrendezõdõ sok porzót és nagyszámú szabad termõlevelet hordoz.
Termése: a termõlevelek megporzás után összenõnek, és gömbölyded, hosszmetszetben szív alakú, kb. 20 cm átmérõjû terméscsoportot alkotnak (lásd o.) A mezõkre tagolt, zöld, bõrnemû-lágy héjon még felismerhetõk az egyes termések; a mezõk bemélyedtek vagy kidomborodók lehetnek. A terméshéj alatt van az érett állapotban pépes, édeskésen savanyú, nagyon kellemes zamatú terméshús; ebbe beágyazva nagyszámú fényes fekete, kb. 1-2 cm hosszú, lapított tojás alakú mag található. Mivel gyakori eset, hogy a virágnak nem az összes termõlevele termékenyül meg, a terméscsoport sokszor aszimmetrikus.
Felhasználása: a pompás gyümölcsöket teljesen éretten eszik, mikor héjuk már könnyû nyomásnak enged; az éretlenül betakarított piaci áru néhány napos utóérlelést igényel. A friss termést félbevágják, és a bõ levû pulpát kikanalazzák a héjból. A csirimojóból zselé, gyümölcssaláta vagy jégkrém készül, levet és bort is állítanak elõ belõle. Az alkaloidtartalmú magokból egy inszekticidet (rovarölõ szert) vonnak ki; Közép-Amerikában a magokat megõrölve tetvek és más paraziták ellen alkalmazzák. A népi gyógyászat a pörkölt magokat erõs hánytató- és hashajtó szerként ismeri.
Elterjedése: az Andokban, 1000 és 2000 m közötti magasságban honos Kolumbiától Bolíviáig, és trópusi hegységekben, valamint szubtrópusi és mediterrán klímában világszerte termesztik; legészakabbra a Földközi-tenger környékén (Spanyolország, Izrael) és Kínában találjuk.
Termesztése és betakarítása: mint a trópusi felföldi klíma növényét, a többi Annona fajtól eltérõen, a csirimojót számos fajtól eltérõen, a csirimojót számos fajtában a mediterrán tájak viszonylag hûvös klímájú, csapadékban szegény régióiban termesztik; a trópusi síkvidéki klímát nem bírja. Ez az egyedüli annónatermés, amelyet az európai piacokon árusítanak. Magról szaporítják, de dugvánnyal és oltással is szaporítható. Hogy nagy és jó formájú legyen a gyümölcs, kézzel porozzák be, a hím- és nõivarszervei nem egy idõben érnek meg a fán. A növények 4-6 éves korban fordulnak termõre, a kifejlett fák évente 30 termésnél többet nem hoznak. Nyomásra nagyon érzékeny gyümölcs, csak rövid ideig tárolható, éretlen állapotban szedik le, és fogyasztás elõtt néhány napig utóérlelik.

D


Datolyapálma

Phoenix dactylifera L.
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: date;
F: datte;
S: datil;
P: tamara;
N: Dattel

A legfeljebb 30 m magas, kétlaki, ritkán egylaki datolyapálma egyszerû törzset nevel, amelyet a lepusztult levelek egymást átfedõ, rostos hüvelyei borítanak. Gondozott fákon ezeket évente visszavágják. A törzs töve körül számos erõteljes gyökérsarj képzõdik. A szárnyalt levelek hosszúsága elérheti az 5 m-t, nyelük tüskés, a levélszárnyak V alakban összehajlottak (a levélgerinc alul helyezkedik el), 20-40 cm hosszúak, szürkés- vagy barnászöldek. A kis, termõs, szélporozta virágok bugásan elágazó, legfeljebb 70 cm hosszú tengelyû, levélhónalji, seprû formájú, szalmasárga virágzatokban fejlõdnek. A porzós egyedek virágzatainak hosszúsága nem haladja meg a 25 cm-t. Éréskor a terméságazatok ágai 1 m-nél hosszabbra is megnyúlhatnak.
Termése: 1 magvú, elliptikus vagy orsó alakú bogyó, amely narancssárga, vörösesbarna vagy feketésbarna színû, legfeljebb 7,5 x 2,5 cm nagyságú. Vékony, áttetszõ külsõ hámréteg veszi körül, alatta helyezkedik el az ehetõ, nagyon édes, tápláló, megérve lágy, gyengén rostos terméshús. A vékony hártyával körülvett mag legfeljebb 7 cm hosszú, 1,5 cm széles, kemény és világosbarna színû, felületén egy mély, hosszirányú barázda húzódik.
Felhasználása: a nagyon ízletes datolyát frissen vagy szárítva fogyasztják. A sivatagi területeken a datolya a múltban a fõ élelmiszer volt, mielõtt az olcsóbb gabonatermékek kielégítõ mennyiségben hozzáférhetõvé váltak. A termés akár 70 % cukrot és néhány vitamint tartalmaz; a sivatagi karavánok beduinjai hetekig csak ezen éltek. Különbözõ módon elkészítve, párolva és lekvárként is fogyasztják, süteményekbe és más édességekbe keverik. Cukrot, pépet, levet, szirupot és likõrt is készítenek belõle. A datolya korábban fizetõeszköz volt az arab világban. A beáztatott magok takarmányt adnak, a magbél olaja szappankészítésre és kozmetikai célokra alkalmas. A fák bevágott hajtáscsúcsaiból csapolt növénynedvbõl pálmabor és cukor nyerhetõ. Zsenge leveleit fõzeléknek készítik el, az idõsebb levelek rostjai kosárfonáshoz, takarókhoz, karavánsátrakhoz és tetõfedésre alkalmasak. A katolikusok sok helyütt a datolyapálma leveleibõl mûvészi alkotásokat fonnak a virágvasárnapi körmenetekhez.
Elterjedése: mintegy 5000 év óta a legjelentõsebb kultúrnövény Ázsia, Észak- és Nyugat-Afrika szubtrópusi száraz területein. A növényt a Kanári-szigetektõl és Szenegáltól egészen az Indus völgyéig ültetik; fõ termesztõterületei a Szahara és a Közel-Kelet. Eredeti származási helye és vad alakjai ismeretlenek. A föníciaiak terjesztették el a Földközi-tenger medencéjében.
Termesztése és betakarítása: a datolyapálma a tûzõ napon tenyészik, mély rétegû, laza, vízzel kielégítõen ellátott talajon; sósabb talajokon is termeszthetõ. Csak a hosszú, száraz és forró nyarú klímában hoz termést; télen is enyhe hõmérséklet kell számára, amely -7 °C alá nem csökkenhet. A virágzáskor jött esõ a megtermékenyülést feszélyezteti.
A fajták száma százakra tehetõ; a legfõbb díjazott az észak-afrikai 'Deslet Noir', melynek termése jól tárolható, nagyon finom, sötét vörösesbarna és viszonylag száraz.
A datolyapálma magról vagy ivartalan úton gyökérsarjakkal szaporítható; elsõsorban termõs egyedeket nevelnek, amelyeket kézzel, virágzó hímivarú virágzatokkal mesterségesen poroznak meg.
A pálmafák elõször 4-6 éves korukban kezdenek teremni, élettartamuk elérheti a 200 évet. A nyomásra érzékeny terméseket kézzel takarítják be, miközben a terméses ágakat levágják, vagy a datolyákat egyenként szedik le. Afrikában a nagy értékû datolyákat az ágakon hagyva árusítják, a kevésbé drága fajtákat zsákokba ömlesztve viszik piacra. A Közel-Keleten a datolyát rendszerint összepréselve, nagy bádogdobozokban hozzák forgalomba. Nagyon száraz klímában vagy hûtött állapotban a datolya akár egy évig eltartható.







Datolyaszilva, kákiszilva,

Diospyros kaki L.f.
Család: Ebenaceae (ébenfafélék)
A: kaki plum, oriental persimmon;
F: kaki;
S: caqui;
N: Kaki

A kákiszilva legfeljebb 15 m magas, lombhullató, gömbölyû, laza koronájú, egy- vagy kétlaki fa. Levelei szórt állásúak, bõrnemûek. Lemeze (25 x 10 cm) elliptikus vagy tojásdad, rövid, tompa csúcsú, a levél színén fényes sötétzöld, fonákján ezüstösbarna szõrû, és lombhullás elõtt sárgára vagy narancsvörösre színezõdik. A barna szõrû levélnyél kb. 2,5 cm-es. A 4 tagú, levélhónalji, csüngõ virágok egyivarúak, csészeleveleik és szirmaik az alsó felükön csõszerûen összeforrtak. A termõs virágok magánosan fejlõdnek, csészéjük nagy, széles, hátratört cimpájú, kb. 3 cm átmérõjû, és nagyobb, mint a világos zöldessárga, harang alakú párta. A legfeljebb 1 cm-es porzós virágok mindig hármasával állnak, csészéjük csak feleakkora hosszú, mint a párta.
Termése: csüngõ, széles-gömbölyded bogyó, kb. 8 cm nagyságú. Mindkét végén bemélyedt és gyakran gyengén négyszögletû. A megnagyobbodott, széles, 4 cimpájú csésze megmarad a termés alapi részén. A terméshéj vékony, sima, fényes, megérve sárga, narancsszínû vagy vörös. A lédús, kezdetben szilárd, éretten lágy, sárga, narancsszínû vagy vörösesbarna terméshús a teljes érettség elõtt nyersen élvezhetetlen, keserû, erõsen csersavas és összehúzó hatású. Érett, lágy állapotban a csersav már részben vagy teljesen eltûnik; a bogyó édes ízûvé és zamatossá válik. Sok fajtája steril, a termékeny bogyóban 4-8 hosszú, tojás alakú, egyik oldalán lapított, 2 cm-es barna mag van.
Felhasználása: a tökéletesen beérett, csersavmentes gyümölcsöt meghámozzák, vagy a héjból kikanalazzák, ízlés szerint cukrozva, zöld citrom levével lecsepegtetve vagy jégkrémmel tálalják. A terméshúst gyümölcssalátákba teszik, joghurthoz és más tejes ételekhez keverik, de kalácstöltelék, sütemény ízesítõje vagy lekvár, zselé, illetve chutney alapanyaga is. A jó fajták termésleve ízletes italt szolgáltat, Ázsiában bort és likõrt is készítenek belõle. Kedvelt csemege a kandírozott kákiszilva, ehhez az összehúzó hatású gyümölcs is alkalmas. Délkelet-Ázsiában a szétfõzött termések pépjét kis lepények formájában megszárítják. A csersavat tartalmazó bogyók elvesztik keserû ízüket, ha felfõzik, és éjszakára a fõzõvízben hagyják õket. Az éretlenül betakarított, exportra szánt termésnek többnyire megmarad összehúzó hatása, íze is gyengébb. A pörkölt mag kávépótló.
Az éretlen termések cseranyagát bõrök kidolgozására használják. A megszárított terméskocsányból és csészébõl készített fõzet a kínai gyógyászatban nagyon becsült szer köhögés és légzési nehézségek ellen. Világos mintázatú, alaptónusában fekete, kemény fájából Ázsiában faragványok és intarziás munkák készülnek.
Elterjedése: a Himalájában és Burma, Thaiföld, Indokína, Kína, Korea és Japán hegységeiben honos; a szubtrópusokon és a trópusi hegyvidékeken 1000 m felett világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: kismértékben fagytûrõ, szubtrópusi hegyvidéki növény, amely a trópusi síkvidéken nem tenyészik. Több mint 1000 fajtáját szelektálták (idetartozik az Izraelben nemesített Sharon-gyümölcs), amelyek a termések nagyságában, színében, fõként ízében és csersavtartalmában különböznek egymástól. Magról vagy gyökérsarjakkal szaporítják, és gyakran oltják is. A gyümölcsöskertekbe és ültetvényekre telepített fák 3-4 évente akár 100 kg termést hozhatnak. A bogyókat teljesen éretten, a csészével együtt vágják le a fáról; a túl korai betakarításnál aromájuk nem tud teljesen kialakulni. A termések hûtve több hétig tárolhatók.







Durián

Durio zibethinus Murr.
Család: Bombacaceae (majomkenyérfa-félék)
A: doorian;
F, S, P: durian;
N: Durian

A durián legfeljebb 40 m magas, terebélyes, örökzöld, sûrû lombú fa. Levelei szórt állásúak. A bõrnemû és fényes levéllemez (20-30 x 7-15 cm) lándzsás, kihegyezett, ép szélû, színén kopasz, fonákján aranysárga, szõrszerû pikkelyekkel fedett. A virágok 3-30 tagú csomókban fejlõdnek rövid, villásan elágazó, csüngõ ágacskákon, amelyek a törzsbõl és az erõs ágakból erednek. A csésze forrt, harang alakú, 5 cimpájú, a 3 szirom lapát alakú, fehér, rózsaszín vagy aranysárgás barna és 5-7 cm hosszú. A virágzat tengelyrészeit és a csészéket fényes pikkelyek fedik. A virágok csak éjszaka nyílnak, megporzásukat valószínûleg denevérek végzik.
Termése: 5 kopáccsal felnyíló, tojás alakú vagy gömbölyded tok, amely gyakran aszimmetrikusan fejlõdött és kissé görbült, 15-30 cm hosszú és súlya akár 8 kg. A durián 10-20 cm hosszú kocsányon csüng. A külsõ, zöld terméshéj vastag, durván rostos; felületét tömötten elhelyezkedõ piramis alakú, 3-7 szögletû tüskék borítják. A tok 5 rekeszében egy-egy 2-6 cm-es, fényes, halványsárga vagy vörösesbarna mag található, amelyet vastag és krémszínû vagy különbözõ sárga árnyalatú, pudingpuhaságú magköpeny vesz körül. Ez az ehetõ arillus sajt-vagy édes dióbélízû és összehasonlíthatatlan zamatú. Az érett termés penetráns, sajátosan édeskés, rothadó szagot áraszt.
Felhasználása: a duriánt - a visszataszító bûz ellenére, ami a zárt térben való tárolást kizárja - Délkelet-Ázsia legértékesebb gyümölcsének tartják. Az érett durián nyers magköpenyei csemegének számítanak; a varratok mentén nyitják fel a terméseket, a pulpát a magokkal együtt kiemelik a rekeszekbõl, és nyomban fogyasztják. (A magburok és a terméshús gyorsan megsavanyodik oxigénnel érintkezve!) Indonéziában az arillusból mentával fûszerezett mártást fõznek, amelyet rizshez adnak. A malájok a termésmasszát tartósítják, cukorral vagy sóval megfõzik. Konzervdobozokban a duriánpulpát az idényen kívüli idõszakban is árusítják, és a Közel-Keletre, sõt Európába is exportálják. A duriánpürébõl jégkrémet készítenek. Thaiföldön duriánból és tökbõl szilárd, tartós pasztát fõznek, amely kedvelt ételfûszer. Az éretlen egész terméseket zöldségként párolják meg. A gyengén mérgezõ magokat pörkölve vagy fõzve fogyasztják. Burma királyainak állítólag a 16. században futárszolgálattal hozták a romlékony gyümölcsöt, amely csak az ország legtávolabbi déli részén termet. A fa leveleit, terméseit, kérgét és gyökereit a népi gyógyászatban láz és sárgaság ellen alkalmazzák. Ázsiában a termés afrodiziákumnak számít.
Elterjedése: Délkelet-Ázsia trópusi esõerdeiben honos. A Maláj-félszigeten és Indonéziában gyakran, Dél-Indiában, Srí Lankán, Thaiföld déli részén, Indokínában és a Fülöp-szigetek déli területein ritkábban termesztik. A fajt Kelet-Afrikában, nagyon ritkán Közép- és Dél-Amerikában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-trópusi síkvidéki klímában tenyészik, 800 m magasságig. Számos fajtát leginkább kisparaszti gazdaságok termesztenek, magról nevelik. A fák 7-15 éves korban fordulnak termõre. A terméseket röviddel érés elõtt szedik le, vagy miután a fáról lehullottak, összegyûjtik. Szállítása nehéz, a tárolása is csak néhány napig lehetséges.
Rokon fajok: a Délkelet-Ázsiában nagy fajgazdagságú Durio nemzetségbe további, nehezen megkülönböztethetõ fajok is tartoznak, amelyeknek ehetõ és ugyancsak erõs szagú a termése. Ezeket - kis méretekben - elsõsorban Borneón termesztik. Idetartozik például a D. oxleyanus Griff. és a D. dulcis Becc.








Dzsekfrút

Artocarpus heterophyllus Lam. (A. integrifolius auct. non Lf.)
Család: Moraceae (eperfafélék)
M: nagy termésû kenyérfa;
A: jackfruit, jak;
F: jacque;
S, P: jaca;
N: Jackfrucht

A tekintélyes, legfeljebb 30 m magas, örökzöld, zárt koronájú dzsekfrút óriási, a törzsön elhelyezkedõ termései miatt, amelyek valamennyi fán képzõdõ termés közül a legnagyobbak, a trópusok legfeltûnõbb kultúrnövénye. Levelei szórt állásúak. A levéllemez (5-25 x 3,5-12 cm) színén sötét-, fonákján halványzöld, kopasz vagy kopaszodó, bõrnemû, visszás-tojásdad vagy elliptikus, a válla ék alakban nyélbe keskenyedõ, csúcsa lekerekített, vagy hirtelen rövid, tompa hegybe fut. A levél széle rendszerint ép, fiatal növényeken olykor mélyen bemetszett. A barázdás levélnyél 1,5-4,5 cm hosszú és gyéren szõrös. A kis, jelentéktelen virágok igen nagy számban, zömök virágzatokban állnak, amelyek a törzsön és az idõs ágakon eredõ leveles rövidhajtások levélhónaljában nõnek. A virágok e virágzatok kiszélesedett tengelyeibe besüllyedtek; a porzós virágok 3-15 x 1-4,5 cm-es, hosszú bunkó alakú virágzatokban fejlõdnek, a termõs virágzatok elliptikusak vagy gömbölydedek, méretük 5-10 cm. A virágzatok vastag, legfeljebb 3,5 cm hosszú tengelyei a végükön gyûrûvé (anulus) szélesedtek, és egy gyenge, 5-8 cm-es, hüvely alakú fellevelet hordoznak. A növény minden része ragacsos, fehér tejnedvet tartalmaz.
Termése: cönokarpium, a nagyszámú virágot hordozó valamennyi termõs virágzatból kialakuló terméságazat. A termés körte vagy henger alakú, 30-100 cm hosszú, kb. 50 cm vastag, és 25 kg-nál is többet nyomhat. Az 1 cm vastag, kemény, barnászöld termésfal mezõkre tagolt, mindegyik egy korábbi virágra utal, és 6 oldalú piramis alakban kihegyezett. A termés belsejében akár 500, lapított-elliptikus barna mag (nagysága 2-4 x 1,5-2,5 cm) található, amelyeket sárga, vastag, fajtától függõen kocsonyás-lágy vagy szilárd húsú magköpeny vesz körül, és amelyek a vastag, fehér, központi terméskocsány köré rendezõdnek. A teljesen kifejlõdött sárga magköpenyek között steril termésfalak képeznek további leveles, sárgás terméshúst. Az érett dzsekfrút húsa sajátos ízû, és édeskés, a duriánhoz hasonló szagú.
Felhasználása: a dzsekfrút Ázsia trópusainak nagyon régi kultúrnövénye, amelynek tápláló termései nagy jelentõségûek a közellátásban. A tömör, szilárd húsú éretlen terméseket meghámozva és kockákra darabolva használják fel fõzelékféleként, különféle currykhez, vagy befõzik, ecetes savanyúság formájában elteszik. Az érett termés leveles, édes, sárga húsát nyersen eszik, vagy befõtt, lekvár, zselé, chutney és szirup készül belõle, kandírozva vagy sózva desszertként fogyasztják, édességeket és italokat ízesítenek vele. Az érett magokat megfõzve, pörkölve vagy megszárítva héj nélkül csemegézik, megõrölve és gabonaliszttel keverve süteményt sütnek lisztjébõl. Hosszabb tároláshoz a dzsekfrútterméseket szeletekre vágják, és a napon megszárítják, hogy késõbb forrásban levõ sós vízben készítsék el. A növény szép, sárgásbarna, tartós fája nagyon értékes, és bútorok, hangszerek, valamint szerszámok elõállítására használják. A fatest fõzésekor egy sárga festõanyagot nyernek, amellyel Burmában és Thaiföldön a buddhista szerzetesek hagyományosan narancssárga köntösét is festik. A leveleket, gyökereket és a tejnedvet a népi gyógyászat lázcsillapításra, sebkezelésre stb. használja.
Elterjedése: feltehetõen Dél-Indiából származik, és korán elterjesztették Ázsiában, továbbá Afrikában, ahol a kertek talán leggyakoribb fája. Az Újvilágban ritkán ültetik a dzsekfrútot.
Termesztése és betakarítása: a mély rétegû, tápanyagban gazdag talajon, nedves-meleg trópusi klímában tenyészik fagymentes területeken, mintegy 2000 m magasságig. Többnyire magánosan ültetik a kertekbe. Magról szaporítják, a megállapodott fajták tulajdonságai ezáltal nem változnak meg. A fák évente több mint 2000 kg termést hozhatnak, tájanként eltérõ fõ termõidõszakokkal, némelyik termés akár egy évig érhet be. Betakarításkor a kocsánnyal együtt vágják le a terméseket; érettségi állapotuktól függõen legfeljebb 6 hétig tárolhatók.









Dzsenipa, dzsenipapó

Genipa americana L. (G. caruto HBK.)
Család: Rubiaceae (buzérfélék)
A: genipap;
F: genipa;
S: jagua, maluco, guaitil, caruto;
P: genipapo;
N: Genipa

A dzsenipa magas törzsû, csaknem vízszintes ágrendszerû, örökzöld fa. Magassága azokon a területeken, ahol hosszú száraz évszakok adódnak, a 30 cm-t elérheti. Mintegy 1 cm hosszú nyelû, kopasz levelei átellenes állásúak, az ágak végén tömörülnek. A levéllemez ép vagy gyengén fogazott szélû, lándzsás vagy visszás-tojásdad, ékvállú, kihegyezett, vékony-bõrnemû. Erõs, világos fõere van, a levél színén fényes középzöld, fonákján világosabb zöld, csaknem fénytelen, nagysága 30 x 12 cm. Virágai 1-15 tagú, hajtásvégi virágzatban fejlõdnek; csészéjük harang alakú, gyengén fogas és 5 mm hosszú. a kívül sûrûn pelyhes szõrû, szürke vagy halványsárga szirmok tövükön 7-8 mm-es csõvé forrtak össze, és 5 tompa cimpájúak, (14-18 x 7-9 mm).
Termése: körte alakú vagy elliptikus bogyó, amely fokozatosan a vastag kocsányba keskenyedik, csúcsi részén rövid, megnyúlt csészelevél-gyûrût hordoz (18 x 8 cm). Héja körülbelül 1 mm vastag, tömör, kívül fénytelen és gyengén érdes, szennyes-zöldes- vagy sárgásbarna színû, barna, himlõhelyszerû foltokkal. A kb. 1 cm vastag terméshús fehéres, és bõrnemû-leves állagú; nagy termésüreget zár magába. Nagyszámú mag van benne, amely 2, nem kifejezett sorba rendezõdik egy központi oszlop körül. A magok üveges, szürke, pépszerû pulpában fekszenek; laposak, világosbarnák és lágyak, körvonaluk hegyes-elliptikus vagy tojás alakú, és legfeljebb 15 x 8 x 3 mm-esek. A pulpa felülete a termés felnyitása után megbarnul, és helyenként feketéskékre színezõdik; éretten nagyon fanyarrá válik illata, íze zamatos savanykás vagy savanyú. A piacokon többnyire túlérett, barna, ráncos és nagyon lágy állapotban árusítják.
Felhasználása: a túlérett, igen lágy, barna, nem gusztusos gyümölcs pulpáját, esetleg cukorral megszórva, a félbevágott termésbõl fogyasztják el. Kis darabokra vágva a termést, és néhány napig vízbe téve, üdítõ, zamatos levet ad, amely erjesztett állapotban is megbecsült italnak számít. A fõtt terméspulpából lekvárt és kompótot állítanak elõ.
Az éretlen termések leve a levegõn sötétkékre színezõdik, amelyet a dél-amerikai indiánok nagyon tartós tetoválószerként használnak; rovarok elleni védõszer is. A fa kérgét hasmenés elleni, terméseit pedig féregûzõ szerként alkalmazzák.
Elterjedése: csapadékban gazdag területeken a karib-tengeri szigeteken, valamint Közép- és Dél-Amerikában, Argentínáig elterjedt.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró trópusi területeken tenyészik; termesztése a síkvidékekre korlátozódik. A tekintélyes fákat többnyire vegyes gyümölcsöskertekben, magról nevelik; helyileg újraerdõsítésre is felhasználják. A terméseket teljes érésben szedik a fákról.



E

Édes granadijja

Passiflora ligularis Juss.
Család: Passifloraceae (golgotavirágfélék)
A: sweet granadilla;
S: granadita dulce, granadilla, parchita amarilla;
N: Süße Granadilla

Az édes granadijja a tövén fásodó, örökzöld lián, amely spirális kacsok segítségével magas fák koronájába is felkapaszkodhat. Levelei szórt állásúak. A levéllemez ép szélû, szív alakú, 8-20 cm hosszú és 6-15 cm széles, világoszöld és sima. A hengeres, 2 cm-nél nem hosszabb levélnyél 3, kb. 1 cm-es nyelû mirigyet vagy mirigypárt hordoz. A pálhák szív vagy tojás alakúak és legfeljebb 2,5 cm hosszúak. Virága a marakujáéval azonos szerkezetû; rendszerint párosával fejlõdik a 4 cm-es kocsányon; a 3 gyengén fogazott szélû fellevél 4 cm hosszú és 2,5 cm széles. A virág átmérõje mintegy 10 cm; lándzsás csészelevelei fehéreszöldek, a szirmok világos rózsaszínûek, a mellékpárta fonalai fehérek, kékesibolya sávokkal.
Termése: az édes granadijja termése széles tojás alakú, alul a kocsányba keskenyedõ; vékony, kemény, törékeny, gyengén fényes héja kezdetben zöld, ibolya árnyalatokkal, éretten sárgásnarancs színû, zöldes és barnás foltokkal, valamint erezettel. A fehér, ízetlen terméshús szívós, száraz-szivacsos állagú. A belsõ terméshéjon 3, a nagy termésüregbe ívelõ lemez található, amelyeken sûrûn 7 mm hosszú szemölcsök helyezkednek el, ehhez tapadnak a lédús magköpennyel burkolt magok. A magköpeny üveges, zöldes vagy sárgás színû, a pulpája zamatos, édes, csak enyhén savanyú ízû és gyenge szagú. A mag lapos, tojásdad körvonalú, széles végén tompán 3 fogú, fényes fekete, fehéres szegéllyel, felszíne gyengén ráncos; nagysága mintegy 7 x 4 x 2 mm.
Felhasználása: amíg a marakujából fõleg levet készítenek, addig az édesebb, de kevésbé zamatos édes granadijját inkább gyümölcsként fogyasztják. A rideg héjat könnyû feltörni, hogy a magköpeny ízletes pulpáját az ízetlen magokkal együtt kikanalazzák. Levét vízzel keverve isszák, vagy más italokba és édes ételekbe keverik.
Elterjedése: a trópusi hegységekben tenyészik, 800 és 2500 m között. A nagy hõségre érzékeny, gyengén fagytûrõ, egyébként viszonylag igénytelen; magról vagy dugvánnyal szaporítják, és rácsokon vagy más támasztékokon nevelik. A terméseket érett állapotban kell szedni, és kezelés nélkül csak rövid ideig tárolhatók.








Egymagvútök, trópusi tüskéstök

Sechium edule (Jacq.) Swartz (Chayota edulis Jacq.)
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: choco, choyote;
F: cristofine, chayote;
S: chayota, chinchayote, cidrayota;
P: chuchú;
N: Chayote, Stachelgurke

Az egymagvútök erõteljes, évelõ, egylaki kúszónövény. A nagyméretû, akár 10 kg-os gyökérgumójából eredõ, csavarodó szárai meghaladhatják a 20 m-t is. A szár gyengén szõrös és hosszbarázdás; elágazó kacsokat hordoz. A 10-25 cm nagyságú levéllemez érdes szõrû, széles-kerekded, szíves vállú, 3-7 tompa hegyû vagy karéjú, fogazott szélû; a levélnyél 3-25 cm hosszú. Az egyivarú, 3 mm nagyságú virágok 5 tagúak, zöldesek vagy krémszínûek; a porzós virágok 10-30-asával 6-30 cm hosszú, levélhónalji fürtökben ülnek, a termõsek magánosan állnak rövid kocsányokon.
Termése: 1 magvú, lapított, körte formájú vagy gömbölyded bogyó, amely 7-20 cm hosszú, 5-8 cm széles, akár 1 kg súlyú is lehet. Vékony, szilárd, fényes héjuk sima vagy szemölcsös, ráncos vagy hosszbarázdás, kopasz, elszórtan serteszõrös vagy sûrûn tüskékkel borított, és zöld, világossárga vagy fehéres színû. Az üveges, fehéreszöld, nagyon bõ levû, szilárd terméshús kissé az uborkához hasonlít, gyakran édeskés ízû. A nagy mag lapos-elliptikus, fehér és 3-5 cm hosszú; korán, még az anyanövényen csírázni kezd a csüngõ termésben.
Felhasználása: az aztékok, maják és más indián csoportok õsi kultúrnövénye, amely nagyon bõ termõ. Olcsó zöldségként a trópusokon és a szubtrópusokon világszerte nagy jelentõségûvé vált. Minden része ehetõ. Fõleg az éretlen terméseket használják fel meghámozva és párolva, fõzve vagy sütve mint ízletes, kalóriaszegény fõzeléknövényt. Édesítve a terméshúsból desszert vagy sütemény is készül. A gazdag proteintartalmú magokat vajban vagy olajban pirítva fogyasztják, kellemes dióízûek.
Az idõsebb növények súlyos, keményítõben gazdag gyökérgumói burgonyaként vagy zöldségként készíthetõk el. A fiatal, gazdag vitamintartalmú leveleket és hajtáscsúcsokat párolva fogyasztják. A burjánzó növény takarmányként is értékesíthetõ, a szárak rostjaiból kalapot és kosarakat fonnak.
Elterjedése: Közép-Amerikából származik, és manapság világszerte termesztik a trópusi és szubtrópusi klímaterületeken.
Termesztése és betakarítása: nagyon gyors növekedésû kúszónövény, amely belsõ trópusi hegyvidékeken tenyészik, tápanyagban gazdag talajon, kb. 2000 m magasságig. A viszonylag hûvös éjszakák serkentik a termésképzést, a nedves-forró egyenlítõi síkvidéki klíma nemigen alkalmas a növény termesztésére. A különféle nemesített fajta a termések alakjában, színében és nagyságában különbözik. Rendszerint magról szaporítják; fákra, sövényekre és épületekre futtatják fel. Vetés után 3-5 hónap múlva kezdõdik meg a betakarítás, amely akár éveken át eredményes. Hûtéssel a termések több mint 1 hónapig tárolhatók.







Ehetõ gyertyafa

Parmentiera aculeata (HBK.) Seem. (P. edulis DC.)
Család: Bignoniaceae (bignóniafélék)
A: food candle tree;
S: cuajilote, pepo de árbol;
N: Kürbis-Kerzenbaum

A száraz évszakokban lombhullató, terebélyes, alacsonyan elágazó, 3-8 m magas fa; részben csüngõ ágain rövid, széles tövisek ülnek. Levelei átellenes állásúak, vagy csomókban rövid hajtásokon nõnek, hármasak, a szárnyas levélnyelek körülbelül 1-4 cm hosszúak. A levélkék lágy-bõrnemûek, kopaszak, ép szélûek, visszás-tojásdadok vagy kanál alakúak, fokozatosan a rövid nyelecskébe keskenyednek, színükön gyengén fényesek, fonákjukon fénytelenek. A középsõ levélke nagysága legfeljebb 7,5 x 3 cm, a két oldalsó kisebb. A kb. 3 cm hosszú kocsányú virágok többnyire magánosan fejlõdnek kis hajtások végén; a csésze kb. 3 cm hosszú csövû, az egyik oldalán a tövéig hasadt. A párta aszimmetrikusan gyengén görbe tölcsér vagy harang alakú, 4-5, nem egyenlõ, széles, kerekded, hátrahajló cimpájú, legfeljebb 6 cm átmérõjû, zöldessárga, vöröses erekkel, a cimpákon hosszirányú ormókkal.
Termése: ovális vagy hengeres, egyenes vagy hajlott kabak, amely hosszirányban bordás, megérve fényes világoszöld, legfeljebb 25 x 5 cm nagyságú, és rövid, vastag csõrben végzõdik; a kocsány a termés ízesülési helyénél szélesen megduzzadt. A héj vékony, sima és kopasz, a borsóízû terméshús fehéres, szilárd, bõ levû, gyakran rostos és legfeljebb 12 mm vastag. A termés belsejében kb. 1 cm vastag, édes, húsos, orsószerû képzõdmény helyezkedik el, amelyet mérsékelten száraz, üveges pulpa vesz körül, ebbe ágyazódnak be a nagy mennyiségben képzõdõ magok. A mag lapos, széles szív alakú, duzzadt szélû, sárgás; 4 mm-nél nem nagyobb.
Felhasználása: a tápláló terméseket nyersen salátákban vagy fõzve zöldségként fogyasztják. A fát szép virágaiért, édes illatáért dísznövényként is ültetik.
Elterjedése: a meleg és csapadékban gazdag területeken Dél-Mexikóban és Guatemalában honos; ebben a térségben gyakran termesztik, ritkábban Közép-Amerika más országaiban is ültetik.







Ehetõ inga

Inga edulis Mart.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: icecream-bean;
F: pois sucre;
S: guamo de mico;
P: ingá-cipó;
N: Affenschwanz-Inga

A több mint 30 ingafaj közül, amely Közép- és Dél-Amerikában honos és élelmiszernövény, példaként a hosszú, hengeres hüvelyeirõl jól felismerhetõ ehetõ ingát mutatjuk be. Legfeljebb 25 m magas fa, széles, ernyõs koronával. Szórt állású, szárnyalt levelei 4 levélkepárból tevõdnek össze. Az ép szélû, elliptikus vagy tojásdad-lándzsás levélkék nyele rövid, vastag, rövid szõrû; a lemez vékony-bõrnemû, színén finoman szõrös, fonákján sima, kihegyezett, lekerekített vállú; a felsõ, legnagyobb levélkék legfeljebb 19 x 9,5 cm nagyságúak. A levélgerinc a levélkepárok között mindkét oldalon kb. 1 cm-es szárnyakat visel. Az ülõ virágok 5-7 cm hosszú bugákban tömörülnek, amelyek a levélhónaljakban vagy az ágak csúcsán erednek; a csésze és a párta csöves (-5 mm-ig), a csomóban elhelyezkedõ, hosszú porzók kiállnak belõle, alsó részükön csõszerûen összenõttek a porzók.
Termése: akár az 1 m hosszúságot is meghaladó barnászöld hüvely, amely kb. 4 cm széles, hengeres, mélyen hosszbarázdás, gyakran csavarodott és ív alakú, finoman bársonyos szõrû, fénytelen. A héj kemény-bõrnemû és 2 mm vastag. Belsejében fényes, vörösesbarna héjú (5,5 x 2,5 x 1,2 cm), bab alakú magok helyezkednek el, amelyeket fehér, szilárd burok vesz körül, és fehér, lédús-szivacsos, édes, zamatos pulpába ágyazottak.
Felhasználása: a termés ehetõ része az édes pulpa, amelyet többnyire nyersen fogyasztanak, és nagyon üdítõ ízû. Az ehetõ ingát éppúgy, mint más termesztett Inga fajt is, fõként árnyékot adó faként utcákra, házikertekbe és kávéültetvényekbe telepítik.
Elterjedése: az egész nedves-trópusi Amerikában termesztik, 1800 m magasságig.
Rokon fajok: hasonló, ehetõ hüvelyeket fejlesztenek az I. ingoides (L. C. Rich.) Willd. lényegesen kisebb egyedei; emellett élelmiszerként elsõsorban az I. feuillei DC. lapos, nem barázdás hüvelyeit értékelik.








Éplevelû makadámdiófa

Macadamia integrifolia Maiden & Betche (M. ternifolia F. Müller)
Család: Proteaceae (próteafélék)
A: Queensland nut, macadamia;
S: macadamia lisa;
N: Macadamianuss, Queenslandnuss

Az ép levelû makadámdiófa örökzöld, legfeljebb 18 m magas, terebélyes koronájú fa. Levelei hármas (3) örvökben állnak. A levéllemez fényes sötétzöld, keskeny visszás-tojásdad vagy fordított lándzsa alakú, tompa csúcsú, 10-30(-50) cm hosszú és 2-4 cm széles, kopasz, bõrnemû, széle hullámos, és a durván fogazottól a csaknem épig változhat. A levélnyél 5-15 mm hosszú. A kis, krémfehér virágok 100-500 tagú, levélhónalji, 10-30 cm hosszú, csüngõ fürtökben fejlõdnek. A virágok 3-6 tagú örvökben állnak a virágzati tengelyen, 3-4 mm hosszú kocsányúak, a virágtakaró csöves, 12 cm hosszú, 4 cimpájú.
Termése: a virágzatokban csak kevés virág hoz termést, amely gömbölyded, 1,5-4 cm átmérõjû és a csúcsa keskeny kúp alakú. Sima, világos zöldesbarna, rostos héja mintegy 3 cm vastag; rendszerint egy gömbölyû magot zár körül, és megérve felhasad. A maghéj gyengén ráncos, egyébként sima, világosbarna, fás és 2-5 mm vastag. A bézs színû, gazdag zsírtartalmú mag dióbélszerû és kellemes ízû.
Felhasználása: a nagyon ízletes makadámdiómagokat nyersen vagy pörkölve fogyasztják, valamint süteményekhez, édességekhez és jégkrémhez használják. Népszerûsége rövid idõ óta igen megnõtt a trópusokon kívül, ezért a betakarított termések nagy részét exportálják.
Elterjedése: Észak-Ausztrália trópusi területeirõl származik, és az utóbbi idõben fokozódó méretekben ültetik Hawaiin, Kelet-Afrikában, ritkábban Délkelet-Ázsiában és a trópusi Amerikában.
Termesztése és betakarítása: viszonylag szárazságtûrõ, így a trópusokon és a szubtrópusokon a síkságoktól a hegyvidékig többnyire ültetvényeken termeszthetik. A magoncokra rendszerint bõtermõ fajtákat oltanak. Egy-egy fa évente akár 50 kg termést produkálhat, amelyet lehullás után gyûjtenek össze a talajról.
Rokon faj: azonos minõségû termést hozó, nagyon hasonló faj a szintén észak-ausztráliai négylevelû makadámdiófa (M. tetraphylla L. Johns.); de abban különbözik, hogy mindig fogazott szélû, legfeljebb 3 mm hosszú nyelû levelei 4-es örvökben állnak, a virágok rózsaszínûek és a maghéj szõrös. A két faj közötti hibridek a természetben és a termesztésben egyaránt elterjedtek.





F

Fásalma

Limonia acidissima L. (Feronia elephantum Correa, F. limonia [L.] Swingle)
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: wood apple, elephant apple;
F: pomme d'éléphant;
N: Holzapfel, Elefantenapfel

A fásalma száraz évszakokban lombhullató, legfeljebb 12 m magas fa. Felálló ágain 2-4 cm hosszú tövisek ülnek. Levelei (12 cm) szórt állásúak, páratlanul szárnyaltak; 5-7 levélkéjük sötétzöld, bõrnemû, aromás, hosszuk kb. 4 cm. A levélnyél és a levélgerinc keskeny-szárnyas. Zöld, fehér, vöröses vagy lila, 5 tagú virágai laza hajtásvégi vagy levélhónalji virágzatokban fejlõdnek, átmérõjük kb. 1,3 cm.
Termése: gömbölyded, legfeljebb 10 cm nagyságú bogyó. Héja fás, szürkésbarna foltos, himlõhelyszerûen érdes, legfeljebb 5 mm vastag. A nagy termésüreget rózsaszínes barna, szívós, rostos-lisztszerû, kevéssé leveses pulpa tölti ki, amely erõsen aromás szagú és savanyú vagy édeskésen savanyú, gyengén gyantás ízû; az éretlen bogyók összehúzó hatásúak. A terméshúsba ágyazva igen nagy számú világosbarna, lapos elliptikus vagy tojás alakú, mintegy 5,5 x 4,5 mm-es mag található.
Felhasználása: az ízletes, pektinben gazdag, friss pulpát cukorral megszórva kikanalazzák a felnyitott, érett termésbõl, és a magokkal vagy a nélkül fogyasztják. A pulpából szirup, ital vagy kókusztejjel keverve krém készül, zseléhez és chutneyhoz felhasználják. A termést gyógyszerként szív- és májbetegségek, hasmenés és nyaki fájdalmak ellen alkalmazzák.
Elterjedése: hazája India, Srí Lanka, Burma és Indokína; ezenkívül Délkelet-Ázsiában mindenfelé termesztik, dísznövényként ültetik.
Termesztése és betakarítása: a laza szerkezetû talajon tenyészik, 450 m magasságig, olyan forró, trópusi területeken, ahol a több hónapig tartó száraz évszak jellemzõ. Magról vagy dugvánnyal szaporítják, és kisparaszti gazdaságok gyümölcsöskertjeibe, házikertekbe és utcasorfának ültetik. A terméseket betakarítás után 1-2 hétig napos helyen kell utóérlelni.








Festõ mangosztán, mundu

Garcinia xanthochymus Hook. f. (G. tinctoria [Choisy] W. F. Wight)
Család: Hypericaceae (orbáncfûfélék)
A, S: mundu;
N: Mundu

A mundu legfeljebb 13 m magas, gyakran az aljáig ágas, örökzöld, kétlaki fa vagy cserje. Ágai széles-terebélyesek, részben csüngõk, kopaszak. Levelei átellenes állásúak. A levéllemez (max. 33 x 14 cm) tojásdad-lándzsás, ép szélû, kihegyezett, a vállán lekerekített, vastag-bõrnemû, sötétzöld, színén fényes, fonákján világosabb és fénytelen. A vastag levélnyél kb. 3 cm hosszú. Rövid kocsányú virágai levélhónalji csomókban fejlõdnek; a virágtakaró 5 kis csészelevélbõl és 5, kétszer akkora fehér sziromból áll, amelyek nem nyílnak ki; a virág átmérõje kb. 1 cm.
Termése: ferdén gömbölyded bogyó (max. 9 x 8 cm), amely hajlott, kúp alakú csõrbe keskenyedik, és 5 terpedt bibeszálból álló kis koszorúban végzõdik. A termés alapi részén 5 maradó, félkör alakú, egymást kissé átfedõ, megnagyobbodott csészelevél helyezkedik el. A bogyó vaskos, fényes, sima héja megérve sárga. A bõ levû, lágy terméshús élénk narancs- vagy kénsárga, és kellemes, zamatosan savanyú, citromhoz hasonló ízû. A bogyókban 1-5 barna, kemény, lapított bab alakú mag van, amelyek tompa, hajlott kis csúcsban végzõdnek, legfeljebb 3,5 x 2 cm-esek.
Felhasználása: az ízletes, gazdag C-vitamin-tartalmú terméshúst cukorral megszórva, nyersen fogyasztják, vagy lekvárt, zselét és levet készítenek belõle. Tamarinduszpótlóként is szolgál ételek savanyításához és fûszerezéséhez.
Elterjedése: Indiában és Srí Lankán, szórványosan Délkelet-Ázsiában és ritkán az Újvilág trópusain termesztik.
Termesztése és betakarítása: a mundut rendszerint csak házi- és gyümölcsöskertekben nevelik, nedves-meleg trópusi klímában. A bogyókat érett állapotban szedik, és csak rövid ideig tárolhatók.
Rokon fajok: valószínûleg ugyanebbe a fajba sorolandó a Délkelet-Ázsiában termesztett Garcinia dulcis (Roxb.) Kurz. taxon, amely állítólag karcsúbb növekedése, szõrös, négyszögletû szára, nagyon rövid levélnyele, finoman szõrös levélfonákja és halványsárga terméshúsa által különbözik a fent leírt fajtól. Az Óvilág trópusain fajokban nagyon gazdag Garcinia nemzetség számos ehetõ termésû taxont foglal magában, amelyeket inkább csak helyileg termesztenek. Idetartozik például a G. atroviridis Griff. ex T. Anderson a Maláj-félszigetrõl, gömbölyded, mélyen hosszbarázdás, narancssárga, nagyon savanyú terméseivel, és a G. prainiana King Thaiföldrõl és Malajziából, amelynek bogyója széles-gömbölyded, sima, élénk narancsszínû és nagyon aromás.









Földicseresznye

Physalis peruviana L.
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
M: peruiegres;
A: Cape-gooseberry, ground cherry;
F: coqueret;
S: capuli, aguaymanto;
P: camapu;
N: Kapstachelbeere, Physalis

Az ehetõ földicseresznye legfeljebb 2 m magas, terebélyesen ágas, gyakran lilával futtatott, bordás szárú egyéves növény, amely tõállású mellékhajtásokat is hoz. A levelet, kocsányt, csészét elálló, részben kuszált, fehér, lágy, különbözõ hosszúságú, sûrûn elhelyezkedõ szõrök borítják. Levelei szórt állásúak. A levéllemez szív alakú, zöld, 10-17 cm hosszú és széles, gyengén csipkés szélû és hullámos, színén a fõér barna bordájú. A felsõ oldalán gyengén bordás levélnyél legfeljebb 10 cm hosszú. A bókoló virágok 2-4 cm hosszú kocsányon egyesével fejlõdnek az elágazásokban és a levélhónaljakban. Forrt, harang alakú csészéjük középig 5 hegyes, 3 szögletû, gyengén szétálló cimpára hasadt, zöld színû, tövén és az ereken feketésbarna. A széles hosszredõjû pártacsõ karimája 5 széles, szétterülõ cimpára tagolt, kb. 1,5 cm hosszú, 2 cm széles, sárga színû, a torokban 5 nagy, barna folttal. A párta torkában gyapjas sárga szõrgyûrû és szõrlécek találhatók, kívül rövid, tömött, a torok sötét foltjain hosszabb, lágy szõrök borítják. Virágzás után a csésze zárt köpennyé nagyobbodik, amely a növekedõ bogyót magába zárja.
Termése: sárga vagy világosbarna, gömbölyû, 1-2 cm nagyságú bogyó, amelyet a megmaradó, megérve szalmasárga, felfúvódott csésze vesz körül. A sima, vékony, szilárd, áttetszõ héj alatt a bõ levû, narancssárgás terméshúsban számos nagyon kicsi, lapos, sárga mag van. Az érett termés íze édes vagy édeskésen savanyú, zamatos.
Felhasználása: a vitaminban gazdag bogyókat a csésze eltávolítása után a magokkal együtt nyersen fogyasztják, befõttnek, lekvárnak, zselének, chutneynak dolgozzák fel, vagy italokba teszik. A bogyó pudingok, gyümölcssaláták és jégkrémek nyersanyaga, vagy cukorral vagy mézzel párolva desszert. Az éretlen termések mérgezõk.
Elterjedése: szubtrópusi növény, amely az Andokban honos, és világszerte termesztik a trópusokon és a szubtrópusokon. A fajt a meleg évszakban újabban Európában is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a viszonylag hûvös, fagymentes klímán, tápanyagban gazdag talajon tenyészik; mindenütt nevelhetõ, ahol a paradicsomtermesztés lehetséges; a trópusokon inkább a hegyvidékeken termesztik. Magról szaporítják, a vetés után 3-4 hónap múlva kezdõdik az érés, és sok hétig tart, mikor is egy növény több mint 300 bogyót hozhat. A terméseket a csészével együtt szedik és tárolják, száraz, hûvös helyen több hónapig eltarthatók.








Friedrichsthal-guáva

Psidium friedrichsthalianum (O. Berg.) Nied.
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: Costa Rican guava;
F: cas;
S: cas, guayaba ácida;
N: Costa-Rica-Guave, Cas

A Friedrichsthal-guáva örökzöld, legfeljebb 10 m magas, vörösesbarna, szürkével tarkított törzsû fa. Ágai vörösesek, négyszögletûek, finoman szõrösek. Levelei átellenes állásúak. A levéllemez elliptikus vagy hosszúkás, hegyes csúcsú, ép szélû, mirigyesen pontozott, színén sötétzöld és fényes, fonákján világosabb és fénytelen. A virágok magánosan fejlõdnek a levélhónaljban; a párta 5 tagú, a szirmok kb. 1 cm hosszúak, viaszosak, fehérek. A porzók fehérek, nagyszámúak, 15 mm hosszúak.
Termése: legfeljebb 6 cm nagyságú, gömbölyded bogyó, amelynek csúcsi részén koronaszerûen megmarad a 2-5 nagy, zöldesbarna, széles háromszögletû, erõsen homorú, összehajló csészelevél. A bogyó sárga, gyakran barna foltos héja sima, kemény és vékony. Az érett állapotban fehéres vagy krém-narancsszínû terméshús és a termésüreg világos pulpája lágy, bõ levû és nagyon savanyú, kellemesen zamatos. Sok magja kemény, gyengén lapított, körvonalában kerekded vagy tojás alakú; mérete legfeljebb 6 x 5 mm.
Felhasználása: az érett termések levébõl, vízzel és cukorral keverve, C-vitaminban gazdag üdítõital készül, amely Costa Ricában fölöttébb kedvelt és egyetlen vendéglõbõl sem hiányzik. A savanyú bogyókat édes ételekbe teszik, lekvárt és zselét fõznek belõlük; gyümölcsként csak cukorral fogyasztják.
Elterjedése: Közép-Amerikában és Kolumbiában honos. Costa Rica egyik leggyakoribb gyümölcsfája, és a trópusi Amerikában Mexikótól Ecuadorig, valamint a Fülöp-szigeteken gyakorta termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-trópusi és szubtrópusi klímájú területeken tenyészik, a síkvidékektõl mintegy 1500 m-ig. A gyümölcslégytõl gyakran megtámadott bogyókat teljesen éretten szedik, csak rövid ideig tárolhatók, és nyomásra nagyon érzékenyek.


 

Füge (Ficus carica)

A legenda szerint a fügét a törökök hozták magukkal Magyarországra és elõször a Gellért-hegy déli lejtõjén telepítették el õket a kivágott szõlõk helyére. Annyi bizonyos, hogy a füge a Földközi-tenger környékén szinte minden országban jelentékeny gyümölcs, de a legtöbb aszalvány Kis-Ázsiából kerül a kereskedelembe. A fügéknek négy nagy csoportja van: az elsõ csoport (kaprifikusz) terméseit parányi rovarok, a fügedarazsak termékenyítik; a második csoport (szmirnai) virágai önbeporzók, és az érett termések sok magot tartalmaznak; a harmadik, a közönséges vagy adriai fügék csoportja - ezeknek a gyümölcsei megtermékenyítés nélkül (partenokarpia) érlelik be mag nélküli terméseiket; a negyedik csoport (San Pedro) képviselõi a második és harmadik csoport tulajdonságait egyesítik magukban. A hazánkban tenyészõ bokrok a harmadik csoportba tatoznak. Nálunk a füge jókora bokorrá megnõ. A mérsékelt égöv alatt nem érdemes fává nevelni, a hazai éghajlaton a bokor forma az ideális. Bokorrá kétféle módon alakíthatjuk át kifejlett példányainkat, tõbõl visszavágjuk vagy átültetjük 45°-os szögbe állítva a törzsét. A fiatal növényen a vesszõket vágjuk vissza 20-25 cm-re, hogy oldalelágazásokat fejlesszenek. A metszést április végén - május elején végezzük, bokronként a 6-7 legerõsebb, egészséges vesszõ meghagyásával. A meghagyott vesszõket ne vágjuk vissza, mert a felsõ harmadukban hozzák a virágokat. A hazai fügefajták gyümölcse aszalásra nem igen alkalmas, de friss fogyasztásra kiváló. Nyersen gyümölcsként, édes ételekhez és nyers sonka, szalámi és sajt mellé, valamint kiadós salátákhoz. Párolva köretként szolgálható fel. Az érett gyümölcs maximum 2 napig tárolható el hûtõszekrényben, vagy 1 napig szobahõmérsékleten. Utóérés szobahõmérséketen, valami puhára fektetve. A nagyon éretlen füge tejnedve bõrirritácót és viszketést okozhat. Dzsem, lekvár, sõt bor, pálinka is készíthetõ belõle. A fügebokor dugványozással, bujtással, a tõsarjak szétültetésével viszonylag egyszerûen és biztonságosan szaporítható. Júliusban érlelik be elõször a gyümölcseiket, majd egy hónap múlva ismét jön egy érési hullám, s ha szép õsz van, egyes fajták még harmadszor is teremnek október közepén-végén. Edényben is könnyedén nevelhetõk. Ízre igen hasonlítanak egymásra, míg termésük alakja, színe, levelük formája, növekedési idejük igen eltérõ. Érdemes próbálkozni e pompás ízû mediterrán gyümölccsel, mert védett helyre ültetve (házfal tövében, déli napos oldalon, domboldalban), szabadban takarás nélkül is megél, takarással pedig hazánk bármelyik részén sikerrel nevelhetõ (földre ledöntve, falevéllel, kukoricaszárral és fóliával takarva, vagy egyszerûen csak hóval). Egyébként a takarás nem is annyira a hideg, mint inkább az ólmosesõ ellen kell. A legszakszerûbb takarás: drótketreccel vesszük körül, megtöltjük falevéllel, a tetejét pedig kátránypapírral fedjük. Lippay így írja le a 17. század fügevédelmi módszerét: „Ide ki a fal mellé ültetik a fügefákat, laurusokat és többeket, akiket összekötözvén, meghajtanak, vagy deszkákat, vagy sövényt melléjük tevén, azt elsõben lóganéjjal, azután csak azon verembül ásván földet, jól befedik, hogy ne árthasson nekik a hideg. Alól egy kis likat hagynak néhol, akin a macska bebujhassék és egerészhessen, mert az egér télben igen megrágja a fügének héját." Entz a 19. század közepén pontosabban leírta a fügetakarást: „Az elsõ õszi derek után, melyek fügefáink leveleit letarlották, tiszta, s ha lehet, száraz idõben lehajtjuk a fügeágakat a lehetõségig, és betakarjuk mintegy féllábnyi földréteggel. E fölé mintegy másfél lábnyira nádból, vagy két avult deszkából alkalmazunk valami kis rögtönzött tetõt, hogy az esõ és a hó lefolyhasson. Nagyon célszerû, õszkor mindjárt a letakart fák közelében elégséges falevelet hordatni, hogy kéznél legyen, midõn a keményebb hidegek beálltával a hézagot a tetõ és a földtöltés közt azzal berakjuk."

'Babits' füge (Szekszárd)
Az egyik legkiválóbb fajta. Babits Mihály szekszárdi szõlõjébõl való 150 éves fügebokorról szaporított koraérõ, nagygyümölcsû, 10 dkg körüli, többször termõ (háromszor) fajta. Éretten vörösbarna színû. A leggyorsabban termõre forduló füge. Az ültetést követõ évben biztosan terem. Egy szedésre 25-30 kg-ot is szüretelhetünk róla. A költõ több versében is megemlíti e fügebokrot, mint gyermekkorának meghatározó élményét. Babits Mihály: Gyümölcsbe harapva... (János-szanatórium.):

izraeli zöld füge
"Szobafügének" árulta egy cég kis cserépben, terméssel azoknak a balekoknak, akik még nem láttak, hallottak sohasem a fügérõl.
Ugyanolyan füge, mint az összes többi, mely kiültetve a szabadba igen nagyra nõ. Diónyi, szabályos kerek, mézédes gyümölcsei éretten is sötétzöldek.

kanári-szigeteki füge
Megkapó látvány hatalmas kúpalakú, bordó színû gyümölcseivel - melyek megközelítik a 20 dkg-ot - dúsan megrakott bokra. Korán beérõ, bõtermõ, korán termõre forduló fajta a Kanári-szigetekrõl. Néha kerekded alma formájú és nagyságú terméseket is hoz. Valószínüleg a legnagyobb termésû füge.

lila füge
A legfagytûrõbb fügefajta. Erõteljes növekedése és fagyállósága miatt igen könnyû fának nevelni. Akár 5-6 m magasra is megnõ, még felnõtt is felmászhat rá. Az elsõ termései, melyek kerekdedek, "laposak", pogácsa formájúak - azaz szélesebbek, mint amilyen magasak - már július elsõ hetében beérnek, lila színûek, középméretûek. Az egyik legértékesebb fajta, mely jól bírja a hazai telet takarás nélkül is! Korán termõre fordul, egy éves korában már szüretelhetünk róla.

sárga füge
Nagy levelei sárgászöldek, lekerekítettek. Termései körte alakúak, megnyúltak, sárgák, barna csíkokkal. Július közepén érik be elõször.

tabáni zöld füge
A török korból maradhatott ránk ez a mézédes fajta, amit az is bizonyít, hogy a budai Tabánon kívül Pécsett is fellelhetjük bokrait. Termései éretten is zöld színûek és érdekes deformált "kabaktök" alakúak. Korán termõre forduló, bõtermõ, igazi füge ízû füge.

ujjas levelû óriás füge
Egyes fajtákra jellemzõ, hogy leveleiket keskeny hosszú hasadékok ujjszerûvé teszik, ezek az "ujjaslevelû" fügék. Zöldessárga dundi gyümölcseik a 17 dkg-ot is elérik. Pompás ízû, bõtermõ, értékes fajta, mellyel Pécs és Szekszárd kömyékén egyaránt találkozhatunk.

ujjas levelû piros füge
Korán termõre forduló, bõtermõ fajta, ujjas levelekkel. Közepes méretû, dundi terméseinek szinte nincs is szára. Jó ízû, biztosan termõ, zamatos fajta.

barna füge
Rendkívül bõtermõ, korán termõre forduló fajta, mézédes gyümölcsökkel. Jó években háromszor is terem.

görög citromsárga füge
levelei ujjasak, termései diónyiak, kerekek, éretten citromsárgák, és alig vannak magjai.

spanyol füge (Mallorca)
A legszebb füge. A Spanyolországhoz tartozó Mallorca szigetén csak fának nõtt fügéket láttunk. Ezekrõl hoztunk hajtást, mely metszés nélkül, magától is gyönyörû szabályos, formás fává nõ, viszont addig nem is terem, míg ki nem alakítja a koronáját. Hatalmas kemény levelei alig osztottak. Diónyi zöldszínû terméseit az ágak végén csokorban hozza. Belseje sötétpiros.

német füge (Mainau)
A Bodeni-tóban levõ Mainau szigetén Esterházy Miklós (a sziget akkori gazdája) 1827-ben hat fügebokrot ültetett, és ezek még ma is teremnek. A sziget éghajlata a nagytömegû víz temperáló hatásának következtében mediterrán jellegû. Az itt létesített botanikus kert a környék fõ látványossága. Innen származik e korán termõre forduló és rendkívül bõtermõ fajta, melynek körte alakú gyümölcsei éretten barna színûek és nagyon finomak.

izraeli lila füge
Termése nagyon hasonlít a lila fügére viszont bokra sudarasabb, vaskosabb, erõteljesebb növekedésû, dudoros, smirgliszerû levele merev, kemény, alig osztott.

egyéb fügék:
piaci bordó, marosi 1, zöld füge, Pécs 2, Teri néni, soproni sárga, Borbélyné stb.

 





Fügekaktusz

Opuntia ficus-indica (L.) Mill.
Család: Cacteceae (kaktuszfélék)
M: fügekaktusz;
A: Indian fig;
F: oponce;
S: tuna, N: Indische Feige, Feigenkaktus

Elliptikus-korong alakú, legfeljebb 50 cm hosszú és 20 cm széles, pozsgás szártagjaival a közönséges fügekaktusz terebélyesen elágazó, akár 5 m magas bokrot alkot. A szártagokon szemölcs alakú képzõdmények találhatók, rajtuk nagyszámú finom, szúrós sertével (glochidákkal), amelyek megérintve könnyen letörnek és a bõrbe fúródnak. Tövis nélküliek általában a termesztet fajták, míg mások a glochidacsoportokon mindig 1-2 kis, halványsárga vagy fehér (levél-)tövist hordoznak. A nagyon fiatal hajtásokon lehulló, redukált, ár alakú, mintegy 3 mm hosszú levelek találhatók. Hímnõs virágai többnyire nagy számban a csúcsi szártagok felsõ szélén fejlõdnek. Magházuk egy zömök, tojás alakú virágtengelyen ül, amelynek csúcsán helyezkedik el a 7-10 cm átmérõjû, számos, spirálisan elrendezõdõ, sárga viráglevélbõl álló párta.
Termése: a virágtengely megporzás után tojásdad alakú vagy elliptikus, 5-10 cm hosszú és legfeljebb 6 cm széles, kívül-belül zöldessárga vagy narancs-, illetve borvörös bogyóvá duzzad, amely gömbölyû, besüllyedt termésköldökben végzõdik. Vékony héja sima, és miként a steril szártagok, glochida-csoportokkal, valamint gyakran tövisekkel borított. A leves, kb. 1 cm vastag terméshús számos feketés magot vesz körül, amelyek üveges, zöldes vagy vöröses, bõ levû, lágy-húsos vagy kocsonyaszerû pulpába ágyazottak. A magok lapított tojás alakúak és mintegy 5 x 3,5 mm nagyságúak.
Felhasználása: az érett terméseket rendszerint nyersen, gyümölcsként eszik, az édes vagy édeskésen savanyú terméshúst és a pulpát a magokkal együtt kikanalazzák; a termés oxalát-kristályokat tartalmaz, amelyek a nyelven enyhe, égetõ érzést okoznak. A terméshúst kandírozzák is, és dzsemet készítenek belõle. A szúrós serték és tövisek óvatosságra intenek. A pozsgás hajtásokat a tövisek eltávolítása után fõzve, zöldségként fogyasztják. A növényt gyakran ültetik élõ sövénynek. A fajon parazitaként él a bíbortetû vagy Cochenille-tetû Coccus cacti), amelyet vörös festékanyagként a kozmetikai iparban dolgoznak fel.
Elterjedése: Mexikóban õshonos, és csapadékban szegény, fagymentes területeken világszerte meghonosodott.
Termesztése és betakarítása: a növényt ivartalan úton, dugvánnyal szaporítják, és megfelelõ klímában könnyen elvadul. A terméseket vadon élõ és ültetett fügekaktuszokról takarítják be; exporttermelésre és bíbortetû-tenyésztésre nagyobb ültetvények létesültek. A fügekaktuszt röviddel az érés elõtt vagy érett állapotban takarítják be; nyomásra érzékeny, csak kis ideig tárolható, és szobahõmérsékleten utóérik.
Rokon faj: a tunakaktusz (Opuntia tuna [L.] Miller) hajtásai erõsebben tövisesek, 3-5 tagú csoportokban álló sárgás termései akár 5 cm hosszúak. Terméseit a közönséges fügekaktuszéval azonos módon használják fel.







Fülöp-szigeteki dillénia

Dillenia philippinensis Rolfe
Család: Dilleniaceae (dilléniafélék)
A: Philippine roseapple;
N: Philippinischer Rosenapfel

A Fülöp-szigeteki dillénia az elõbb bemutatott fajhoz hasonló. Elliptikus vagy lándzsás, bõrnemû levéllemeze hullámos és fogazott szélû, 1-16 x 7-12 cm nagyságú, az 5 cm hosszú levélnyél szélesen szárnyas. A hajtásvégi virágok mintegy 25 cm átmérõjûek; a kerekded, zöld, domború csészelevelek 3 cm-esek, az 5 tojásdad, nagy szirom fehér; a számos porzó sötétlila, a tövén sárga, a 12 bibeág keskeny-szálas és vörös színû.
Termése: gömbölyded álbogyó, érett állapotban is zöld színû, gyakran foltos és mintegy 6 cm átmérõjû. Szerkezete az elõzõ fajéval lényegében megegyezik; a kevésbé vastaggá duzzadó, alapjukon összenõtt csészelevelek tökéletesen körülzárják a termõt. Az egymással össze nem nõtt 12 termõlevél a Fülöp-szigeteki dilléniánál csavar alakban elfordulva rendezõdik el, és szorosan tömörülve kúp alakú képzõdményt alkot. A termõlevélspirál centrumából kiemelkednek a hosszú, maradó bibeágak, amelyek csillag alakúan terülnek szét a termõlevelek körül.
Felhasználása: érett állapotban az egész termést nyersen fogyasztják, vagy mint a pompás dillénia csészeleveleit, puhára fõzve készítik el, továbbá zselévé, lekvárrá és italokká dolgozzák fel.
Elterjedése: a Fülöp-szigeteken honos, Délkelet-Ázsiában gyümölcstermõ és dísznövényként egyaránt kiterjedten termesztik.
Rokon fajok: a mintegy 60 fajt számláló nemzetség néhány további, Madagaszkáron és Ázsiában elterjedt képviselõje szintén ehetõ terméseket fejleszt.

G

Galambborsó, kajánbab

Cajanus cajan (L.) Huth. (C. indicus Spreng.)
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: pigeon pea, red gram;
F: pois d'Angole;
S: gandul, chicharo;
N: Straucherbse

A galambborsó mélyen gyökerezõ, 1-4 m magas, laza, terebélyes ágú cserje. Szórt állású levelei hármasak, mirigyesen pontozottak. A levélkék lándzsásak vagy elliptikusak, kihegyezettek, szõrösek, rövid nyelûek és nagyságuk legfeljebb 14 x 6 cm. A levelek és a levélkék tövén kis, tojásdad pálhák találhatók. A 4-12 cm-es virágok hajtásvégi vagy levélhónalji fürtökben fejlõdnek; pillangós virágának vitorlája sárga, vörös vagy ibolya, a csónak és az evezõk sárgák.
Termése: szõrös, zöld, sötétbarna vagy sötétibolya hüvelyei egyenesek vagy sarló alakúak, lapítottak és csõrösek, a magok között ferdén barázdásak (6-15 x 4-10 cm). A hüvely 2-9 gömbölyû vagy elliptikus, vörös, barna, fehér vagy szürke magot tartalmaz, amely legfeljebb 8 mm-es és fehér köldökû.
Felhasználása: az éretlen hüvelyeket éppúgy, mint az érett magokat, fõzelékként, levesként készítik el. Az indiai konyhában a szárított, érett borsóból fehérjében gazdag, csípõsen fûszerezett pépet (dal) fõznek, amely csaknem minden étkezésnél használatos. Az érett magokat pörkölve fogyasztják. A magliszt Dél-Ázsiában kenyérsütésre szolgál. A fiatal levelek nyersen vagy megfõzve zöldségként ehetõk, takarmányként is kiváló.
Elterjedése: Indiában õshonos, és a trópusokon, továbbá a szubtrópusokon világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: az igénytelen, magról szaporított kultúrnövény a szubtrópusokon és trópusokon olyan területeken tenyészik, ahol a nedves és száraz évszakok váltakozása jellemzõ. A termések - fajtától függõen - vetés után 4-12 hónap múlva kezdenek érni, és több hónapig szedhetõk. A hüvelyeket zölden vagy a terméshéj elszáradása után takarítják be, ha beérett száraz magjáért vetettek galambborsót.









Gandaria

Bouea macrophylla Griffith (B. gandaria Blume)
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
A, F, S: gandaria;
N: Gandaria

A gandaria legfeljebb 15(-25) m magas fa, ágai részben csüngõk. Szórt, a hajtások csúcsa felé csaknem átellenes állású levelei bõrnemûek, sötétzöldek, fényesek, fiatalon világító lila színûek. A levéllemez 11-30 x 4 x 8 cm nagyságú, ép szélû, hosszúkás-tojásdad vagy keskeny-lándzsás, ékvállú, kihegyezett, széle kissé hullámos. A levélnyél mintegy 2 cm hosszú. A kis virágok 4-12 cm hosszú, levélhónalji, csüngõ bugákban fejlõdnek. A virág 4 sárgászöld, gyorsan megbarnuló szirma elliptikus és 2 x 1 mm nagyságú.
Termése: gömbölyded-elliptikus, hosszúkás-tojásdad vagy hajlott répa alakú, 3-6,5 cm nagyságú csonthéjas termés, amelynek vékony, gyengén fényes, sima héja sárga vagy narancsszín. Az éretlen termés bõven tartalmaz ragacsos tejnedvet. A termés tövén megmaradnak az egymást átfedõ, kerekded, körülbelül 7 mm hosszú, a szélükön hártyás csészelevelek. A narancssárga, bõ levû terméshús zamatos íze a nagyon savanyútól az édesig terjedhet. A mezokarpium hosszúkás-tojásdad, legfeljebb 4,5 x 2 cm nagyságú, vörösesbarna, sima és erõsen fényes kõmagot zár körül, amely egy hosszú varrat (köldök) mentén szilárdan összenõtt a terméshússal, de különben szabadon helyezkedik el egy szûk üregben.
Felhasználása: az érett termést héjastul (persze kimagozva) gyümölcsként fogyasztják, gyakran cukorral vagy sziruppal chutneyt, lekvárt és befõttet készítenek belõle. Éretlen állapotban ételekhez (curry), továbbá egy csípõs ázsiai fûszermártáshoz (sambal) használják, vagy ecetben eltett édeskés savanyúságként fogyasztják. Jáván a fiatal leveleket nyersen eszik. A levélbõl készített pépet borogatásra használják fejfájásnál.
Elterjedése: a Nyugat-Malajziában, Szumátrán és Nyugat-Jáván honos fajt Délkelet-Ázsiában Thaiföldtõl Kelet-Indonéziáig termesztik.
Termesztése és betakarítása: a gandaria a házikertek kedvelt gyümölcstermõ és árnyékot adó fája, helyenként piaci termésként is jelentõs. A növény nedves-trópusi síkvidéki klímában tenyészik, körülbelül 700 m magasságig. A fákat többnyire magról nevelik, és a 8-10. évtõl kezdve évente akár 200 kg termést is hozhatnak.
Rokon faj: a szilvamangó (Bouea oppositifalia [Roxb.] Meisner = B. microphylia Griffith) a nemzetség egyik lombhullató faja. Nagyon savanyú, legfeljebb 2,5 cm nagyságú terméseit Malajziában éretlen állapotban megfõzve zöldségként fogyasztják.








Gnétum

Gnetum gnemon L.
Család: Gnetaceae (gnétumfélék)
A: melinjo;
S: manindio;
P: ituá;
N: Meerträubel, Melinjo

A gnétum örökzöld, alacsonyan és sûrûn elágazó, legfeljebb 10 m magas fa vagy karcsú növekedésû cserje. Törzse félhold alakú, bordákként kiemelkedõ levélripacsaival tûnik fel. Levelei szórt állásúak. A levéllemez vékony, bõrszerûen durva, sötétzöld, mindkét oldalán fényes, ép szélû, lándzsás, kihegyezett és 20 x 8 cm nagyságú. A nagyon kicsi, jelentéktelen virágok és a termések legfeljebb 10 cm hosszú, levélhónalji fürtökben 5-8 tagú örvökben ülnek.
Termése: csonthéjas, méretben és alakban az olajbogyóhoz hasonló; eleinte zöld, érett állapotban sárga vagy sötétvörös, sima, gyengén fényes, és legfeljebb 3,5 x 1,8 cm nagyságú; a kemény-bõrnemû külsõ héj kb. 1 mm vastag. Az ehetõ mag a világosbarna maghéj alatt fehér, strukturálatlan, kemény, dióbélszerû állagú és enyhén keserû ízû.
Felhasználása: a keményítõben és ásványi anyagokban, valamint A- és C-vitaminban gazdag gnétummagokat a héj nélkül megfõzve zöldségként készítik el. Délkelet-Ázsiában a magokat lassan pörkölik, majd végül megõrlik; a lisztbõl kis, vékony lepényeket formálnak, amelyeket a napon megszárítva, végül olajban megsütve ropogós falatkákként eszegetnek.
A fiatal levelek és virágzatok fõzelékként használhatók. A rostos kéregbõl értékes köteleket, spárgát, hálókat és horgászzsinórokat készítenek.
Elterjedése: a Himalájától Kelet- és Délkelet-Ázsián át a Fidzsi-szigetekig elterjedt; Délkelet-Ázsiában gyakran termesztik.
Termesztése és betakarítása: egyaránt jól fejlõdik a tartósan nedves trópusi klímában, valamint monszunterületeken; különbözõ nagy termésû kultúrváltozatait házi- és gyümölcsöskertekbe ültetik. A melegigényes növények a talaj tekintetében igénytelenek; magról szaporítják õket, és 5-8 éves korban fordulnak termõre.
Rokon fajok: a nemzetség számos más fajának is ehetõ a termése, amelyet Délkelet-Ázsiában, a trópusi Amerikában és Afrikában felhasználnak.








Görögdinnye

Citrullus lanatus (Thunb.) Matsum. & Nakai (A. vulgaris Schrad.)
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: water melon;
F: melon d'eau;
S: sandia, melón de agua;
P: melancia;
N: Wassermelone

A görögdinnye egyéves, egylaki, a földön kúszó szárú növény. Szárai vékonyak, szögletesek és barázdásak, hosszú fehér és lágy szõrûek, 1,5-5 m hosszúak; a csomókon 2-3-szorosan elágazó, spirális kacsokat fejleszt. Levelei szórt állásúak, nyelük 1-14 cm-es. A levéllemez (5-20 x 3-15 cm) tojásdad körvonalú, mélyen, szárnyasan osztott, a 3-7 osztat szárnyasan hasadt vagy még egyszer osztott. Az egyivarú virágok hosszú, szõrös kocsányokon magánosan nõnek a levélhónaljban. A csésze 5 keskeny-lándzsás fogú, a halványsárga pártacsõ hosszú és tompán 5 cimpájú, 1-1,5 cm hosszú és 2,5-3 cm széles.
Termése: gömbölyded kabak, mérete a 70 cm-t elérheti. Héja kopasz, ritkán szõrös, vastag-húsos, a felszíne teljesen zöld vagy sárgás, illetve széles világos sárgászöld és zöld hosszirányú sávok tarkázzák, esetleg pettyezett. A szilárd, nagyon bõ levû, édeskés-vizenyõs terméshús többnyire piros, ritkán rózsaszín, narancsszín, sárga vagy fehér, és szemcsés vagy rostos struktúrájú; több száz lapos, tojás alakú, sima, feketés, barna, vörösesbarna vagy sárgás színû maggal (6-15 x 5-7 mm).
Felhasználása: az érett termés lédús húsát nyersen, szomjat oltó gyümölcsként fogyasztják, vagy lének és szirupnak dolgozzák fel. A zsenge görögdinnye párolva zöldségként használható, az egészen kicsiket ecetes savanyúságként teszik el. Délkelet-Ázsiában az érett termések héját kockára vágva, sóban vagy édeskésen savanyú lében konzerválják. A tápláló, olajban és proteinben gazdag magokat héj nélkül pörkölve és sózva rágcsálják, vagy darálva süteményekbe keverik. A fiatal levelek zöldségként fogyaszthatók.
Elterjedése: a trópusi és szubtrópusi Afrika száraz területein honos, és a trópusi, szubtrópusi klímában világszerte termesztik; egynyári növényként a mérsékelt övben is nevelik.
Termesztése és betakarítása: a száraz-meleg klímát és a tápanyagban gazdag talajt kedveli. Magról szaporítják, az elsõ terméseket a vetés után körülbelül 3 hónap múlva hozza. A görögdinnyét érett állapotban takarítják be. Hûtve (de nem 10 °C alatt) mintegy 2 hétig tárolható. Akkor érett igazán, ha a dinnyék megkopogtatva kongó hangot adnak.








Gránátalma

Punica granatum L.
Család: Punicaceae (gránátalmafélék)
A: pomegranate;
F: grenade;
S: granada;
P: romeira;
N: Granatapfel

A gránátalma terebélyes cserje vagy kis termetû, sûrûn, alacsonyan elágazó, legfeljebb 6 m magas fa. Ágai hosszúak, tövisesek. A növény örökzöld vagy lombhullató. Rövid nyelû levelei átellenes állásúak, vagy csomókban helyezkednek el. A színén fényes levéllemez hegyes-tojásdad vagy lándzsás, ép szélû, ék- vagy lekerekített vállú (1-10 x 0,5-2,5 cm). Virágai az ágak végén rövid oldalhajtásokon fejlõdnek, és egyesével vagy legfeljebb 5 tagú csomókban állnak. A virágtengely korsó alakúan megnyúlik, csúcsán 5-8 széles háromszögletû, húsos, vörös csészelevél helyezkedik el. A csésze a virágtengellyel együtt 2-3 cm-es. A 3-7 szirom világító narancsvörös, ritkán fehér, gyûrött, 4-5 cm hosszú, és nagyszámú porzót zár magába.
Termése: gömbölyded álbogyó. A magház besüllyed a korsó alakú virágtengelybe, azzal összenõ. A termés csúcsi részén a megnagyobbodott csészelevelek koronaszerûen maradnak fenn. A csészelevelek hátratörtek vagy összehajlók. A termés átmérõje 6-12 cm, szilárd, bõrnemû héja 3-4 mm vastag, kívül gyengén fényes, kis pörsenésekkel borított, megérve foltos sárgásvörös, zöldes vagy barnás, alatta bézs színû vagy krémsárga. Belsejét szivacsos szövetbõl álló, hártyás válaszfalak tagolják több üregre, melyben a nagyszámú, szabálytalan bunkó vagy bab alakú, sárgás vagy skarlátvörös mag (9 x 3 mm) van. Mindegyik magot az 1-2 mm átmérõjû borvörös, üveges, bõ levû magköpeny veszi körül, amely többé-kevésbé összehúzó hatású, íze az édestõl a savanyúig terjed. A termés ehetõ részét a magköpenyek képezik. A terméshéj érés után hónapok múlva a száradás következtében felreped, és robbanásszerûen szórja szét a magokat; a gránátalma név innen ered.
Felhasználása: a húsos, bõ levû magköpenyeket maggal vagy mag nélkül kikanalazzák a szétdarabolt termésbõl. Levébõl már a régi Egyiptomban bort erjesztettek; fõként üdítõ gyümölcsléként isszák, vagy zselét készítenek belõle, Indiában a levet cukorral sûrû sziruppá fõzik, amely sokáig eltartható, és körítésként tálalják. A növényt sokféleképpen felhasználják: a kéreg és a terméshéj összehúzó hatású, ezért bélférgek, hasmenés és vérhas ellen alkalmazzák; a gyümölcslevet láz és meghûlés ellen javasolják. A terméshéj sárgásbarna, a virág sárga festékanyagot tartalmaz. Mindkettõt gyapjú és selyem festésére használják. A fajt szívesen ültetik dísznövénynek.
Elterjedése: széles körben elterjedt haszonnövény, amely a szubtrópusi Ázsiában Irántól Észak-Indiáig honos. Kultúrában és elvadulva világszerte mérsékelt övi zónákban is megtaláljuk, a Földközi-tenger térségétõl a belsõ trópusokig. Magyarország melegebb vidékein szabadban is nevelhetõ.
Termés és betakarítás: az igénytelen fás növény Arid régiókban éppen olyan jól tenyészik, mint a váltakozóan nedves trópusi klímában, kb. -10 °C-ig fagytûrõ. Jó minõségû termések hûvös telû, meleg nyarú és viszonylag csekély csapadékú helyeken fejlõdnek. Magról vagy dugvánnyal szaporítják, és a kisparaszti gazdaságban vegyes kultúrában vagy házikertben termesztik. A cserjék évente akár 3-szor teremhetnek. A gránátalmák bõrnemû héjuk miatt nagyon kevéssé érzékenyek, és heteken át, hûtött térben akár fél évig is tárolhatók.








Grépfrút

Citrus x paradisi Macf.
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: grapefruit;
F: grapefruit;
S: toronja;
P: toranja;
N: Grapefrucht

A grépfrút valószínûleg egy fiatal Citrus rokon, amely az óriás narancs és a narancs hibridjeként jött létre. Más felfogás szerint az óriás narancs alfajáról van szó. A grépfrútot az óriás narancstól vegetatív részein a hiányzó szõrözet, a kisebb levelek, (legfeljebb 15 x 7,5 cm) és a többnyire keskenyebben szárnyas levélnyelek különböztetik meg.
Termése: gömbölyû vagy széles-gömbölyded, átmérõje 8-15 cm. Héja zöldes- vagy narancssárga és legfeljebb 1,3 cm vastag. A nagy, fehéres, sárga, narancsszínû vagy halványpiros, nedvvel telt szõrökbõl álló, nagyon bõ levû terméshús 11-15, erõsen egymáshoz kötõdõ gerezdre tagolódik; íze zamatos, fajtától függõen többé vagy kevésbé savanyú, keserû komponenssel. A termés közepén gyakran nagyobb üreg található. A szögletes, szabálytalan tojásdad mag (0,5 x 1 cm) világos sárgásbarna.
Felhasználása: gyümölcsként fogyasztják oly módon, hogy a termést keresztben 2 félre vágják, és a terméshúst egy (speciális) késsel választják el a gerezdek héjától, majd kikanalazzák. Nagy méretekben a termésekbõl levet készítenek. A bogyók lekvár vagy zselé elõállítására alkalmasak. A pektinben gazdag héj kandírozható, de olajat is szolgáltat, amelyet üdítõitalok ipari elõállításához használnak fel. A magokból értékes olajat sajtolnak.
A feldolgozott termések maradványai takarmányként hasznosíthatók. A virágkivonatot álmatlanság ellen és gyomorerõsítõként alkalmazzák, a levélkivonatok állítólag antibiotikus hatásúak.
Elterjedése: a 18. század közepén a Karib-térségben fedezték fel. Ma világszerte termesztik a trópusokon és a szubtrópusokon, legészakabbra Floridában és Izraelben, ahol az idõnként kritikusan hideg hõmérséklet ellenére az export legnagyobb részét termelik meg.
Termesztése és betakarítása: legkedvezõbb számára az egyenletes csapadékeloszlású szubtrópusi síkság. Rendszerint vegetatív úton szaporítják oly módon, hogy más Citrus fajokra oltanak termõvesszõket. A fákat ültetvényeken vagy egyesével gyümölcsös- és házikertekben nevelik. A terméseket éretten, kézzel szedik, és kezelés nélkül 1-2 hétig tárolják; a 10 °C alatti tartás hideg okozta károsodással jár.



GY

Gyapjas jujuba

Zizyphus mauritanica Lam. (Z. jujuba Lam. non Miller)
Család: Rhamnaceae (bengefélék)
A: Indian jujube, Indian plume;
F: pomme malcadi;
S: yuyubo, azufaifo, ponsere;
P: dâo;
N: Indische Jujube

A gyapjas jujuba örökzöld vagy a száraz évszakban lombhullató cserje vagy legfeljebb 15 m magas, terebélyes koronájú fa. Csüngõ ágai rányomott szõrûek, ágai enyhe cikcakk alakban nõnek egyik levéltõl a másikig, amelyek hónaljában többnyire 2 kis tövis ül. Levelei szórt állásúak. A levéllemez tojásdad vagy kerekded, 6(-9) x 4(-5) cm nagyságú, gyengén csipkés vagy ép szélû, színén sötétzöld, fényes, fonákján tömött, rányomott szõrû, 3 fõerû, az oldalerek jelentéktelenek. A levélnyél körülbelül 1 cm. a 2-3 mm hosszú kocsányú virágok 6-20 tagú zsúfolt, rövid ernyõvirágzatban fejlõdnek a levélhónaljban. Az 5 szirom zöldesfehér vagy sárgás, teljes nyílásban korong alakúan szétterülnek; a párta átmérõje 3-5 mm.
Termése: csonthéjas, alakban és nagyságban nagyon változékony termés. A gömbölyû, elliptikus, alma, tojás vagy körte alak egyaránt elõfordul. Éretlenül zöld, teljesen megérve színskálája a barnássárgától az aranysárgán vagy vörösön keresztül a feketésig terjed, gyakran barna foltos; mérete akár 4 x 6 cm, a vad alakok termése csak kb. 2,5 cm nagyságú. A terméshéj sima vagy érdes, fényes, tömör és mintegy 1 mm vastag. A fehéres terméshús mérsékelten nedvdús, érettségtõl függõen szilárd vagy pépes, gyümölcsillatú és a körtéhez hasonló édes ízû. A terméshús gömbölyded, bibircses, szabálytalanul barázdás, kb. 1,5 cm-es, fás falú kõmagot zár körül, amelyben 1-2 barna mag van.
Felhasználás: a csaknem érett terméseket gyümölcsként, a héjjal együtt nyersen vagy párolva fogyasztják. A nagyon érett termések húsából vízzel keverve üdítõ lé készül, de a kandírozott termések is kedveltek. Indiában és Délkelet-Ázsiában az összehúzó, vérzéscsillapító hatású, még zöld jujubatermést eszik is, sózva és frissen vagy ecetes savanyúságként, fûszerezve pedig chutneyt készítenek belõle. Cukorral fõzve a termésekbõl szirupot állítanak elõ. A fiatal leveleket Indiában párolva zöldségként fogyasztják. A terméseket és a leveleket cserzõanyagként is használják, továbbá sokféle gyógyászati célra is alkalmasak. A gyapjas jujuba és a rokon fajok fáin él a lakktetû (Coccus lacca), amelynek váladékát sellak elõállításhoz gyûjtik be rendszeresen.
Elterjedése: ez a régi kultúrnövény feltehetõen a Közép-Keleten vagy Indiában honos. A fát Ázsia, Afrika és Amerika trópusi és szubtrópusi tájain egyaránt gyakorta termesztik.
Termesztése és betakarítása: a meleg vagy forró, viszonylag száraz szubtrópusi és trópusi klímában tenyészik. Számos fajtája az érési idõben alakban, színben és zamatban, valamint a terméshozamban különbözik egymástól. A terméseket éretlen állapotban takarítják be, mihelyt elvesztik zöld színüket, és foltossá válnak, vagy ha már túlnyomóan sárgásak vagy barnásak. A jó fajták kifejlett fáinak terméshozama 80-150 kg. A magoncokra többnyire egy-egy nagy termésû és gazdag terméshozamú fajtát oltanak, ritkábban gyökérsarjakkal vagy bujtással szaporítják a növényeket. Az érett termések körülbelül 1 hétig, hûtve legfeljebb 1 hónapig tárolhatók.
Rokon fajok: a nemzetség más fajainak termését is használják gyümölcsként, elsõsorban a közönséges jujubáét (Zizyphus jujuba Miller), amely Kínában honos, és mérsékelt övi, mediterrán és száraz szubtrópusi területeken termesztik. Az elõzõ fajtól abban különbözik, hogy levelei a fonákjukon kopaszak.









Gyömbéralma, cukoralma

Annona squamosa L.
Család: Annonaceae (annónafélék)
A: sugar apple, sweet sop;
F: pomme-canelle;
S: anona, saramulla, cachiman;
P: fruta do conde, ata;
N: Schuppen-Annone, Rahmapfel, Zimtapfel, Süss-sack

A gyömbéralma a száraz évszakban lombhullató, ritkás koronájú, 3-6 m magas kis fa vagy cserje. Szórt állású levelei kétsorosan helyezkednek el, rövid, szõrös nyelûek. A levéllemez vaskos, ép szélû, hosszúkás-tojásdad vagy lándzsás, 5-17 x 2-5,5 cm nagyságú, színén fénytelen zöld, fonákján világosabb és pelyhes szõrû, szétmorzsolva aromás illatú. A fiatal ágakon a levelekkel átellenesen, egyesével vagy 2-4-esével mintegy 2,5 cm-es, lehajló, vékony kocsányokon fejlõdnek a virágok. A virágtakaró egynemû, kétkörös. A 3 külsõ lepellevél hosszúkás-tojásdad, 3 cm is lehet, húsos, bimbósan zöld, kinyílva halványsárga, belül a tövén bíborszínû, a 3 belsõ lepellevél csenevész, kis pikkelyekké fejlõdik vagy hiányzik.
Termése: gömbölyded terméscsoportja a kocsány körül bemélyedt és 5-10 cm méretû. Jellemzõ a termés durva pikkelyes héja, amely nagy, szabálytalan, erõsen boltozatos, szemölcsszerû, húsos mezõkbõl tevõdik össze, amelyek teljesen érett állapotban csak lazán tapadnak egymáshoz. Ez a durva, mintegy 2 mm vastag héj megérve többnyire zöld vagy sárgászöld és kékes-hamvas; néhány fajta gyümölcse rózsa- vagy lila színû. A pulpa krémfehér, megérve nagyon lágy, pépes, lédús, finom szemcsés állagú, édes, zamatos ízû. Számos fényes magja kemény, széles bab alakú vagy szabálytalan, hosszúkás tojásdad, lapított, feketésbarna. Mintegy 1,5 x 1 x 0,6 cm nagyságúak, a csúcsukon fehér szegélyûek és csípõs ízûek.
Felhasználása: az egyik legízletesebb Annona faj, és a trópusok legjobb gyümölcsei közé sorolják. A termést teljesen érett, nagyon lágy állapotban fogyasztják, felvágva és a pulpát kikanalazva. Az éretlen terméseket néhány napig tárolják, míg héjuk a gyenge nyomásnak enged. A pépes terméshússal jégkrémet és hideg, tejes vagy gyümölcsitalokat ízesítenek; a hevítés elpusztítja a finom aromát. A magbél mérgezõ leve a szemmel érintkezve vakságot okoz!
A levelekbõl készített pépes borogatást epilepsziánál, sebek és kelések kezelésénél alkalmazzák. Amerikában a levélfõzet lázcsillapító, emésztésjavító, valamint reumafürdõkhöz használatos. Az éretlen termések, a levelek és a fa kérge összehúzó hatású, és hasmenés, vérhas ellen alkalmazzák. A magokból készített por halméreg és rovarölõ szer.
Elterjedése: a trópusi Amerikából származik, és meleg klímájú területeken (észak felé Floridáig, Egyiptomig és Dél-Kínáig) világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: trópusi és szubtrópusi növény, amely a hosszabb száraz évszakokat lombtalan állapotban vészeli át, a növekedési idõszakban azonban egyenletesen jó vízellátást kíván; az egyenlítõi vidéken mintegy 1000 m-ig ültetik. Többnyire magról szaporítják, és jobbára kisparaszti gazdaságokban nevelik. A fajból néhány termesztett típust szelektáltak, van közöttük magvatlan és piros vagy lila termésû fajta. A virágok csak néhány óráig nyílnak, kevés az idõ a rovarmegporzáshoz, ezért a megkötés sokszor gyenge, és a terméscsoportok szabálytalanul fejlõdnek, ha csupán néhány termõlevél megporzása sikerült. A kifejlett fák kedvezõ körülmények között évente 20-50 termést hoznak, amelyeket óvatosan kézzel szednek le, vagy késsel levágva takarítanak be a fákról, mielõtt puha lenne. Az érett termések nyomásra nagyon érzékenyek, és csak rövid ideig tárolhatók.
Rokon fajok: Közép- és Dél-Amerikában helyenként más Annona fajokat is termesztenek, amelyek gazdasági jelentõsége csekély; a nemzetség néhány tagja Afrikában honos, például az A. senegalensis Pers.

H

Hegyi annóna

Annona montana Macf.
Család: Annonaceae (annónafélék)
A: mountain soursop;
F: corossol zombi;
S: guanábana cimarrona, turagua;
P: araticum;
N: Berg-Annone

A hegyi annóna legfeljebb 15 m magas, örökzöld, terebélyes koronájú fa. Levelei szórt állásúak, méretük körülbelül 25 x 8,5 cm, durva-bõrnemûek, színükön erõsen fényesek, fonákjukon az oldalerek hónaljában szõrcsomók találhatók. A levéllemez elliptikus vagy visszás-tojásdad, ép és gyengén hullámos szélû, megnyúlt, tompa csúcsú, a válla 1,5 cm hosszú, erõs, hajlott nyélbe keskenyedõ. A sárgászöld virágok egy- vagy kettesével a törzsön és az erõs ágakon fejlõdnek, a 2 cm-es kocsányon csüngve. A virágtakaró egynemû, háromkörös. A külsõ kört 3 cimpájú, 4 mm hosszú lepelcsõ alkotja. A középsõ kör 3 vastag, húsos lepellevele (4-5 x 3-4 cm) tojásdad, a belsõ 3 lepellevél kisebb, egymást átfedi.
Termése: tojásdad terméscsoport (18 x 14 cm), héja ezüstöszöld, rombusz alakú mezõkre tagolt. A mezõk sötétzöld szélûek, pikkelyes mintázatot alkotnak, mindegyikük egy sötét, széles kúp alakú, 2 mm hosszú, egyenes, húsos tövist hordoz. A terméshús éretten világossárga, lágyan rostos, nagyon bõ levû és savanyú vagy édeskésen savanyú, keserû. Sok fényes barna, lapos magja van, amelyek hosszú tojás alakúak, és méretük elérheti a 24 x 12 mm-t.
Felhasználása: az érett termések lágy pulpáját éppúgy, mint a hasonló tüskés annónáét, elsõsorban üdítõitalok elõállítására használják, de a tüskés annónánál csekélyebb értékûnek tartják. A növények jó alanyok más Annona fajok oltásához.
Elterjedése: a karib-tengeri szigetekrõl származik; elszórtan a trópusi Amerikában, ritkán Ázsiában és Afrikában is termesztik.
Termesztése és betakarítása: nedves-forró trópusi klímában tenyészik, 1000 m körüli magasságig. Magról nevelik, és többnyire egyesével ültetik kertekbe. A termést éretlenül szedik le, és néhány napig tárolják, míg a pulpa megpuhul. Az annónákat (vagy 80 faj) az õslakók is kedvelték, ezt a feltárt indián sírokban talált annónamagok is bizonyítják.








Hegyi papája

Carica pubescens Lenné & Koch (C. candamarcensis Hook.f.)
Család: Caricaceae (dinnyefafélék)
A: mountain papaya;
S: papaya de montaòa, papayuela;
N: Berg-Papaya

A hegyi papája az elõbb bemutatott fajhoz hasonló. A következõkkel tér el: jobban elágazó a termete, levelei kevésbé mélyen tagoltak, nagyon szõrösek, termései kisebbek, zamatosabbak, széles körte alakúak, tompán 5 élûek, 6-15 x 3-8 cm nagyságúra nõnek meg, és éretten sárgászöld vagy sárga színûek. A terméshús üveges, zöldes vagy sárgás, nagyon bõ levû, savanykás ízû és erõs gyümölcsillatú. A ráncos, 7 x 5 mm-es barna magok elliptikusak vagy hegyes-tojás alakúak, bõ levû, üveges fehér magköpenybe ágyazottak, amely kellemes, édeskésen savanyú ízû.
Felhasználása: teljesen beérett termését párolva fogyasztják, vagy levet, illetve zselét készítenek belõle. A magok bélpanaszokat okozhatnak, ezért el kell dobni õket.
Elterjedése: az Andokban, 1200 és 3000 m közötti fennsíkokon Panamától Peruig, ezenkívül Latin-Amerikában, Floridában, ritkábban Srí Lanka és Délkelet-Ázsia hegyvidékein is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi-felsõ montán faj a trópusok belsõ síkvidékein nem tenyészik, csak ott termesztik, ahol a klíma a Carica papaya számára már túl hideg.









Hosszútövisû narancs, papeda

Citrus hystrix DC.
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: leech lime, Mauritius papeda,
F. citron combera;
N: Papeda

A hosszútövisû narancs vagy papeda legfeljebb 12 m magas, örökzöld fa. Szárai fiatal korban lapítottak-éleltek, a levélhónaljakban merev tövisek ülnek. Szórt állású levelei (6 x 15 cm) széles- vagy hosszúkás-tojásdadok, tompák, finoman csipkés szélûek, lekerekített vállúak. A levélnyél nagyon szélesen szárnyas. A virágok egyesével vagy legfeljebb 5 tagú virágzatokban fejlõdnek a levélhónaljban; a virágtakarót egy kehely alakú, 4 cimpájú csésze és többnyire 4 fehér, krémszínû vagy vöröses, legfeljebb 1 cm hosszú és 0,5 cm széles szirom alkotja.
Termése: gömbölyded, akár 7 cm nagyságúra nõhet, érett állapotban zöld vagy sárgászöld színû. A zöld citromhoz hasonló, de durva, ráncos-dudoros felületével, vastag terméshéjával különbözik tõle; a termések hirtelen rövid, vastag nyakba keskenyednek. A terméshús 10-12 gerezdre tagolódik, a nedvvel telt szõrök sárgászöldek és savanykás-kesernyés ízûek.
Felhasználása: élelmiszerként a terméseket éppúgy hasznosítják, mint a zöld citromot. Levét, a szétmorzsolt héjat vagy egészben szétfõzött terméseket szappanként és samponként használják. Malajziában és Indonéziában a papedalével vagy az abból elõállított tonikummal ("ubad jamu") a gonosz szellemek elûzésére a testet megkenik. Szárazföldi piócák ellen vagy azok eltávolítására is a bõrre kenik. A szárított és összetört levelekkel ételt fûszereznek.
Elterjedése: a ráncos-dudoros héjáról jól felismerhetõ papedaterméseket Délkelet-Ázsia piacain árulják. A fajt Dél- és Délkelet-Ázsiában, Mauritiustól és Srí Lankától a Fülöp-szigetekig termesztik. Származási helye nem ismert.
Termesztése és betakarítása: házi- és gyümölcsöskertekben nevelik; nedves-forró trópusi klímában tenyészik. Éretten takarítják be, 3 hétig tárolható gyümölcse.



I

Indonéziai kenyérfa

Artocarpus integer (Fhunb.) Merr. (A. champeden Spreng.)
Család: Moraceae (eperfafélék)
A: champedak, cempedak;
F, S: champedac;
N: Champedak

Az indonéziai kenyérfa a dzsekfrúthoz közel álló faj, amelyet attól az ágait, leveleit borító, 3 mm hosszú, barna, merev szõrök különböztetik meg. Az örökzöld, 20(-40) m magas fa levelei a fiatal hajtásokon gyakran 3 karéjúak, különben ép szélûek, visszás-tojásdadok vagy elliptikusak és 25 x 12 cm nagyságúak. A porzós virágzatok (2-5 x 1 cm) többnyire a fiatal ágak végén fejlõdnek, hengeresek. A termõs virágok és a termések a rövidhajtásokon nõnek, amelyek a törzsön és az erõs ágakon erednek. Henger alakú termése a dzsekfrúthoz hasonló, de kisebb és keskenyebb (20-35 x 10-15 cm); érett állapotban sárga vagy aranysárgás-barna, és erõs, kellemetlen, édeskés szagú. Héja vékonyabb, mint a dzsekfrúté, bõ levû érett terméshúsa sötétsárga vagy narancsszínû, és igen édes-zamatos ízû.
Felhasználása: a fiatal terméseket héj nélkül, zöldségként, kiváltképpen kókusztejben fõzik meg, vagy kiegészítõként levesekhez és currykhez adják. Az érett termések húsát ugyanúgy használják fel, mint a dzsekfrútét. Malajziában egy keresett csemegét állítanak elõ az indonéziai kenyérfa termésébõl: az érett terméshúst rizslisztbõl, cukorból, tejbõl és vízbõl álló "palacsintatésztába" mártják, és 10 percig olajban kisütik. Erõteljes íze miatt gyakran többre értékelik, mint a dzsekfrútot.
Elterjedése: a maláj szigetvilágban honos, és Burmától Új-Guineáig termesztik. A nedves-forró trópusi síkvidéki klímában tenyészik, ott, ahol nincs tartósabban száraz évszak; hegyvidékeken mintegy 1000 m-ig található meg.
Rokon fajok: a trópusi Ázsiában további Artocarpus fajokat is termesztenek, amelyek termései 10 cm-nél kisebbek maradnak; idetartoznak a következõk: A. chaplasha Roxb. (Északkelet-India, Banglades, Burma), A. nitidus (Thunb.) Merr. (Dél-Kína, Délkelet-Ázsia) és A. rigidus Blume (Dél- és Délkelet-Ázsia).



J

Jamaicai-cseresznye

Muntingia calabura L.
Család: Eleocarpaceae (gyöngyfafélék)
A: Jamaica cherry;
F: bois ramier;
S: capulin, niguito, majagua, memiso;
P: calabura;
N: Jamaikakirsche

Az örökzöld, legfeljebb 12 m magas fa habitusát a vízszintes elhelyezkedésû, terebélyes ágak jellemzik. Rövid nyelû levelei szórt állásúak. A levéllemez kihegyezett tojásdad-lándzsás, aszimmetrikus vállú, szabálytalanul fûrészes szélû és legfeljebb 12 x 4 cm nagyságú; keskeny-lándzsás pálhája lehulló. Hímnõs virágai magánosan, ritkán 2-3-asával, kb. 2,5 cm hosszú kocsányon a levélhónaljban fejlõdnek. A virágtakarót 5 zöld, tojásdad, 10 x 3 mm-es, hosszan kihegyezett csészelevél és 5 fehér, kb. 1 cm hosszú, tojásdad vagy szív alakú szirom alkotja. A porzók 1 cm hosszúak, nagyszámúak.
Termése: gömbölyû, csüngõ bogyó, legfeljebb 1,7 cm átmérõjû, éretten narancsvörös vagy cseresznyepiros. Héja vékony és fényes, a lágy és bõ levû pulpa üveges vörös és édes, enyhén savanyú, kevéssé zamatos. A bogyó nagyon sok apró, sárgásfehér magot tartalmaz.
Felhasználása: gyümölcsként frissen fogyasztják, vagy lekvárt fõznek belõle, illetve süteményekbe teszik bogyóit. A fa rostos kérgébõl tartós köteleket és zsinórokat készítenek. A virágokat antiszeptikus hatásúnak tartják, a virágfõzetet fejfájás és meghûlés ellen alkalmazzák.
Elterjedése: a trópusi Amerikában honos, és ott éppúgy, mint Dél- és Délkelet-Ázsiában sokfelé, gyakran ültetik.
Termesztése és betakarítása: teljesen napos helyeken tenyészik, meleg szubtrópusi és trópusi területeken, 1000 m körüli magasságig; mint gyors növésû, igénytelen növényt dísz- és utcasorfának is szívesen ültetik. A nyomásra érzékeny bogyókat fõleg házilag használják fel. A növények csaknem egész évben teremnek.








Jambhiri-citrom

Citrus jambhiri Lush.
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: rough lemon;
S: limon rugoso;
N: Rauhschalige Zitrone

A jambhiri-citrom a közönséges citromhoz közel álló faj, amelyet inkább a trópusokon termesztenek. A kis fák vagy cserjék körülbelül 1 cm hosszú, levélhónalji töviseket viselnek. Elliptikus, legfeljebb 11 x 6,5 cm-es, szabálytalanul, gyengén csipkés szélû levelei 1 cm hosszú, nagyon gyengén szárnyas nyelûek.
Termése: gömbölyû vagy fordított tojás alakú, a kocsánynál bemélyedõ, és vastag, tompa, kidomborodó csúcsba végzõdik; többnyire nagyobb, mint a közönséges citrom termése. Sárga héja megérve durva szemölcsös, és a fehér albedo legfeljebb 1 cm vastag. Az endokarpium többnyire 11 gerezdre tagolódik, amelyeket a durva, hártyás válaszfal körülvesz; a színtelen vagy halványsárga, üveges, nedvvel telt szõrök tipikus citromízûek. A termés közepén egy 1,5 cm-nél nem vastagabb, szivacsos, gyakran üreges központi "oszlop" van. A félkör alakú vagy ferdén tojásdad, kissé lapított magok (13 x 8 mm) sárgásfehérek, alapjukon kihegyezettek.
Felhasználása: a közönséges citrommal azonos módon. A növény jó oltóalany más Citrus fajok számára.
Elterjedése: feltehetõleg Indiából származik; a trópusokon és szubtrópusokon, különösen Dél-Ázsiában és Latin-Amerikában termesztik.
Rokon fajok: a citromhoz közel álló, sárga bogyójú faj az édes citrom (C. limetta Risso), kis, gömbölyû, sárgászöld termésekkel, és a nagyon vastag héjú keserû citrom vagy citronát-citrom (C. medica L.)








Jambóza, mirtuszalma

Syzygium jambos (L.) Alston in Trimen (Eugenia jambos L.)
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: rose apple;
F: pomme-rose;
S: pomarosa;
P: jambo amarelo;
N: Rosen-Wachsapfel, Rosenapfel

Az örökzöld, sûrû lombú, terebélyes cserje vagy fa elérheti a 12 m magasságot. Átellenes állású, csüngõ levelei bõrnemûek. A levéllemez színén sötétzöld és erõsen fényes, fonákján világoszöld és fénytelen, fiatalon vöröses, keskeny- vagy tojásdad-lándzsás, ékvállú, hosszan kihegyezett és gyengén csipkés szélû, mérete 25 x 6 cm. A felsõ oldalán barázdás levélnyél legfeljebb 1 cm hosszú. Az illatos virágok 4-5-ösével hajtásvégi, rövid bogernyõkben fejlõdnek. A 4 csészecimpa széles, félkör alakú, 0,6 x 1,2 cm nagyságú, a 4 kerekded szirom krémfehér vagy sárgászöld, erõsen homorú (2 x 1,5 cm). Legfeltûnõbb a 200-400, legfeljebb 4 cm hosszú, borotvaecsetként mereven szétálló, világossárga porzó.
Termése: hosszú kocsányú, gömbölyded vagy tojás alakú bogyó, amely érett állapotban sárgászöld vagy világossárga, 4-5 cm nagyságú. A termés csúcsán a 4 elõreirányuló csészelevél koronaszerûen marad fenn. Vékony, áttetszõ, sima és fénylõ héj burkolja a legfeljebb 5 mm vastag, sárgásfehér, szilárd, mérsékelten leves terméshúst, amely gyengén, édeskésen savanyú ízû és rózsavirág-illatú. A tágas központi termésüregben 1 gömbölyded vagy 2 félgömb alakú (ritkán 4) barna, kemény, kb. 2 cm nagyságú, érdes héjú mag helyezkedik el.
Felhasználása: nyers gyümölcsként frissen fogyasztják, cukorral fõzve desszertet készítenek belõle, vagy kandírozzák. Zamatosabb termésekkel vagy citromlével ízesítve a jambózából konzervet, zselét, lekvárt vagy szirupot készítenek. Desztillált leve nagy értékû rózsavizet szolgáltat. A fa magjai és vegetatív részei mérgezõk.
Elterjedése: a maláj térségben honos, és trópusi területeken világszerte termesztik.
Termesztés és betakarítás: a növény trópusi és meleg szubtrópusi klímában él az egyenlítõi területeken, körülbelül 2000 m magasságig. A mérsékelten szárazságtûrõ, dekoratív fát házikertekben vagy gyümölcsösökben nevelik, és többnyire magról szaporítják. A növények 4 éves korban fordulnak termõre; a kifejlett fák évente alig több mint 2 kg bogyót hoznak, amelyet érett állapotban szednek le. A termések nyomásra érzékenyek, és gyorsan el kell fogyasztani õket.










Japán egres (Actinidia arguta)

Nem olyan robosztus növekedésû, így helyigénye kisebb, mint a szõrös kivinek. Hajtásai ceruza vastagságúak, levelei apróbbak, lándzsa alakúak. 1 cm átmérõjû hófehér virágait ezerszám ontja. Abszolút fagyálló, semmilyen védelmet nem igényel még fiatal korában sem. Cseresznye méretû gyümölcsei kopaszok, így hámozás nélkül, azonnal fogyaszthatók, mézédesek és aromásabbak, egyszóval finomabbak, mint a szõrösök. Szeptember végétõl kezdenek beérni. Egy tõ több ezer gyümölcsöt - 12-15 kg-ot- terem. Vagy frissen fogyasztjuk, vagy befõttet, kompótot, dzsemet készítünk belõle, esetleg aszaljuk. Kétlaki fajták: 1 termõ és egy porzó növény kell ahhoz, hogy teremjen. 7-8 termõre 1 porzó elegendõ. A legnagyobb hazai fagyokat is garantáltan kibírja, termése kopasz, nem szõrös, így héjastól hámozás nélkül ehetõ. Apróbbakat terem, mint a szõrös fajták, viszont jóval bõségesebb hozamú, egy tõ 12-15 kg-ot is teremhet. Május közepén virágzik, a termése október elejére-közepére érik be. Gyümölcse dundi, cseresznyeméretû, melyek szélesebbek, mint hosszúak, aromásabb, édesebb a szõrös kivinél, nagyobb, mint a melanandráé és a callosáé. Actinidia arguta 'Issai' (önporzós kopasz kivi, minikivi. Öntermékeny. Már egy tõ is terem, így nincs szükség külön porzóra. Gyümölcsei hosszúkásak, megnyúltak, édesek és igen aromás ízûek. Általában az elsõ évben, amikor virágzik még nem köt termést. Gyors növekedésû kúszónövény. Bõséges napsütést szeret. Hajtásait minden évben alaposan vágjuk vissza 8-10 rügyre. Illatos virágai május-júniusban nyílnak. Virágzáskor monilia elleni szerrel permetezzük a jobb kötõdés érdekében. Augusztus végén szeptember elején érik. Fagytûrõ képessége jó, -30°C -ig fagyálló.

Actinidia melanandra (kopasz kivi)

Kúszó cserje, hazája Kína. A kivi rokona, a hazai fagyokat takarás nélkül is jól bírja. Igen bõtermõ fajta, 2-3 cm-es pirosas termései tojásdadak, kopaszak, így héjastól ehetõk, mézédesek, aromásak. Kétlaki növény, legalább egy termõ és egy porzó kell, hogy teremjen. Június-júliusban virágzik. Termése -5°C-ig fagyálló. A legkorábban érõ actinidia, szeptember végétõl, október elejéig érnek be.

Actinidia arguta × melanandra (muskotályos kivi). A két actinidiából keresztezéssel létrehozott példány, mely igen finom, mézédes, muskotályos szõlõre emlékeztetõ zamatú. Már korán, szeptember elején beérik.

Actinidia callosa (kopasz kivi). E szintén kivirokon kúszó cserje Dél-Kínából származik és takarás nélkül kibír minden hazai fagyot. Júniusban virágzik, termése 3-4 cm hosszú, 4 cm széles és kopasz. Szintén kétlaki növény, minimum 1 termõ és 1 porzó kell, hogy teremjen. A legaromásabb gyümölcsû actinidia. Az egyes actinidiák porzói egymást beporozzák, amennyiben azonos idõben nyílnak.

 





 Japánnaspolya

Eriobotrya japonica (Thunb.) Lindley
Család: Rosaceae (rózsafélék)
A: loquat, Japanese medlar;
F: neflier de Japon;
S: nispero de Japon;
P: ameixa amarella;
N: Japanische Wollmispel

A japánnaspolya örökzöld, 5-10 m magas, alacsony törzsû és sûrûn ágas, zárt, gömbölyded koronájú fa; fiatal hajtásai gyapjasak. Levelei szórt állásúak, rövid nyelûek, a hajtáscsúcsokon zsúfoltan, csavarvonalban helyezkednek el. A levéllemez bõrnemû, lándzsás vagy fordított lándzsás-tojásdad, lekerekített vagy gyengén szíves vállú, kihegyezett, élesen fûrészes szélû. Fiatalon fehér gyapjas, kifejlõdve ritkás lágy szõrû, színén sötétzöld, fonákján fénytelen, sárgászöld és a fõérnél vörösesbarna szõrû; mérete elérheti a 35 x 13 cm-t, 1 cm hosszú pálhái ár alakúak. Az oldalerek között a lemezrészek hullámosan kiemelkednek. Ülõ virágai 30-150 tagú, zömök, vörösesbarna szõrû bugákban fejlõdnek a hajtásvégeken. A virágok 1,5-2 cm keresztmetszetûek. Az 5 csészelevél széles-tojásdad, zöld, tömötten gyapjas, az 5 elliptikus szirom fehér vagy krémszínû.
Termése: gömbölyded vagy tojás alakú, narancssárga színû almatermés (3-8 x 2-5 cm). Szerkezete olyan, mint az almáé: a könnyen lehúzható, sárga, pelyhes szõrû, vékony héj alatt nagyon bõ levû, érett állapotban szilárd, aromás, kellemes édeskésen savanyú terméshús helyezkedik el; 2-5 hártyás magkamrát zár körül, amelyekben 1-1 barna vagy fekete, elliptikus körvonalú, tompán élelt, kemény, kb. 2 cm-es mag fejlõdik.
Felhasználása: az érett, lédús termés nagyon ízletes, héj és mag nélkül nyers gyümölcsként fogyasztják, vagy cukorral párolva desszertként tálalják. A pektinben gazdag éretlen és érett japánnaspolyából lekvárt, zselét vagy chutneyt állítanak elõ, levét üdítõként isszák, vagy bort erjesztenek belõle. A terméshúst fûszerekkel vagy anélkül befõzik, és konzervdobozban helyileg árusítják. Az amigdalintartalmú mag mandulaízû, gyengén mérgezõ, és ritkán italokat és süteményeket aromásítanak vele. A csersavat tartalmazó szárított levelekbõl készített fõzet hasmenés és depresszió ellen jó, de sebek és alkoholmérgezés kezelésénél is alkalmazzák.
Elterjedése: Délkelet-Kínában és Japánban honos, ahol több mint 1000 év óta gyümölcsfaként nevelik. Ma a japánnaspolyát a mediterrán tájakon, a szubtrópusokon és a trópusokon világszerte termesztik, dísznövényként is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a mérsékelten fagytûrõ növények legjobban mediterrán és szubtrópusi klímában fejlõdnek, ahol évente néhány hûvös hónap is adódik, akkor virágzik; a belsõ trópusokon a fajt montán fekvésekben, 1000 és 2000 m közötti magasságban termesztik, a terméshozamok azonban kisebbek. Magról könnyen elõnevelhetõ, majd a nagyszámú fajta közül valamelyiket a magoncokra oltják. 2-4 éves korban fordul termõre, a kifejlett fák évi terméshozama elérheti a 20 kg-ot. A nyomásra érzékeny gyümölcsöt éretten szüretelik le, általában 10 napig, hûtve legfeljebb 2 hónapig tárolható.
Rokon fajok: az Ázsiában fajgazdag nemzetség néhány más tagja gyengébb minõségû, ehetõ termést hoz, de csak helyi jelentõségük van.



Jujuba, kínai datolya 

(Ziziphus jujuba)

A szélsõséges, zord idõjárási viszonyokat, az erõs fagyot, szárazságot jól tûri ez az Ázsiában õshonos jóízû gyümölcs. A talajjal szemben igénytelen, köves, dombos vidékeken is jól érzi magát. Tavasszal igen késõn hajt ki, így védekezve a késõi fagyok ellen. Kistermetû lombhullató fácska apró lándzsás levelekkel, ágain vékony tüskékkel. Apró zöldesfehér, alig észrevehetõ virágait ezerszámra hozza. Korán, egy-két éves korában már termõre fordul. Októberben beérõ bama szemû gyümölcsei kerekdedek, vagy ovális datolya formájúak, ropogós húsúak, édesek. Fogyasztják nyersen vagy aszalva, mézben vagy cukorban fõzve, kemencében sütve, vagy pörkölve. Készül belõle jujubakenyér, kozmetikai termék és gyógyszer.


K

Kakaó

Theobroma cacao L.
Család: Sterculiaceae (kakaófélék)
A: cocoa;
F, S: cacao;
P: cacau;
N: Kakao

A kakaó örökzöld, alacsonyan elágazó 6-8(-15) m magas fa. Levelei szórt állásúak. A levéllemez lándzsás, ékvállú, kihegyezett, legfeljebb 40 x 13 cm nagyságú, vékony, kemény, kopasz, ép szélû, sötétzöld; a fiatal levelek barnáslila árnyalatúak. A levélnyél kb. 2 cm hosszú, barna, a szárnál és a levéllemeznél megvastagodott. Törékeny, 1-2 cm széles virágai a törzsön és az idõsebb ágakon erednek, kis csomókban állnak. A virágtakarót 5 vöröses, keskeny-lándzsás csészelevél, valamint 5 csuklya alakú, sárgásfehér szirom alkotja, amely teljes virágzáskor szétterülõ vagy hátratört lesz.
Termése: a kakaóbogyó rendszerint egyesével csüng a törzsön és az ágakon, mivel csak nagyon kevés virág termékenyül meg és fejleszt termést. A 2 cm-nél nem hosszabb kocsányú termések elliptikus vagy gömbölyded formájúak, részben tompa csúcsúak, 12-30 cm hosszúak, legfeljebb 10 cm szélesek, súlyuk az 500 g-ot is elérheti. Fényes felületük fajtától függõen sima (Criollo fajták) vagy szemölcsös és hosszbarázdás (Forastero fajták), érett állapotban zöld, sárga vagy világító narancsszínû. A termésfal 1,5-2 cm vastag, szívós-húsos, tömör, nedvdús, a külsõ héj alatt sárgásfehér. A zsiradékban nagyon gazdag magok 5 hosszirányú sorban egy központi orsó körül helyezkednek el, a fehéres, húsos falak választják el õket. Megérve ezek a falak feloldódnak, és nyálkás, lédús, fehér pulpát képeznek, amely kellemesen zamatos, édeskésen savanyú és a magokhoz tapad. Termésenként 20-60 elliptikus mag (3 x 1 cm) fejlõdik, amelyet vékony, barna felületi hártya vesz körül, alatta a magbél kemény, diószerû, színe lila vagy vörösesbarna, íze keserû.
Felhasználása: a kakaót Amerika indián lakossága hosszú idõ óta tápláló italként ismeri. Napjainkban a termesztés legfõbb célja csokoládé, kakaópor és kakaóvaj elõállítása a magvakból. Ehhez teljesen éretten szedik és azonnal felnyitják a bogyókat, a magokat a pulpával együtt kiemelik, néhány napra felhalmozzák, és végül napon szárítják, vagy más speciális módon elõkészítik. E kezelés során a nyálkás pulpa elbomlik, a magok fermentálódnak, keserûanyagaik lebomlanak, és kialakul a kakaóaroma. Dél-Amerika spanyol hódítói a 16. században az õrölt magokból készült, ánizzsal, szegfûszeggel, fahéjjal, szegfûborssal kalács alakúra gyúrt masszát szállítottak Európába, amit csokoládéitalnak fõztek fel. A 19. században finomították a feldolgozási módszereket Európában: a fermentált és megszárított magokat megpörkölik, meghámozzák, és õrölve szívós, zsíros péppé formálják, amelyet cukorral és tejporral csokoládévá préselnek. A kakaóporhoz (amelybõl tejben felfõzve az ismert, serkentõ hatású ital készül) a zsiradéknak mintegy a felét ki kell vonni a magpépbõl. Ekkor halmozódik fel az ún. kakaóvaj, amely fehér színû és 30 °C körüli hõmérsékleten olvad; ezt a finoman olvadó csokoládékhoz adagolják, ez a fehér csokoládé alapanyaga is, sokféle édességhez, továbbá a gyógyszeriparban is felhasználják. A frissen betakarított, érett termés ízletes, savanykás pulpáját a gyermekek szívesen szopogatják le a magokról, ezenkívül zselé is készül belõle.
Elterjedése: az Amazonas-medence esõerdeiben honos; ma a trópusokon világszerte nagy méretekben termesztik.
Termesztése és betakarítása: a legkedvezõbb fejlõdési körülmények a bõséges csapadékú egyenlítõi trópusokon találhatók, legfeljebb 500 m körüli magasságig, tápanyagban gazdag talajon. Mégis a kakaót a 20 fok északi és déli szélességig terjedõ, szuboptimális klímájú területeken és az Egyenlítõ közeli hegységekben is termesztik, több mint 1000 m magasságig. A kisparaszti, vegyes kultúrájú gazdaságok mellett a nagyszámú fajtát fõként ültetvényeken nevelik. Magról vagy ivartalanul szaporítják. A terméseket kampós késekkel vágják le a fákról. A magok fermentációja és száradása helyben zajlik le, a további feldolgozásra többnyire ott kerül sor, ahol a végterméket elõállítják.









Karambola, csillaggyümölcs

Averrhoa carambola L.
Család: Oxalidaceae (madársóskafélék)
A, S, P: carambola;
F: carambole;
N: Karambole, Sternfrucht

A karambola kicsi, legfeljebb 12 m magas, örökzöld, de a hosszú száraz évszakokban lombhullató, terebélyes ágrendszerû fa. Levelei szórt állásúak, legfeljebb 20 cm hosszúak és páratlanul szárnyaltak. A 7-11 levélke párosával, csaknem átellenesen helyezkedik el, lemezük (8 x 3,7 cm) ép szélû, elliptikus-tojásdad, röviden kihegyezett, színén sima és fényes, fonákján fénytelen. A virágok dúsan ágas, levélhónalji, vörös bugavirágzatokban fejlõdnek. A csésze és a párta 5 tagú, lila vagy rózsaszínû. A csészelevelek a tövükön összenõttek, 4-5 mm hosszú, a szabad, teljes virágzás idején hátratört szirmok mérete 7-10 mm. A virágoknak csupán egy kis része fejlõdik terméssé.
Termése: húsos, megérve zöldessárga vagy narancssárga bogyó, amely hosszirányban csaknem a közepéig befûzõdik, ezáltal a termésen 5-6 szögletes szárny alakul ki (keresztmetszete pedig csillag). A termés legfeljebb 15 x 9 cm nagyságú; vékony, áttetszõ külsõ héja sima és viaszosan fényes, a terméshús szilárd és lédús, üveges sárga vagy narancssárga, a termés közepe felé fehéres. A bogyók magvatlanok vagy lapos, hegyes-tojásdad vagy gyengén görbült elliptikus, legfeljebb 12 x 7 mm-es barna magokat tartalmaznak. A karambola termései savanyú vagy édeskésen savanyú, üdítõ ízûek.
Felhasználása: a bogyókat nyersen cukorral vagy anélkül eszik, vagy gyümölcssalátába keverik. Ázsiában puhítva és sózva vagy cukrozva fõzeléknek vagy desszertnek készítik el, és gyakran fõtt ételekhez körítésként adják. A szeletekre vágott bogyókat kandírozzák, vagy cukorral befõzik, és konzervdobozban árusítják. Éretlen termését is befõzik, cukorral vagy fûszerekkel zselé vagy chutney készül belõle. A karambola levét üdítõként vagy más gyümölcslevekkel keverve isszák. A terméseket gyakran exportálják Európába és Észak-Amerikába, ahol fõként körítésként és italként ismerik. A savanyú virágokat salátákhoz adják. Termését, levelét és gyökerét láz, fejfájás, hasmenés, bárányhimlõ és egyéb betegségek ellen alkalmazzák.
Elterjedése: Délkelet-Ázsiában honos, és a trópusokon, valamint a fagymentes szubtrópusi területeken világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusokon legfeljebb 1200 m magasságig, tápanyagban gazdag talajon tenyészik. A karambolát házikertekben és ültetvényeken nevelik; a fajtákat savanyú és édes típusok szerint osztályozzák. Magról szaporítják, a magoncokra gyakran értékes fajtákat oltanak. Klímától függõen a fák évente 2-3-szor hoznak termést. Piacra a terméseket félérett állapotban szedik, házi használatra hagyják teljesen beérni. A korán betakarított termések legfeljebb 4 hétig hûtés nélkül eltarthatók.









Karib-akác, kurbaril

Hymenaea courbaril L.
Család: Fabaceae (pillangóvirágúak)
A: West-Indian locust;
F: courbaril;
S: guapinol, algarrobo de las Antillas, nazareno;
P: jatobá
N: Courbaril, Antillen-Johannisbrot

A Karib-akác legfeljebb 40 m magas fa, széles, ernyõ formájú koronával. Fiatal ágai barnán szõrösek. Levelei szárnyaltak, szórt állásúak, mintegy 2 cm hosszú nyelûek, és mindenkor 2, nagyon rövid nyelecskéjû, széles sarló alakú, kihegyezett levélkébõl állnak. A levélkék lemeze ép szélû, vastag-bõrnemû, kopasz, színén erõsen fényes, fonákján fénytelen (7,5 x 4 cm-ig). A virágok hajtásvégi, 10-15 cm hosszú bugákban fejlõdnek; a virágtakarót 5 homorú, szürkészöld, vaskos, szõrös, kb. 1,5 cm hosszú, fehér, mirigyes szirom alkotja.
Termése: csüngõ, nagyméretû, vastag hüvelyei enyhén ív alakúak, kissé lapítottak és a magok körül némileg megduzzadtak; nagyságuk elérheti akár a 16 x 6,5 cm-t. Héjuk fás, legfeljebb 1 cm vastag, megérve kívül sötétbarna és finoman hasadozottan erezett. Mindegyik hüvely 1-6 széles bab alakú vagy elliptikus, kb. 2 cm-es magot tartalmaz, amelynek durván kemény, sima, vörösesbarna héja van; a magbél fehéres. A magok lisztes, száraz, sárgászöld vagy világossárga pulpába ágyazottak, amely éretten nagyon édes ízû és kellemetlen szagú.
Felhasználása: a hüvelyek pulpája gazdagon tartalmaz keményítõt és fehérjét, ezért nagyon tápláló élelmiszer, amelyet nyersen fogyasztanak, vagy megszárítva süteménybe, különféle ételbe és levesbe tesznek. Vízzel keverve a pulpából levet készítenek, amelyet frissen isznak vagy alkoholos itallá (atole) erjesztenek.
Elterjedése: a karib-tengeri szigetektõl és Dél-Mexikótól Amazóniáig.
Termesztése és betakarítása: a forrótrópusi síkságok viszonylag szárazságtûrõ növénye. Ültetett és vad fákról egyaránt takarítanak be termést. Évente akár 1000 hüvelyt is teremhet egy-egy fa, amelybõl 10-12 kg ehetõ pulpa nyerhetõ.










Kávé (arab, robuszta, libériai)

Coffea arabica L., Coffea canephora Pierre ex Froehner, Coffea liberica Bull ex Hiern.
Család: Rubiaceae (buzérfélék)
A: coffee;
F, S, P: café;
N: Kaffee

A kávénemzetség mintegy 60 fajt foglal magában, amely az Óvilág trópusain honos, közülük 3 afrikai faj tett szert régión túli gazdasági jelentõségre: az arab, a robuszta és a libériai kávé. Örökzöld cserjék vagy kis, alacsonyan és sûrûn elágazó, legfeljebb 6-8 m magas fák. Leveleik átellenes állásúak. A levéllemez ép, többé-kevésbé hullámos szélû, visszás-tojásdad vagy lándzsás, tompa csúcsú, a vállán ék alakú, a csúcs felé hajló oldalerek között kiemelkedõ, színén fényes sötétzöld, fonákján fénytelen és világosabb. 5 cm-nél nem hosszabb virágai csomókban, rövid virágzatokban fejlõdnek a levélhónaljban. Csészéjük rövid csövû, és 5 széles, háromszögletû cimpában végzõdik. Az 5-8 tagú fehér párta alsó felén csõvé nõtt össze, cimpái a teljes virágzásban szétterülõk.
Termése: csonthéjas, éretten narancsvörös, vörösesbarna vagy vörösesfekete; termései zsúfoltan fejlõdnek rövid, vastag kocsányokon; oválisak és hüvely alakú köldökben végzõdnek. A kemény, gyengén fényes külsõ héj alatt nedvdús, vörös terméshús, valamint egy vékony, üveges sárga belsõ terméshéj helyezkedik el, amely 2, lapos oldalával szembefordult magot zár körül. Mindkét mag (kávébab) elliptikus, kívül domború, a másik mag felé fordult oldalán lapos, egy hosszirányú rovátkával. A magokat pergamenhez hasonló csillogó maghéj borítja. A libériai kávé a két másik fajtól fõleg nagyobb leveleivel és terméseivel különbözik; a levéllemez a 30 cm-t, a levélnyél pedig az 1,5 cm-t elérheti, az 5 cm-es kocsányú termések pedig akár 3 x 2,5 cm nagyságúak. Az egymáshoz nagyon hasonló arab és robuszta kávé levelei legfeljebb 25 cm hosszúak és 10 cm szélesek, a robuszta kávé levéllemezei nagyon erõsen fényesek. Míg az arab kávé virágzata 16 virágot, a robusztáé akár 60-at is hordozhatnak. Mindkét faj nagyon rövid kocsányú termései mintegy 1,5 cm hosszúak és 1,2 cm szélesek; az arab kávé csonthéjas termése megérve lehull, a robusztáé viszont nagyon hosszú ideig a növényen marad.
Felhasználása: héjatlanított, szürkészöld magjait pörkölik, megdarálják, és ezután forrásban lévõ vízben felfõzik. A kávé évszázadok óta nagyra becsült ital, amely koffein alkaloidja által serkentõ hatású. Hogy a terméshúst és a maghéjat eltávolítsák, elõbb a termést napon szárítják, végül gépi úton hámozzák. Másik módszer, amely ugyan gyengébb kávét eredményez: a terméseket megmossák, a hús legnagyobb részét hengerekben összezúzzák, és a kávébabot vízben néhány napig erjedni hagyják, hogy a terméshús maradványai leváljanak; ezután a magokat megszárítják, végül géppel lehámozzák. A felfõzött kávéból készített kivonatot instant kávévá (pl. Nescafé) dolgozzák fel. A pörkölt magokat sütemények és édes ételek fûszerezésére is használják. Jemenben a megszárított terméshúst vízben felfõzik, így állítják elõ a "giser" nevû italt. A robuszta kávé az arab kávénál gyengébb, a libériai kávé pedig a robusztánál is gyengébb minõségû kávét szolgáltat.
Elterjedése: a gazdaságilag legjelentõsebb, legértékesebb, a legrégebben és legkiterjedtebben termesztett kávéfaj az arab kávé, amely Etiópiából származik. Elsõként Jemenben termesztették nagy méretekben, és Mokka kikötõjébõl a 16. század óta exportálták Európába. Jemen egészen a 18. századik megtartotta kávémonopóliumát, ezután világszerte gyorsan elterjesztették a trópusokon, manapság Arábiában csaknem megszûnt a termesztése. A 19. században a trópusi Nyugat-Afrikában fedezték fel a libériai kávét mint haszonnövényt, a 20. század kezdetén pedig a nyugati egyenlítõi Afrikában a robuszta kávét. A világ kávétermésének legnagyobb részét Latin-Amerika szolgáltatja.
Termesztése és betakarítása: ültetvényeken és kisparaszti gazdaságokban termesztik. A fajok a trópusi klímában tenyésznek, az arab kávé legjobban a hûvösebb, montán fekvésben fejlõdik, a libériai és a robuszta kávé fajták viszont a nedves-forró síkvidékeken is jó hozamot produkálnak. Mély rétegû talaj, kedvezõ vízellátás és jó trágyázás szükséges. A cserjék nedves klímában nagyon fogékonyak a gombás betegségekre, amely nagy kiterjedésû kultúrák megsemmisüléséhez vezethet. A kávéfajok nagyszámú fajtáját magról vagy dugvánnyal szaporítják, cserje alakúra nevelik. Több mint 20 évig jó termést hozhat. Az érett, vörös termést egyenként, kézzel szedik, vagy a hullottat a földrõl gyûjtik össze. Minõségromlás nélkül akár több hétig a talajon maradhatnak.
Rokon fajok: csekély méretekben helyileg további kávéfajt is termesztenek.









Kelubi

Salacca conferta Griff. (Eleiodoxa conferta [Griff.] Burret)
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: woodland salak;
N: Wald-Salak, Kelubi

A kelubi a szalakkapálmához nagyon hasonlít, de termése kisebb, legfeljebb 6 x 5 cm nagyságú, nagyon savanyú, 1 magvú, és a pulpája legfeljebb 1 cm vastag.
Felhasználása: e Salacca faj termését, mivel nyers gyümölcsként túl savanyú, cukorral eltéve ecetes savanyúságként és ételek fûszerezésére használják. A fõtt terméshúst kandírozzák is.
Elterjedése: Dél-Thaiföldön, Nyugat-Malajziában, Borneón és Szumátrán nõ. Túlnyomórészt a vadon, mocsaras területeken élõ pálmafák terméseit takarítják be; ritkán ültetik is kisparaszti gazdaságokban.









Kenyérfa

Artocarpus altilis (Park.) Fosberg. (A. communis J. R. & G. Forst, A. incisus L.f.)
Család: Moraceae (eperfafélék)
A: breadfruit;
F: fruit á pain;
S: fruta del pana;
P: fruta päo;
N: Brotfrucht

A kenyérfa örökzöld vagy száraz évszakokban lombhullató, terebélyes, legfeljebb 30 m magas, egylaki növény, amelynek a kérge, levelei és fiatal termései erõsen ragacsos tejnedvet (latex) tartalmaznak. Igen nagy, bõrnemû levelei szórt állásúak. A fényes sötétzöld levéllemez mérete a 90 x 50 cm-t elérheti, mélyen osztott, 5-11 hegyes osztatú, tojásdad körvonalú, a válla ék alakban 3,5 cm hosszú, vastag, sárgás nyélbe keskenyedik. A levelek és a fiatal ágak rövid, érdes szõrûek. apró, jelentéktelen, egyivarú virágai ivar szerint megosztva, levélhónalji, zömök virágzatokban fejlõdnek. A csüngõ, porzós virágzatok (5-15 x 3-4 cm) hengeresen vagy bunkó alakúak, és sárga, késõbb barna virágokat hordoznak. A zöld termõs virágok (8-10 x 5-7 cm) nagy számban, felálló, gömbölyded vagy ovális, fej alakú virágzatokban ülnek, a kiszélesedett virágzati tengely szövetébe besüllyedve.
Termése: a kenyérfa termése terméságazat (cönokarpium), amely az egész termõs virágzatból fejlõdik, miközben annak tengelyszövete az abba besüllyedt virágokkal együtt egy gömbölyû vagy tojás alakú, akár 30 cm átmérõjû és több mint 1 kg súlyú terméssé alakul. Zöld vagy sárgászöld, fénytelen héja szabálytalanul 4-6 oldalú mezõkre tagolt, mindegyikük egy korábbi virágra utal, és lágy, érett terméseken könnyen elválnak egymástól. A számos termesztett fajta 2 csoportba osztható, amelynek termése és levele feltûnõen különbözik: a termékeny, magot fejlesztõ fajták a terméshéj mindegyik mezõjén egy kb. 1 cm-es, keskeny, kúp alakú, lágy, zöld tüskét viselnek, leveleik csaknem a fõérig osztottak. A gyakrabban ültetett magvatlan típusok terméshéján a mezõk laposak, tüske nélküliek és leveleik kevésbé mélyen tagoltak. Az egyes virágok megnagyobbodott virágtakarójából erõteljes központi virágzati tengely körül fejlõdik ki a terméshús. A fiatal termésekben ez a keményítõkben gazdag, zöldes vagy fehér hús szilárd, lisztes és nagy latextartalmú, megérve leveles-rostossá, bõ levûvé, lággyá és végül pépszerûvé válik. A kenyérfa termõképes fajtái nagyszámú, a húsos termésfaltól könnyen elváló, tompán 3 szögletû-tojásdad vagy széles bab formájú, vaskos, fényes sötétbarna héjú és fehér, a dióra emlékeztetõ belû magot fejlesztenek; a termõk többsége azonban steril marad. A magok nagysága 3 x 2,5 x 2 cm; gyakran csírázni kezdenek, mielõtt a termés lehull a fáról. A termések erõteljes, 9-12 cm hosszú kocsányai a végükön bunkószerûen megvastagodottak, rövid, érdes szõrûek és zöldek.
Felhasználása: az ízletes termések alapvetõ élelmiszert jelentenek a trópusokon. A magvatlan kenyérfa termését éretlenül takarítják be, mikor a terméshús még szilárd, fehér és lisztes. Meghámozzák, és szeletekre vagy kockákra vágva cukorral, sóval vagy más egyébbel megfõzik, párolják, zsiradékban vagy anélkül megsütik a terméseket. Burgonyához hasonlóan is elkészíthetõ, tápláló és kellemes, enyhe dióízû. Délkelet-Ázsiában éretlenül, fûszerekkel ecetes savanyúságnak teszik el. Fõzés, szárítás és õrlés után az éretlen termésekbõl keksz és kenyér is készül. A magos fajták terméseit, akárcsak a magvatlanokét, éretlen állapotban használják fel. Az érett kenyérfatermésnek csak az ízletes magját fogyasztják, fõve vagy pörkölve, gesztenyeként. A legtöbb fajta termése nyersen hashajtó hatású, ezért kell megfõzni. A fa ragacsos tejnedvét többek között csónakok tömítésére, madárfogó enyvnek és rágógumi elõállítására használják. fiatal fák kérgébõl fonal készíthetõ, amelyet Malajziában szövetté (tapa) dolgoznak fel. A leveleket a népi gyógyászat használja fel sokféleképpen.
Elterjedése: Délkelet-Ázsiában vagy Polinéziában honos, a trópusokon a 17. szélességi fokok között világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró trópusi klímában tenyészik legjobban az egyenlítõi, csapadékban gazdag területeken, 600 m alatt, mély rétegû, humuszos talajon. A fajon belül több száz termesztett fajtát különböztetnek meg. A termékeny típusokat magról, a steril fajtákat gyökérsarjakkal szaporítják. A termesztés házi- és gyümölcsöskertekben folyik, saját felhasználásra és piaci árusításra egyaránt; egy fa évente 50-200 termést hoz, amelyek klímától és fajtától függõen egész évben vagy idényszerûen fejlõdnek. Betakarításkor éretlen állapotban, kocsánnyal együtt vágják le a terméseket; ha a magokat kívánják felhasználni, megvárják, amíg az érett termések a kocsányuktól elválnak, és lehullanak a fáról. Az éretlenül betakarított termések gyengén hûtött térben körülbelül 1 hétig tárolhatók, a magok néhány nap múlva megpenészednek.









Kepel

Stelechocarpus burahol (Blume) Hook f. & Thomson
Család: Annonaceae (annónafélék)
A, F, S: kepel;
N: Kepel

A kepel örökzöld, legfeljebb 25 m magas fa. Levelei tojásdad-lándzsásak vagy hosszúkás-elliptikusak, kihegyezettek, vékony-bõrnemûek. A levéllemez (max. 27 x 9 cm) sötétzöld, kopasz, fényes, a levélnyél kb. 1,5 cm hosszú. Egyivarú, zöldesfehér vagy vöröses virágai többnyire 16 tagú csomókban fejlõdnek a törzs csomóin.
Termése: A törzsön fejlõdõ gömbölyû vagy széles tojás alakú bogyó, amely legfeljebb 6 x 4,5 cm, kocsánya 8 cm hosszú, 1 mm vastag, barna héja bõrnemû és érdes, rajta egy gyenge, hosszirányú varrat látható. A megérve halvány narancsszínû, lédús, aromás terméshús 4-6 elliptikus, lapított barna magot zár körül. A kb. 1,5 x 3 cm-es magok rendezetlenül keresztben fekszenek a bogyóban.
Felhasználása: az érett, ízletes pulpát nyersen eszik, gyümölcsként. A termés leve dezodoráló hatású, és a bõrre kerülve ibolyaillatot áraszt. A bogyók fogyasztása asszonyoknál átmeneti sterilitást okoz. Hazájában, Jáván hagyományosan a yogyakartai szultáni család kizárólagos joga gyümölcsként, kozmetikumként és fogamzásgátlóként felhasználni. Közép-Jáva népe a kepelt még ma is a nemesi rend növényének tekinti, amelyet a Kraton-palota kertjeiben nevelnek.
Elterjedése: ritka, Jáván honos fa, amelyet Délkelet-Ázsiában és Észak-Ausztráliában, továbbá mint ritkaságot Floridában és Közép-Amerikában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi síkvidéki klímában tenyészik, és magról szaporítják. A kifejlett fák évente több mint 1000 termést hoznak. Akkor érettek, ha a héj a barna, érdes felület alatt már nem zöld, hanem sárga vagy világosbarna színû. A termések hûtés nélkül 2-3 hétig tárolhatók.










Kesu, akazsu

Anacardium occidentale L.
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
A: cashew nut/apple;
F: acajou;
S: maraòon;
P: caju;
N: Cashewnuß, Cashewapfel, Kaschu

A kesu legfeljebb 15 m magas, alacsonyan elágazó, örökzöld fa. Levelei szórt állásúak. A levéllemez fordított széles-tojásdad, lekerekített vagy ékvállú, 10-20 x 7-12 cm nagyságú, durva-bõrnemû, kopasz, ép szélû; a levélnyél 1-1,2 cm. A virágok (porzósak és hímnõsek) hajtásvégi terebélyes, soktagú, ernyõszerû virágzatban fejlõdnek. Az 5 szirom halványsárga, rózsaszínû csíkokkal tarkított, szálas, 7-9 mm hosszú; a 10 porzóból egy mindig termékeny, és 3-szor hosszabb a többinél, amelyek gyakran sterilek.
Termése: a "kesudió" 1 magvú, bab vagy vese alakú, görbült, dióhoz hasonló 1,5-2 cm hosszú csonthéjas termés. Héja fás, szürkésbarna, sima, a mezokarpium csípõs, maró hatású, mérgezõ olajat (kardolt) tartalmaz, amely erõs bõrirritációt okoz. (Vigyázat!). Hevítés után a már ehetõ, gazdag zsiradéktartalmú, sárgásbarna mag dióbélszerû, viszonylag lágy állagú és édeskés ízû. "Kesualmának" a kocsányból alakult, éréskor erõsen megduzzadt, 5-10 cm nagyságú, körte alakú, lágy húsú, lédús, zamatos, édeskésen savanyú, gyümölcsillatú, sárga vagy vörös héjú áltermést nevezzük, ennek csúcsán ül a sokkal kisebb "dió".
Felhasználása: a kesudiót olajban úsztatva vagy iparilag forró levegõvel pörkölik, utána a csonthéjat (belsõ termésfalat) eltávolítják. A jóízû, tápláló, nyersen mérgezõ mag mintegy 45% olajat és 20% fehérjét tartalmaz. Sózva vagy cukrozva fogyasztják, és süteményekbe, édességekbe is bedolgozzák; a kelet-ázsiai konyhában a pörkölt magok zöldségként vagy fûszerként is szerepet kapnak. A magokból jó étolajat préselnek . A C-vitaminban gazdag, finom kesualmát nyersen gyümölcsként, puhítva zöldségként fogyasztják, lekvár, zselé és szirup is készül belõle. Édeskésen savanyú levébõl frissítõ italokat, bizonyos vidékeken bort (kajubort) és ecetet is készítenek. Az áltermés héjának olaját a népi gyógyászat szemölcs és tyúkszem ellen alkalmazza, továbbá a termeszhangyák támadása ellen favédõ szerként szolgál. Értékes ipari olaj is, amelybõl többek között festéket, lakkot, gumírozóanyagot, fékbetéteket és ragasztóanyagokat állítanak elõ. A kesualma leve hûlések ellen, továbbá hashajtó szerként is hatásos. A fa fiatal leveleit és hajtásait zöldségként készítik el. A sérült fatörzsek sárgás, gumiszerû, antiszeptikus anyagot (akazsugumit) választanak ki, amely könyvkötõenyvként szolgál.
Elterjedése: a szemiarid területeken Közép-Amerikától Északkelet-Brazíliáig honos, de a trópusokon világszerte termesztik. Fõ kesutermesztõk: India, Brazília, Nigéria, Mozambik, Indonézia és Tanzánia.
Termesztése és betakarítása: a kesut trópusi klímában mintegy 1000 m magasságig ültetik, a szárazságnak legellenállóbb, igénytelen fák legjobban azokon a forró vidékeken tenyésznek, ahol évente több hónapos száraz évszak adódik. A növényt magról vagy ivartalanul szaporítják, és kertekbe vagy ültetvényekbe telepítik. A kesualmákat a kesudiókkal együtt érett állapotban szedik. Ha csupán a diót "szüretelik", akkor lehullásuk után összegyûjtik. A növények 3-5 éves korban fordulnak termõre, a kifejlett fák 5-50 kg "diót" produkálnak. A kesualma csak néhány napig tárolható.
Rokon fajok: az Anacardium rh inocarpus DC. (Venezuela, Guyana) és az Anacardium giganteum Hancock (Venezuela) fajok szintén ehetõ terméseket fejlesztenek, de nem termesztik, és csak helyenként használják fel.











Kínai egres (Actinidia chinensis)

Napjaink sztár gyümölcse. Nem véletlenül, hiszen tízszer több C-vitamin van benne, mint egy almában. A szõlõhöz hasonló kúszó cserje, mindenütt termelhetõ, ahol a szõlõ is megél. Fagyérzékenysége a csemegeszõlõkével egyezik meg. A fiatal példányokat erõs fagyok esetén célszerû a földre ledöntve takarni, idõsebb példányok teljesen fagyállóak. Robosztus, erõteljes növekedésû, ujjnyi vastag hajtásokkal, tengernyi, kerek szõrös levelekkel, nagy, 3 cm átmérõjû hófehér virágokkal. Metszeni, permetezni nem kell, kapálni tilos. Nálunk is tökéletesen beérik, mivel utóérõ gyümölcs. Terméseit az erõsebb fagyok elõtt szedjük le és utóérés után - amikor megpuhul (december elejétõl, április végéig)- fogyaszthatjuk. Egy tõ 800-1000 db-ot is képes teremni. A saját termésû kivink sokkal édesebb és kellemesebb ízû, mint a boltban vásárolt, mivel érettebben szedjük le. Az ültetést követõ harmadik évben fordul termõre.Actinidia chinensis 'Oriental delight' (önporzós szõrös kivi). Ma a legelterjedtebb kivifajta, szinte teljesen kiszorította a kétlaki fajtát. A szõrös kivi önbeporzó változata, így már egy növény is terem. Egyéb tulajdonságaiban megegyezik a kétlaki fajtákkal.








Kis móricpálma, buritipálma

Mauritia flexuosa L. f.
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: ita palm;
F: moriche;
S: moriche, aguaje, buriti;
P: burity do brejo, miriti;
N: Morichepalme

A legfeljebb 25(-35) m magas, kétlaki kis móricpálma szétterülõ, legyezõszerûen szeldelt, sötétzöld, kerekded körvonalú levelei akár 4 m átmérõjûek lehetnek, és üstököt alkotnak. A legfeljebb 60 cm vastag törzsön a lepusztult levelek ripacsai gyûrûs rajzolatot formálnak. A pálma évente több fürtös virágzatot fejleszt, amelyek hosszúsága a 3 m-t is elérheti.
Termése: csonthéjas, elliptikus és 5-7 cm nagyságú; gyengén bemélyedt csúcsán feketés, vastag hegyet visel, az alapján 3-5 háromszögletû, keskeny-pikkelyes, fényes barna csészelevél található. A termés héja a kígyóbõrhöz hasonlít, sûrûn álló, egymást átfed, kis, rombusz alakú, sárgásbarna vagy vörösesbarna, fénylõ, kemény pikkelyek alkotják. Ezek a csúcsukon és a szélükön világos színûek, a közepükön pedig hasonló, de sötétebb színû hosszbarázda húzódik. A sárgás vagy narancsszínû terméshús legfeljebb 5 mm vastag, szívós-húsos, kissé rostos, savanykásan édes ízû és némileg összehúzó hatású. A tojás alakú, fás, gyengén ráncos kõmag világosbarna, kb. 4,4 x 3 cm-es.
Felhasználása: az olajban gazdag, nagyon tápláló és vitamindús terméshúst teljesen érett állapotban nyersen vagy blansírozva - 10-15 percig forró vízbe dobva - fogyasztják. A pulpából üdítõital vagy bor is készül, étkezési olajat is sajtolnak belõle; szárított és õrölt állapotban különbözõ ételekhez használják fel. Sokféleképpen hajt hasznot a pálma: a törzse értékes építési anyag, a levelek tetõfedésre, fonott tárgyak készítésére és rostok nyerésére alkalmasak, a pálma nedvébõl is erjesztenek pálmabort, az idõsebb törzsek keményítõben gazdag belébõl kenyeret sütnek, és a termések nagy értékû takarmányként is szolgálnak.
Elterjedése: az Amazonas-medencében és Dél-Amerika északi részén honos, azonkívül elszórtan a trópusi Amerikában ültetik.
Termesztése és betakarítása: nedves-forró trópusi klímában tenyészik, és bõséges vízellátást igényel. Magról szaporítják, és 5-8 éves kortól kezdve a pálma több évtizedig hoz termést. A vadon élõket éppúgy használják, mint az ültetett egyedeket. Betakarításkor a terméságazatokat egészben vágják le, mihelyt a termések beértek.










Kiwano, tüskésuborka

Cucumis metuliferus E. Mey.
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: horned cucumber;
N: Afrikanische Stachelgurke, Kiwano

Az uborkán kívül a Cucumis nemzetségbõl számos, Afrikában és Ázsiában honos uborka terméseit fogyasztják, de ezek csak helyi jelentõségûek. Megemlítjük az afrikai tüskésuborkát, amelynek bizarr, látványos terméseit újabban egzótaként Európában is árusítják. A lágy szárú növény hosszú, vékony, barázdás és elálló serteszõrös kocsányokon elliptikus, legfeljebb 15 cm hosszú és 700 g-os kabakterméseket fejleszt. A termés kezdetben kékeszöld, megérve világító narancssárga, és az apró, világos pettyekkel tarkított héjból nagy, erõteljes, kúp alakú tüskék merednek ki. A sárga terméshús legfeljebb 1 cm vastag, az uborka legnagyobb részét a nagyszámú fehér, 7 x 4 mm-es, tojás alakú lapos mag és azok üveges, méregzöld, lédús, édeskésen uborkaízû magköpenyei foglalják el. A tüskésuborkát az uborkától eltérõen érett állapotban fogyasztják.









Kókusz, kókuszdió

Cocos nucifera L.
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: coconut;
F: noix de coco;
S: coco;
P: coco da Baija;
N: Kokosnuss

A kókuszpálma legfeljebb 30 m magas, karcsú, többnyire ívben felemelkedõ, egyszerû, a levélripacsok által dudorosan gyûrûzött törzset nevel. Szárnyalt levelei elérhetik az 5 m hosszúságot, a levélgerinc erõteljes, a levélszárnyak keskeny-lándzsásak, akár 1 m hosszúak. A virágzatok a levélhónaljakban erednek, felállók. Világossárga buroklevelek borítják be az 1,2-1,8 m hosszú, narancs- vagy szalmaszínû virágzatot, amely seprûszerûen számos csüngõ füzérré ágazik el, s amely tövén termõs és néhány porzós, a csúcsán porzós virágokat hordoz. A jól kifejlett kókuszpálmák évente 12-15 virágzatot fejlesztenek.
Termése: csüngõ, gyengén tompa élû, elliptikus vagy tojás alakú csontár, amely akár 30 x 18 cm nagyságú, 1 - 2,5 kg-os lehet. Az úgynevezett dió a termés gömbölyded kõmagja, amely érett állapotban kemény, fás-rostos, barna héjú, és mintegy 20 cm nagyságú. Az alapján 3 kör alakú csírapórust látunk, amelyekbõl csak az egyik marad olyan vékony falú, hogy a csíranövény átszakíthatja. A maghéj a nagyon kis embriót zárja körül, és egy nagy üreget, amelyet egészen az érésig speciális tápfolyadék, a kókuszvíz tölt ki, és amely kellemes, édeskés ízû. A kókuszvízbõl zsiradékok épülnek be az érés idején kialakuló táplálószövetbe, amely végül egy több mint 1 cm vastag, fehér, dióbélszerû réteget képez a héj belsõ falán. Ez a termés ehetõ része, a kókuszbél. Száraz állapotban 60 - 70% zsiradékot tartalmaz; kezdetben lágy, és csak a betakarítás és száradás után szilárdul meg, amikor a kókuszvíz lassan eltûnik. Visszamarad a levegõvel töltött üreg, amely a diónak kitûnõ úszóképességet kölcsönöz. A "diót" vastag, erõsen rostos terméshús és egy bõrnemû, sima, kissé fényes, elõször zöld, érett állapotban sárgás vagy narancssárga kéreg veszi körül. A kérget és a rostos köpenyt rendszerint eltávolítják, mielõtt a kókusz a piacra kerülne. A kókuszdiók a virágok megtermékenyülése után 9-12 hónap alatt érnek be.
Felhasználása: a kókuszpálma a Föld egyik legjelentõsebb hasznos kultúrnövénye. A tápláló, ízletes kókuszbélt frissen fogyasztják, vagy szárítva és reszelve (kopra) fûszerként használják különféle ételekhez, süteményekhez és édességekhez. A vízbe áztatott és végül kipréselt kókuszbél az ún. kókusztej, amelyet Ázsiában ételekhez adnak, vagy tejport, pépet vagy keményített krémeket állítanak elõ belõle. A zsiradékban gazdag bélbõl világszerte ismert étkezési zsírt préselnek. A fiatal termések ízletes, édes kókuszvize nagyon kedvelt üdítõitalt szolgáltat; közvetlenül a csúcsán felvágott, héjazatlan termésbõl isszák ki; Ázsiában fõzéshez is használják.
A kókuszpálma minden része értékesíthetõ. A termések rostos köpenyébõl fonalat fonnak, amely kötél, takaró, háló, táska, ruhanemû, szõnyeg és sok más termék elõállítására alkalmas. A kókuszolajat a test- és hajápolásban alkalmazzák; gyógyászati olajok és szappanok alapanyaga is. A "csontos" belsõ héját edényként használják. A pálmanedvbõl, amely a megvágott virágzatokból csepeg, pálmabort, arakot, ecetet, cukrot és szirupot állítanak elõ. A kókuszpálma levelei és törzse építõanyag a trópusokon.
Elterjedése: valószínûleg Délkelet-Ázsiából vagy Polinéziából származik, ma világszerte termesztik a trópusokon.
Termesztése és betakarítása: a kókuszpálma számos fajtáját ültetik kisparasztok házikertjeiben és nagy ültetvényeken. A teljesen napos helyeken, és trópusi klímában tenyészik, legjobban a tengerparti laza talajokon; jól tûri a sót, és nagyon melegigényes. A belsõ trópusokon a kókuszpálma 1300 m magasságig termeszthetõ. Bõ vízellátást igényel, a hõmérséklet is csak kissé ingadozhat a 27 °C körül. Homokágyakban magról szaporítják: a benedvesített terméseket vízszintesen ráfektetik vagy beássák; a csírázás legfeljebb 14 napig tart. A csíranövény egy éven át a mag nucellusából (magkezdeménybélbõl) táplálkozik; ez idõ alatt elegendõ levele fejlõdik, hogy a fotoszintézis meginduljon. A kókuszpálmák több mint 80 évig tudnak teremni. Zölden vagy éretten, kézzel szüretelik a termést, Afrika bizonyos részein és néhány csendes-óceáni szigeten a lehullott kókuszt szedik fel a földrõl, Ázsiában helyenként idomított majmok kúsznak fel a fára "szedõként". Az újabb idõkben egyre inkább rövid törzsû fajtákat (pl. 'Golden Dwarf') ültetnek, amelyekrõl a termés könnyen betakarítható. Rostnyeréshez és kopra elõállításához a terméseket néhány hétig tárolni kell.










Korilla

Cyclanthera pedata (L.) Schrader
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: korilla;
S: pepino hueco, achokcha;
N: Korilla

A korilla egyéves, csavarodó szárral kúszó növény. Lágy hajtásai elérhetik az 5 m-t is, és villásan elágazó kacsokat fejlesztenek. Levelei szórt állásúak, legfeljebb 20 cm méretûek. A levéllemez tenyeresen csaknem tövig keskeny szeletekre tagolt, a 3-6 szelet durván, szabálytalanul fûrészes vagy mélyen bemetszett szélû. Rövid kocsányú, 1 cm-nél kissé nagyobb virágai csoportosan, felálló, hosszú tengelyû, fürtös virágzatokban fejlõdnek.
Termése: lapított kabak (23 cm x 7 cm), ívben hajló, tojásdad-hosszúkás, kihegyezett, görbe csúcsú, ferdén ízesülõ kocsányú. Gyenge, hosszirányú bordák húzódnak végig a termésen, amely alakban és felépítésben karcsú fûszerpaprikához hasonlít. Vékony héja fényes világoszöld, elszórtan álló, legfeljebb 4 mm hosszú, merev, karcsú kúp alakú tüskékkel. A terméshús kb. 4 mm vastag, szilárd húsú, lédús és kellemes, lágy uborkához hasonló ízû. A belsõ tág üregben egy központi orsószerû képzõdményen zöldesfehér, vattaszerû pulpával körülvéve kb. 10 fekete, kemény mag (10 x 8 mm) ül. a magok lapos trapéz alakúak, levágott, négyzetes, részben 2 szarvat képezõ csúcsúak, szélükön 2-2 szárny alakú, hullámos hosszirányú borda húzódik, amely kis hegyben végzõdik.
Felhasználása: a fiatal korillaterméseket nyersen, például salátákban, vagy párolva, zöldségként fogyasztják. Az üreges kabakokat szívesen megtöltik rizzsel, apróra vagdalt tojással vagy hússal. A fiatal hajtások és levelek is ehetõk.
Elterjedése: a dél-amerikai Andokban honos; trópusi hegységekben és szubtrópusi régiókban Mexikótól Peruig, ritkábban Ázsiában és Afrikában is termesztik.
Rokon fajok: A korilla a Cyclanthera nemzetség Dél-Amerikában honos több taxonja közül a legszélesebb körben termesztett faj.











Kormányzószilva

Flacourtia indica (Durm. F.) Merr. (incl. F. ramontchi L'Hérit.)
Család: Flacourtiaceae (ramoncsifélék)
M: batokószilva;
A: governor's plum, Madagascar plum;
S: ciruela del gobernador;
P: ameixa de Madagascar;
N: Madagaskarpflaume, Batokopflaume

A kormányzószilva örökzöld vagy száraz évszakokban lombhullató, zárt koronájú, legfeljebb 15 m magas, egylaki fa vagy cserje. Ágai gyakran tövisesek. Levelei szórt állásúak. A levéllemez (10 x 4,5 cm) visszás-tojásdad vagy elliptikus, rövid vagy kihegyezett csúcsú és ékvállú, szabálytalanul csipkés-hullámos szélû, színén fényes, fonákján fénytelen. A levélnyél kb. 5 mm-es. Egy- vagy kétivarú virágai (mintegy 5 mm) egyesével vagy kevés tagú rövid fürtben fejlõdnek; a virágtakarót 4-6 sárgás, szõrös csészelevél alkotja, a szirmok hiányoznak.
Termése: legfeljebb 2,5 cm átmérõjû, gömbölyû bogyó; felsõ részén kis, korona alakú csúcs látható, amely az összenõtt, felálló bibeszálakból képzõdik. A héj vékony, tömör, sima és fényes, éretten sötét barnásvörös színû. A nagyon bõ levû, szilárd, üveges terméshús világos vörösesbarna, cseresznyezamatú, íze a savanyútól az édesig változhat.
A bogyó közepe körül többnyire csillag alakban elrendezõdve 5-10 lapos, ovális vagy szabálytalanul tompán szögletes, bézs színû, kb. 8 mm hosszú mag található.
Felhasználása: a jó, édes fajták nagyon ízletesek, és nyers gyümölcsként a héjjal és a magokkal együtt eszik meg. Ezekbõl is és a gyakoribb savanyú bogyókból pompás lekvárt és zselét is fõznek, édes ételekhez használják, vagy megaszalják. Az éretlen termések összehúzó hatásúak és élvezhetetlenek.
Elterjedése: hazája valószínûleg Dél-India, világszerte termesztik a trópusokon, de sehol sem tartozik a gyakori gyümölcsfák közé.
Termesztése és betakarítása: a trópusok meleg síkvidékein tenyészik, és elviseli a hosszabb száraz évszakokat is; a talajban nem válogat, magról könnyen szaporítható. A termesztés házi- és gyümölcsöskertekben folyik, inkább csak saját szükségletre. A fák évente egyszer nagyon bõségesen teremnek; a bogyókat teljesen érett állapotban szedik le; de csak rövid ideig tárolható.
Rokon fajok: a Flacourtia nemzetség néhány más, többnyire nehezen megkülönbözethetõ faja is hoz ehetõ termést. Húsuk fehéres, savanyú és gyakran összehúzó hatású; elsõsorban lekvárnak vagy zselének alkalmas. Idesorolható a F. inermis Roxb., a F. rukam Zoll & Moritzi és a F. jangomas (Lour.) Raeuschel; mindegyikük az Óvilág trópusain honos, és ritkán Latin-Amerikában is ültetik õket.










Közönséges guáva

Psidium guajava L.
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: guava; F: goyave;
S: guayaba;
P: goiaba;
N: Gemeine Guave

A közönséges guáva alacsonyan elágazó, 3,5-10 m magas, terebélyes ágrendszerû fa. Fiatal hajtásai barázdásak, négyszögletûek, pelyhes szõrûek. A fa kérge vörösesbarna, pikkelyesen lehámlik. Levelei átellenes állásúak. A levéllemez sötétzöld, ép szélû, bõrnemû, elliptikus vagy hosszúkás, 6-15 x 3-7 cm hosszú, színén kopasz, fonákján finoman gyapjas szõrû, mirigyes; erõteljes fõ- és oldalerei a lemez színén bemélyedtek, fonákján kiemelkednek. A levélnyél legfeljebb 1 cm hosszúra nõ. Virágai magánosan vagy 2-3-asával fejlõdnek a levélhónaljban; a virágtengely csõvé alakult, a virágtakarót 4-5 csészelevél és 4-5 elliptikus, 1-2 cm-es fehér szirom alkotja. a porzók legfeljebb 2 cm hosszúak, fehérek, nagyszámúak.
Termése: gömbölyded bogyó, amely elliptikus, alma vagy körte alakú, zöld vagy sárgászöld, gyakran rózsaszín pettyes, 4-12 cm hosszú és legfeljebb 200 g-os. A gyümölcs csúcsán a csészelevél-koszorú maradó. Vékony héja gyengén fényes és viaszos. A C-vitaminban és pektinben gazdag terméshús éretten lágy, bõ levû, kis kõsejtek miatt szemcsés, fehéres, sárgás, sárgászöld vagy rózsaszín, a központ felé haladva gyakran élénkebb piros színû. Íze kellemes, édeskésen savanyú zamatú, körtéhez vagy szamócához hasonló; az éretlen, zöld termések savanyúak és gyakran összehúzó hatásúak. A bogyó belsejében üveges pulpában fejlõdik a nagyszámú barnássárga, aszimmetrikusan szív alakú kemény mag (3 x 2,5 x 2 mm).
Felhasználása: az érett terméseket friss gyümölcsként vagy (be-)fõzve desszertként, a magokkal együtt fogyasztják. Ázsiában az éretlen, cukorral és fahéjjal meghintett termések is kedveltek. Zamatos zselét és ízletes gyümölcsleveket állítanak elõ belõle. Az érett bogyók héját salátákhoz és pudingokhoz is felhasználják. A levével jégkrémet és más édességeket ízesítenek. Gyökerét, levelét, kérgét és éretlen termését hasmenés ellen alkalmazzák.
Elterjedése: Közép-Amerikából származik, és napjainkban világszerte termesztik a trópusokon és a szubtrópusokon.
Termesztése és betakarítása: az igénytelen növényt a trópusokon körülbelül 1500 m magasságig ültetik; néhány fajta eltûri a gyenge fagyot. Kedveli azokat a meleg szubtrópusi és trópusi klímájú helyeket, ahol száraz évszak uralkodik, amikor termése fejlõdik. Egyrészt magról szaporítják, a magoncokat gyakran oltóalanynak használják, másrészt dugványokat és oltványokat ültetnek. Számos fajta létezik, amelyek növekedésben, a termés alakjában és nagyságában, a héj és a terméshús színében, valamint aromájában különböznek egymástól. A növények a klímától függõen szezonálisan vagy csaknem egész évben teremnek. A termések virágzás után 3-4 hónap múlva érnek. Csak egészen megérve szedik le a guávát, amely így néhány napig tartható el, hûtve 2-3 hétig tárolható.










Közönséges tök, cukkini

Cucurbita pepo L.
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: summer squash, pumpkin;
F: potiron, courge;
S: pepo;
N: Garten-Kürbis, Zucchini

E nagyon sok alakú, egyéves tökfaj jellemzõi az erõsen érdes szõrözet, az 5 szögletû szár, a mélyen bemetszett, hegyes levélkaréjok, a mélyen barázdás, a termés felé csak gyengén megvastagodó és nem szélesen ízesülõ kocsány, a többé-kevésbé rostos terméshús és az alapjukon szélesen levágott, dudoros szélû magok. A nagy termések gömbölydedek, oválisak vagy hosszúkásak lehetnek; kemény vagy vékony, sima, szemölcsös vagy durván ráncos héjuk nagyon különbözõ színû, gyakran tarka. A terméshús fehér vagy sárga, a fehér vagy barnás magok mérete 10-18 x 8-11 mm.
Zöldségként a mérsékelt övekben is népszerû a cukkini néven ismert C. p. forma giromontiina, melynek termései hengeresek vagy bunkó alakúak, gyengén 5 szögletûek, zöldek vagy zöldes-fehérek, esetenként fehérrel pettyezettek, elszórtan érdes szõrûek.
Felhasználása: az éretlen termések húsát párolva vagy sütve, fõzelékként fogyasztják, vagy levesbe fõzik.
Elterjedése: a trópusokon és a szubtrópusokon világszerte termesztik, és egynyári növényként kertben vagy növényházban a mérsékelt övben is nevelik. A cukkinit fõként a trópusi és szubtrópusi Amerikában, valamint mediterrán területeken termesztik.
Termesztése és betakarítása: a túlzott nedvességre és a fagyra érzékeny, és viszonylag hûvösebb hõmérsékleten jobban fejlõdik, mint más tökfajok; a trópusokon, fõként a hegyvidéken, számos fajtáját termesztik. A gyors fejlõdésû növények a vetés után már 3 hónap múlva hozzák terméseiket, amelyek hûvös, száraz helyen hosszú ideig tárolhatók.










Köszmétefa

Phyllanthus acidus (L.) Skeels (Cicca disticha L.)
Család: Euphorbiaceae (kutyatejfélék)
A: Otaheite-gooseberry;
F: groselliere des Antilles;
S: grosella stb.;
P: groselha;
N: Grosella, Baumstachelbeere

A köszmétefa alacsonyan elágazó, terebélyes ágrendszerû, száraz évszakokban lombhullató, legfeljebb 10 m magas, világos kérgû fa, amely az összetévesztésig hasonlít a bilimbihez (Averrhoa bilimbi). Levelei nagyok, látszólag szárnyaltak, valójában azonban körülbelül 40-50 cm hosszú hajtásokról van szó, amelyen az egyszerû, átellenes állású levelek kétsorosan helyezkednek el (a levélpárok száma a 20-at elérheti). Ezek a hajtások mint levelek hullanak le, és az ágakon feltûnõ, nagy és sûrûn elhelyezkedõ ripacsokat hagynak hátra, levél módjára. A levéllemez hegyes-tojásdad, ép szélû, vékony és lágy, világos, fénytelen és sima, legfeljebb 8 x 4 cm nagyságú és 2-3 mm hosszú nyelû. A virágok és a termések 12 cm hosszú, de többnyire rövidebb, tömött, csüngõ bugában fejlõdnek, amely mind az erõteljes, idõs fás részeken ered (caulifloria). A kis, jelentéktelen virágok 4 tagúak, egy- vagy kétivarúak, zöldes-vörösesek és rövid kocsányúak.
Termése: a széles-gömbölyded, tompán 6-8 bordájú, csonthéjas termés sárgászöld vagy fehéres, kb. 2 cm hosszú és 2,7 cm széles. Héja vékony és áttetszõ, a terméshús szilárd, üveges, lédús, némileg összehúzó hatású és nagyon savanyú, zamatos ízû. A sárgásbarna, legfeljebb 1 cm nagyságú csonthéj gömbölyded alakú, hosszanti befûzõdésekkel, és 4-6 magot tartalmaz; a hústól csak nehezen válik el.
Felhasználása: a köszmétefa nagyon savanyú termése rendkívül gazdag C-vitaminban. Éretten megcukrozva nyers gyümölcsként vagy édeskés-savanyúan eltéve vagy fõtt ételeket fûszerezve használják fel. A cukrozott termésbõl zamatos szirup, a kipréselt gyümölcslébõl üdítõital készül. Chutneyhoz, lekvárhoz vagy zseléhez elõbb megfõzik, majd eltávolítják a kõmagokat. A kandírozott vagy szárított terméseket fûszerként használják, vagy kis ínyencfalatokként fogyasztják. A fiatal leveleket megpárolják. A gyökerek mérgezõek, erõsen hashajtó hatásúak, különbözõ gyógyászati célra alkalmasak.
Elterjedése: õshazája vélhetõen Madagaszkár; a fajt a trópusi Afrikában, Közép- és Dél-Amerikában, valamint Ázsiában széles körben termesztik.
Termesztése és betakarítása: a köszmétefa trópusi és szubtrópusi klímában tenyészik, és mint igénytelen, szárazságtûrõ gyümölcsfát, gyakran mint díszfát is, házikertekben nevelik. a növényt rendszerint magról szaporítják.
Rokon faj: a Phyllanthus emblica L. az elõzõ fajtól abban különbözik, hogy levelei nagyon keskenyek (a levéllemez 20 x 3 mm), ugyancsak kétsorosan nagyon nagy számban állnak a rövidhajtásokon, melyek szintén szárnyalt levélnek tûnnek. A csaknem ülõ, gömbölyded, hosszbarázdás termések akár 5 cm nagyságúak is lehetnek, kezdetben sárgászöldek, majd fehéresek, megérve téglavörösek. Nagyon savanyú, keserû termései ellenére a fát a trópusokon világszerte termesztik.










Kumkvat, törpemandarin

Fortunella margarita (Lour.) Swingle
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: oval kumquat;
S: naranjita, kumkvat;
P: kunquat;
N: Chinesische Kumquat

A törpemandarin vagy kínai kumkvat a Citrus fajokkal közeli rokon Fortunella nemzetség leismertebb képviselõje. Sûrûn ágas, örökzöld, 2-4 m magas, lassan növekedõ cserje. Fiatal hajtásai szögletesek, a levélhónaljakban olykor tövisek találhatók. Levelei szórt állásúak. A sötétzöld, fényes levéllemez lándzsa alakú, kb. 10 cm hosszú, vállától a levél közepéig finoman fogazott szélû, mirigyekkel sûrûn borított, aromás illatú. A levélnyél keskeny-szárnyas. Hímnõs, édes illatú, fehér kis virágai egyesével vagy 4 tagú fürtben fejlõdnek a levélhónaljakban.
Termése: a Citrus fajokéval megegyezõ szerkezetû bogyótermés, amazoknál lényegesen kisebb. Elliptikus vagy hosszúkás tojás alakú a kicsi, narancsszínû termés (2,5-4,5 x 2-3 cm). A húsos, mirigyekben gazdag héj édes ízû, a bõ levû terméshús 3-6 gerezdre tagolódik és savanyú. A termés legfeljebb 3, viszonylag nagy magot tartalmaz.
Felhasználása: az édes héjjal együtt nyersen gyümölcsként fogyasztják, vagy karikára vágva gyümölcssalátákat díszítenek vele. Ázsiában a törpemandarint kandírozzák, vagy cukorral befõzik, kompótként tálalják. A fûszerekkel édeskésen savanyú módon eltett kumkvat éppen olyan kedvelt, mint az a mártás, amelyet mézzel, narancslével, sóval és vajjal fõznek belõle. Ízletes lekvár, zselé és chutney is, Ausztráliában likõr készül a törpemandarinból.
Szívesen ültetik dísznövényként kertekbe, kis cserjék formájában. Európában cserepes növényként árusítják. A kelet-ázsiai buddhistáknál a törpemandarin hagyományos dekoráció az újévi ünnepen.
Elterjedése: Kína déli részén és Indokínában évezredek óta kultúrában van; Kelet-Ázsián kívül a legutóbbi idõben terjedt el termesztése.
Termesztése és betakarítása: szubtrópusi növény, de a Citrus nemzetség fás szárú fajaitól eltérõen - 15 °C-ig fagytûrõ. Jobban kedveli természetesen a meleg hõmérsékletet és a tápanyagban gazdag, kiegyenlített vízellátású talajt. A törpemandarint Citrus fajokra oltják, mivel a magoncok nagyon lassan növekednek. A terméseket érett állapotban takarítják be, hûvös környezetben hetekig tárolhatók.
Rokon fajok: a kínai kumkvat mellett Kelet-Ázsiában további Fortunella rokonokat is termesztenek: a japán kumkvat (Fortunella japanica [Thunb.] Swingle) termései gömbölyûek, 2-3 cm-esek, a terméshús 4-7 gerezdre tagolódik, a hongkongi nagy vadkumkvat (F. hindsii Swingle) gömbölyded, legfeljebb 2 cm-es termései 3-4 gerezdûek, a nagy kumkvat (F. crassifolia Swingle) termése pedig akár a 4,5 cm nagyságú és gerezdjeinek száma 7 is lehet.










Kwini, illatos mangó

Mangifera x odorata Griff.
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
A: kweenee;
N: Kwini, Duftende Mango

A kwini örökzöld, legfeljebb 30 m magas fa. A levéllemez sötétzöld, kopasz, tojásdad-lándzsás, lekerekített vagy ékvállú, legfeljebb 30 x 10 cm nagyságú. Kúp alakú, pompás vörös színû virágzatai kopaszak; a nagyon rövid kocsányú virágok csomókban fejlõdnek, 5 csészelevelük 2-4 mm hosszú; az ugyancsak 5, kezdetben fehéres, késõbb sötétvörös szirom hosszúsága 4-6 mm.
Termése: elliptikus, csak nagyon rövid, tompa csõrû, és 10-13 x 6-10 cm nagyságú. Fénytelen, 2 mm vastag héja zöld, elszórtan vörösesbarnával pontozott; a bõrt és a nyálkahártyákat izgató nedvet tartalmaz, amely a sértetlen termések felületén is rendszerint ragacsos, barnás foltokat (izzadmányokat) képez. A bõ levû terméshús nagyon lágy, rostos, színe a kénsárgától a sötét narancsszínig terjedhet; kellemetlen terpentinszagú és édes-zamatos ízû, de gyengén zavaró gyantás mellékízû. A lapos, fehér kõmag erõsen a terméshúshoz tapad, és mintegy 8 x 4 x 2 cm nagyságú.

Felhasználása: a fiatal terméseket nyersen gyümölcsként és salátákba keverve fogyasztják, a terméshéjat azonban maró hatású leve miatt gondosan el kell távolítani. A terpentin-mellékíz és az erõs szag egyénenként eltérõ zavaró hatású. A fiatal, megfõzött terméseket currykhez és más ételekhez használják körítésként, vagy zöld citrom levében, sóval és fûszerekkel édeskés-ecetes savanyúságnak teszik el. Jáván a csonthéjból fûszerlisztet állítanak elõ.
Elterjedése: Kelet- és Délkelet-Ázsiában, ahol a kwinit nagyon gyakran árusítják a piacokon. Bár a termés kellemetlen szagú, de más mangókhoz viszonyítva a növény kevésbé igényes, így az illatos mangó fajtáit gyakran termesztik gyümölcsöskertekben, egészen 1000 m magasságig.



L

Langszat, lanzafa, duku

Lansium domesticum Correa
Család: Meliaceae (imafüzérfafélék)
A, F: langsat;
S: lanzon;
N: Langsat, Lansi, Duku

A langszat rövid, erõteljes törzsû, legfeljebb 15(-30) m magas, örökzöld fa, amely gyantás tejnedvet tartalmaz. Átellenes állású levelei páratlanul szárnyaltak és 30-50 cm hosszúak. Az 5-9, szórt állású levélke (5-12 mm hosszú nyelecskéjû) tojásdad vagy hosszúkás-elliptikus, ép szélû, röviden kihegyezett, a válla aszimmetrikusan keskenyedõ, 9-20 x 5-10 cm nagyságú, bõrnemû, színén fényes sötétzöld és kopasz, fonákján világosabb, fénytelen és kopasz vagy sûrûn szõrös. Kis virágai nagy számban egyszerû vagy elágazó, kezdetben felálló, késõbb csüngõ virágzatokban (max. 30 cm) fejlõdnek, amelyek egyesével vagy csomókban a törzsön és az erõs ágakon erednek. A hímnõs virágok ülõk vagy rövid kocsányúak, a virágtakarót húsos, tál alakú, 5 cimpájú, zöldessárga csésze és 5 fehér vagy sárga, 3-5 mm-es szirom alkotja.
Termése: a gömbölyded vagy tojás alakú, 2,5-7 cm-es termések a csüngõ fürtökben zsúfoltan helyezkednek el. Sárgásbarna, kívül bársonyos, szívós-rostos, gyakran tejnedvet tartalmazó héjuk papírvékonyságú vagy legfeljebb 6 mm vastag. A termés belül 5-6 üregre tagolt, amelyeket vastag, szilárd-kocsonyás, lédús, üveges fehér magköpenyek töltenek ki. Ezek az arillusok nagyon kellemes, édeskésen savanyú, zamatos ízûek, egymástól könnyen elválaszthatók. Az arillusok közül csupán 1-3 zár körül egy-egy széles bab alakú vagy gömbölyded, zöld, keserû magot (2,5 x 2 x 1,3 cm), amelyeknek széle szabálytalanul dudoros.
Felhasználása: az érett termések nagyon ízletes, zamatos magköpenyét gyümölcsként, nyersen eszik. A vaskos terméshéjat könnyû lehúzni, a vékony héjú termésnél gyenge nyomásra felhasad, és a magköpenyek szabaddá válnak. Ha a terméshéj sok ragacsos latexet tartalmaz, felnyitás után leforrázzák. A terméshúst cukorral befõzik, vagy zselét és levet készítenek belõle. A terméshéj és a mag élvezhetetlen és gyengén mérgezõ.
A fa kérgébõl és a terméshéjból nyílmérget nyernek. A kéregfõzetet Délkelet-Ázsiában a népi gyógyászat hasmenés és malária ellen alkalmazza; az alkaloidtartalmú mag porrá törve láz és férgek elleni szerként hatásos. A szárított maghéjat Indonéziában elégetik, hogy a rovarokat elûzzék.
Elterjedése: Dél-Thaiföldrõl és Nyugat-Malajziából származik, Dél-Indiában, Srí Lankán és Délkelet-Ázsiában gyakran termesztik; Ázsián kívül a fa kevéssé ismert.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró trópusok növénye, amely sem a hûvös hõmérsékletet, sem a hosszabb száraz évszakokat nem viseli el. Magról szaporítják, és gyümölcsös- vagy házikertekben nevelik; nagyon lassú növekedésû, és csak mintegy 10 éves korban fordul termõre. Számos fajtáját 2 fõtípusba foglalják össze, e kettõ azonban egyértelmûen nem különíthetõ el egymástól. Langszatnak Délkelet-Ázsiában azokat a fajtákat nevezik, amelyek vékony héjú, jelentékeny latextartalmú, tojásdad és viszonylag savanyú termést adnak. Dukunak hívják mindazokat a fajtákat, amelyeknek termése gömbölyded, nagy, vastag héjú, latexben szegény és viszonylag édes. Betakarításkor rendszerint egész terméses virágzatokat vágnak le a fákról. A termés trópusi hõmérsékleten 3-4 napig tartható, hûtve kb. 2 heti tárolást visel el.










Laskatök

Cucurbita ficifolia Bouché
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: fig-leaved gourd, Malaba-gourd;
F: melon de Malabar;
S: lacayote, silacoyote;
N: Feigenblatt-Kürbis

A laskatök a többi tökfajtól gömbölyded termésével és a levélformájával különbözik, amely a fügéhez hasonló. A kabakok gömbölyûek vagy oválisak, legfeljebb 50 cm nagyságúak; sima héjuk megérve márványozott, zöldesfehér vagy zöld, fehér csíkokkal és foltokkal. A kocsány gyengén 5 szögletû és a termés ízesülési helyénél alig kiszélesedett, a terméshús fehér és rostos. A lapos mag hosszú-elliptikus (15-25 mm), éretten fekete vagy barna.
Felhasználása: az éretlen termések húsát zöldségként megpárolják vagy levesbe fõzik. Az érett hús darabkáit cukorban eltéve édességként vagy desszertként tálalják, vagy lekvárnak fõzik be. A megcukrozott és fermentált terméshúsból alkoholos ital készül. A magok belét nyersen, pörkölve vagy fõzve fogyasztják, Dél-Amerikában megõrlik és mártásokhoz adják.
Elterjedése: Közép-Amerikából származik, és az Újvilág trópusain, ritkábban Afrikában és Délkelet-Ázsiában - ott elsõsorban a Fülöp-szigeteken - termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nemzetség más fajaitól eltérõen a laskatök viszonylag alacsony hõmérsékleten is jól fejlõdik, ezért inkább a hegyvidéken ültetik a trópusi Amerikában, 1000 és 2800 , között. A faj rövidnappalos növény, amelyet magról szaporítanak, és viszonylag késõn virágzik; termését érett vagy éretlen állapotban takarítják be; hûvös, száraz helyen hónapokig tárolható. Nálunk is termesztik, öntözés nélkül az "istengyalulta" tököt.










Licsi

Litchi chinensis Sonn. (Nephelium litchii Cambes)
Család: Sapindaceae (szappanfafélék)
A: lychee;
F: litchi;
S: litchi, lechia;
P: lechia;
N: Litchi

A licsi 10-30 m magas, zárt, sötét, terebélyes koronájú, örökzöld fa. Levelei 12-25 cm hosszúak, szórt állásúak, párosan, ritkábban páratlanul szárnyaltak, 4-8 levélkéjûek. A levélke hosszúkás-tojásdad vagy lándzsás, kihegyezett, 6- 10(-15) x 1,7 - 4 cm nagyságú és 3-8 mm hosszú nyelû, vékony-bõrnemû, ép szélû, színén fényes sötétzöld, fonákján szürkészöld színû. A dúsan, ernyõsen elágazó hajtásvégi csüngõ virágzatok legfeljebb 70 cm hosszúak; virágaik nagyszámúak. A virágtakarót 4 tagú sárgás vagy zöldes csésze alkotja, a szirmok hiányoznak.
Termése: a számos virágból csak kevés termés fejlõdik, melyek közül a legtöbb érés elõtt lehull. A gömbölyded vagy elliptikus licsi 2,5-4 cm-es és 15-25 g-os. Vörös, kemény héja (perikarpium) vékony, de érdes, hegyes bibircsekkel borított, betakarítás után gyorsan megbarnul. Alatta helyezkedik el az ehetõ, üvegesen fehér vagy vöröses, nagyon bõ levû, édeskésen savanyú, zamatos magköpeny, amely egy fényes, fekete vagy sötétbarna (10-20 x 6- 12 mm-es), élvezhetetlen kõmagot vesz körül.
Felhasználása: az érett termés ízletes húsát a könnyen felszakítható héj leválasztása után nyers gyümölcsként fogyasztják. Hámozott és kimagozott, cukorral megfõzött vagy eltett termését salátákhoz, desszertekhez és süteményekhez használják. Kelet-Ázsiában zselé, jégkrém és más édesség készül licsibõl. Kínában és Indiában napon vagy kályhákban megszárítva megaszalják, teához eszegetik. A leve ízletes ital; licsibort is erjesztenek belõle, vagy likõrnek dolgozzák fel. a fõtt licsikonzerveket exportálják. A licsi virágját, termését, levelét, kérgét, gyökerét sokféle módon használják a gyógyászatban. A fája nagyon tartós.
Elterjedése: Dél-Kínában több mint ezer éve termesztik. Ázsia szubtrópusi és váltakozóan nedves trópusi régióiban kedvelt gyümölcsfa, és kis méretekben Új-Zélandon, Ausztráliában, Latin-Amerikában, valamint Kelet- és Dél-Ázsiában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: igényes, csak a mély rétegû, humuszos, vízzel jól ellátott talajon, legjobban a viszonylag hûvös, száraz telû szubtrópusi klímában fejlõdik. Az állandóan nedves egyenlítõi alföldön a fák nem teremnek. A növényt magról vagy ivartalanul szaporítják. A fák 6-12 éves korban fordulnak termõre, az évi terméshozam 40-120 kg. A sokféle fajta termetben, a termés színárnyalatában, zamatában, alakjában és a mag nagyságában különbözik egymástól. Betakarításkor az egy virágzatból fejlõdött egész termésegyüttest vágják le; az egyesével leszakított termés gyorsan megromlik. A licsi hûtve körülbelül 1 hétig élvezetes, ezután elveszi színét és jó minõségét. Exportárunál a tartósságot kénes kezeléssel meg szokták hosszabbítani.
Rokon faj: A longánfa Dimocarpus longan Lour (lásd még 63. o.) Malajzia és a hátsó-indiai szigetek esõerdeiben honos. Magköpenye szintén ízletes. Gyógynövény. Vörös fája értékes.










Lopótök, nyakastök

Lagenaria siceraria (Mo.) Standl. (L. vulgaris Ser., L. leucantha [Duch.] Rusby)
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: bottle gourd;
F: gourde, calebasse;
S: cojombro, calabaza;
N: Flaschenkürbis, Kalebasse

Az egyéves, felkapaszkodó vagy a földön kúszó hajtású egyéves növény több mint 10 m hosszú, erõteljes, hosszbarázdás szárakat fejleszt, amelyek mirigyes szõrûek, és villásan elágazó kacsokat hordoznak. Levelei 10-40 cm szélesek, elliptikusak, fogazott szélûek (nem hasadtak) vagy 3-7 karéjúak; szétmorzsolva pézsmaszagúak. A levélnyél 5-30 cm hosszú, rajta 2 mirigy található a levéllemez elõtt. Egyivarú, levélhónalji virágai legfeljebb 10 cm szélesek, a porzós virágok 5-25 cm, a termõsek nagyon rövid kocsányúak, az 5 cimpájú párta fehér és gyapjas.
Termése: rendkívül sok alakú kabak, gömbölyû, körte formájú, hasas, palack vagy bunkó alakú, gyakran görbült típusok találhatók, és mindezek különbözõ méretekben (legfeljebb 1 kg-ig). Kemény héjuk megérve zöld vagy fehérrel pettyezett, egészen a csaknem fehérig, ritkán bordás vagy ráncos. A fiatal kabakok húsa leves és fehéreszöld színû, néhány fajtánál keserû. A fehér vagy barna, sima, érdes vagy barázdás felületû, 1-2 cm-es magokon gyakran 2 szarv alakú kitüremkedés látható. A magokat fehér pulpa veszi körül. Idõvel a lopótök húsa zsugorodik, és végül csak a kemény, fás, barna héj és a magok maradnak meg.
Felhasználása: másodrendû jelentõségû mint élelem. A nem keserû fajták fiatal terméseit párolva vagy fõzve többnyire magok nélkül, zöldségként fogyasztják; karikára vágva szárítással tartósítható is. A keserû lopótökök élvezhetetlenek és mérgezõk. (A magok megfõzve például levesbetétként használhatók.)
Évezredek óta a fás és nagyon ellenálló terméshéjak miatt termesztik. Kis lopótökökbõl evõkanalakat, kõmûveskanalakat és ivóedényeket készítenek, a nagyobbak olaj- és víztartóként szolgálnak, továbbá tálak, tányérok, kannák, kalapok elõállítására, halászhálók úszóiként és még sok másféle célra használhatók. Készültek a lopótökbõl faragványok; villák vagy pipák éppúgy, mint ornamentális mûalkotások és maszkok. Hagyományos borszívó eszköz a magyar pincészetben. A lopótökök rezonátorként mûködnek hangszereknél, például lant vagy az indiai szitár, a xilofonszerû afrikai marimba vagy a doboknál és csörgõknél. A termésbõl sípokat, fuvolákat és kürtöket faragnak. Afrika, Dél-Amerika és Új-Guinea bizonyos részein a lopótököt hímvesszõ-hüvelyként használják; Kínában a múltban gazdag díszítésû kalitkákat készítettek lopótökbõl tücskök számára. A levelek és a fiatal hajtások zöldségként ehetõk.
Elterjedése: õshazája ismeretlen, a nemzetség rokon fajai Afrikában élnek. A trópusokon és a szubtrópusokon világszerte számtalan változatát termesztik.
Termesztése és betakarítása: legjobban a trópusi síkvidéki klímában tenyészik. Korai fejlõdési stádiumban a termés körülkötözéssel alakítható. A növények a vetés után kereken 4 hónap múlva hozzák az elsõ tököket.










Lótuszszilva 

(Diospyros lotus)

 

Igényesebb hazai parkjainkban is fellelhetõ, a legkeményebb teleket is átvészelõ, szép formájú díszfácska. Pazar bõségben, csokrokban hozza cseresznyeméretû gyümölcseit, melyek októberben megérve sárga színûek, de csak a legelszántabbak kóstolják meg, mert magas csersav tartalma miatt jó ideig csókra áll tõle az ember szája. Díszértéke mellett elsõrendû alanya a datolyaszilva oltványoknak.





M

Majomkenyérfa, baobab

Adansonia digitata L.
Család: Bombacaceae (majomkenyérfafélék)
A: monkey bread;
F: paine de sing;
S: baobab,
N: Affenbrot, Baobab

A majomkenyérfa száraz évszakokban lombhullató, legfeljebb 20 m magas fa, amely rendkívül vastag törzsével a növényvilág leglátványosabb jelenségei közé tartozik, hiszen a pozsgás, viszonylag alacsony törzs körmérete elérheti a 20(40) m-t. Kimutatták, hogy a fák 1000 évesnél magasabb kort is megérhetnek. A majomkenyérfa levelei tenyeresen összetettek. Az 5 tojásdad vagy tojásdad-lándzsás, csaknem ülõ levélke kihegyezett, ép vagy fogazott szélû és a fonákján csillagszõröktõl molyhos; a levélkék mérete legfeljebb 12 x 5 cm-esek. Szép, nagy virágai hosszú kocsányon csüngnek. A virágtakarót mélyen 5 cimpájú, sûrûn molyhos csésze és 5 visszás-tojásdad, fehér, kívül serteszõrös szirom alkotja. A nagyszámú porzószál alsó felén oszlopszerûen összenõtt, felül szétálló, a porzók koszorújának közepébõl emelkedik ki a bibeszál.
Termése: csüngõ, elliptikus vagy gömbölyded, vaskos uborkaszerû (kb. 35 x 16 cm), a fás-rostos héj megérve barna és kívül sárgásbarna (0,5-1 cm vastag), érdes szõrökbõl álló tömött, nemezzel borított. A termés belsejében szívós-nyálkás, savanykás pulpa található; ebbe beágyazva helyezkednek el nagy számban a gömbölyded, elliptikus vagy bab alakú, kemény héjú, világos színû magok (kb. 1,5 cm), amelyeket vékony, fehér, lisztes, savanyú magköpeny vesz körül.
Felhasználása: ízletes pulpáját frissen fogyasztják, vagy megszárítják, és felhasználáskor vízbe áztatják. Vízzel vagy tejjel kitûnõ ital, amely láz és hasmenés ellen hatásos. A gyermekek szívesen szopogatják lisztes magköpenyét, amelyet a magokkal együtt megszárítva, megcukrozva és olykor színezve csemegeként árusítanak; vízben fõzve zavaros fehér tejpótló is. A fehérjében és olajban gazdag, mandulaízû magbél ehetõ és tápláló, de vastag héjából csak fáradsággal szabadítható ki. A termések héja jó tüzelõanyag, apróra õrölve pipadohányként használják, hamujukból szappant készítenek. A majomkenyérfa tekintélyes sérüléseket is kibír. A törzsbe vájt üregekben összegyûlt vizenyõs nedvet helyenként isszák. Sahelben rendszeresen nyesik a fákat, hogy lombjukat emberi táplálkozáshoz vagy takarmánynak felhasználják. A fiatal hajtások és gyökerek zöldségként fogyaszthatók; a szárított és szétzúzott levelek Nyugat-Afrikában a lalo nevû élelmiszert szolgáltatják, amely kalciumban nagyon gazdag. A kéregbõl nagyon tartós rostot nyernek, köteleket, kosarakat és textíliákat készítenek belõle. A fa tannintartalmú kérgét cserzõanyagnak és lázcsillapítónak használják. Helyenként a fát szentnek tartják.
Elterjedése: Sahel szavannáin õshonos, a szubtrópusi, valamint a trópusi Afrikában az egyik legjelentõsebb haszonnövény, ritkán más földrészeken is ültetik. Víztároló törzse miatt kimondottan szárazságtûrõ és kevéssé igényes.











Malájalma

Syzygium malaccense (L.) Merr. & Perry (Eugenia malaccensis L.)
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: Malay apple;
F: pomme malac;
S: pomarosa, manzana malaya;
P: jambu;
N: Malaysia-Wachsapfel, Malayenapfel

A malájalma örökzöld, alacsonyan elágazó, legfeljebb 25 m magas, körte alakú, zárt koronájú fa, melynek szárai hengeresek vagy gyengén négyszögletûek. Levelei átellenes állásúak. A levéllemez bõrnemû, színén gyengén fényes és sötétzöld, fonákján világosabb, tojásdad-lándzsás vagy hosszúkás-elliptikus, kihegyezett, a vállán keskenyedõ vagy lekerekített, ép szélû, elszórtan mirigyesen pontozott. A levéllemez 12-14 x 5-20 cm nagyságú; a levélnyél 5-20 mm hosszú. A virágok legfeljebb 12 tagú, rövid, tömött virágzatokban fejlõdnek, amelyek az idõs ágakból erednek. Az 1-1,5 cm hosszú, tölcsér alakú, zöld csészecsõ 4 széles, 3-8 mm hosszú cimpában végzõdik. A 4 szirom sötétvörös vagy bíborlila, ritkán fehér, sárga vagy narancsszínû, hosszúkás-tojásdad, homorú, mirigyesen pontozott és legfeljebb 2 cm hosszú. A porzók igen nagy számúak, hosszúságuk elérheti a 3,5 cm-t. Az egyetlen bibeszál legfeljebb 4,5 cm hosszú, a szirmokkal azonos színû. A szép virágok képét a feltûnõ, bíborvörös porzók határozzák meg.
Termése: tojás, körte, birs vagy henger alakú bogyó, gyakran gyengén bordás (5-10 cm hosszú és 2,5-7,5 cm széles), amelynek csúcsán a 4 összehajló, alig duzzadt, maradó csészecimpa zárja körül az egykori bibeszál nyílását. A termés héja nagyon vékony, sima, némileg viaszos bevonatú, fényes, nem húzható le. Éretten rózsaszín, barnásvörös vagy élénkvörös, gyakran zöldes és halvány színekkel pettyezett vagy csíkolt, ritkán sárgásfehér. A mérsékelt nedvtartalmú fehér terméshús kívül szilárd-húsos, almaszerû, a bogyó közepén szivacsos. Íze üdítõ, gyengén zamatos, almára emlékeztetõ. A központi termésüregben egy nagy, gömbölyded, barna, kemény mag van, amely kb. 3,5 cm nagyságú. A termés ritkán 2 magvú vagy steril.
Felhasználása: nyersen, héjastul, de mag nélkül fogyasztják gyümölcsként, párolva vagy fõzve zöldségként készítik el; cukorral, szegfûszeggel és más fûszerekkel desszertekhez, valamint lekvár vagy zselé elõállítására használják. A kérget, a leveleket és a gyökereket gyógyászatilag többek között diuretikumként, továbbá sebek kezelésére és lázcsillapítóként alkalmazzák.
Elterjedése: a maláj szigetvilágban honos, trópusi területeken világszerte gyakran termesztik.
Termesztése és betakarítása: csapadékban gazdag, forró trópusi klímában tenyészik, a síkvidékektõl a középmagas hegyvidékekig. Magról szaporítják, és házi-, valamint gyümölcsöskertekben nevelik. A nagyszámú fajta az erõsen változékony termések alapján különböztethetõ meg. A fák évente egyszer vagy többször nagyon gazdag termést produkálnak. A nyomásra érzékeny bogyókat teljes érettségben szedik.
Rokon fajok: lásd a vizes jambózánál.










Mamej

Mammea americana L.
Család: Hypericaceae (orbáncfûfélék)
A: mamey/mammee apple;
F: abricot des Antilles;
S: mamey, zapote mamey;
P: abrico do Pará;
N: Amerikanischer Mammeiapfel

A mamej legfeljebb 25 m magas, zárt, terebélyes koronájú, örökzöld, egy- vagy kétlaki fa. Szórt állású levelei vastag-bõrnemûek, sötétzöldek. A levéllemez széles-elliptikus és ép szélû, lekerekített csúcsú, széles ékvállú, mérete a 20 x 10 cm-t elérheti. A vastag, felsõ oldalán lapított vagy gyengén barázdás levélnyél legfeljebb 2 cm hosszú. A rövid kocsányú virágok 3-4 cm nagyságúak, és magánosan vagy 2-3-asával fejlõdnek az erõs ágakon; a virágtakarót 2 széles-kerekded csészelevél és 4-6 fehér, kerekded-elliptikus szirom alkotja.
Termése: gömbölyû bogyó, átmérõje a 20 cm-t, súlya az 1,5 kg-ot elérheti. Külsõ terméshéja tömör, puha-bõrnemû, legfeljebb 6 mm vastag, barna, fénytelen, többé-kevésbé himlõhelyszerûen szemcsés, érdes, kb. 4 cm hosszú a vastag kocsánya. A kocsány körül széles vállal ül a 2 kerekded, homorú, mintegy 2 x 1,5 cm nagyságú barna csészelevél; egészen a termésérésig megmarad. A héj alatt fehéres, száraz, nagyon keserû hártya helyezkedik el, amely körülzárja a bõ levû, teljes érettségben lágyan rostos, élénk narancs- vagy aranysárga terméshúst. Ez a pulpa a jó fajtáknál finom, édeskésen savanyú, zamatos, a mangóhoz vagy a kajszihoz hasonló ízû; a gyengébb fajtáknál nagyon savanyú. A bogyóban egy (ritkán több, de legfeljebb 4) fás héjú, barna, hálós erezetû mag van, amely kerekded vagy elliptikus formájú, legfeljebb 7 cm nagyságú, s amelyhez szorosan hozzátapad az egyrétegnyi rostos terméshús. A fán egyszerre láthatók a virágok és a termések.
Felhasználása: a jó fajták terméshúsa érett, lágy állapotban nagyon ízletes, és gyümölcsként nyersen, tetszés szerint cukrozva eszik, vagy megfõzve desszertnek szolgálják fel. A keserû héjat az alatta levõ hártyával együtt gondosan el kell távolítani, és a szintén mérgezõ magokat, valamint a hozzájuk tapadó rostos húst is el kell dobni. A pulpából ízletes lekvárt vagy zselét fõznek, és gyümölcslevet vagy bort készítenek. A mamejt nem szabad nagy mennyiségben fogyasztani, mivel bélbántalmakat okozhat, sõt mérgezésekrõl is beszámoltak már. Az éretlen bogyók élvezhetetlenek.
A mamejmagok antiszeptikus hatásúak, a szárított vagy friss levelekbõl készített fõzetek csökkentik a lázat, és hatékony szernek bizonyultak a malária ellen. A növény szép, vöröses fája kemény, gesztjét nagyra értékelik.
Elterjedése: a karib-tengeri szigeteken honos, és Latin-Amerikában széles körben termesztik; az Óvilág trópusain: Jáván, a Fülöp-szigeteken és Afrika egyes részein elterjedt, egyébként ritka.
Termesztése és betakarítása: a trópusi síkvidéki klímában fejlõdik legjobban, ahol bõséges csapadékhoz jut. Az igénytelen növényt magról szaporítják, és házi-, valamint gyümölcsöskertekben, a karib-tengeri szigeteken ültetvényeken is termesztik. A fák 6-10 éves korban fordulnak termõre, teljesen érett állapotban szedik gyümölcsét; sõt a földrõl gyûjtik össze, ahogy lehullottak a fáról.
Rokon faj: az afrikaibarackot (Mammea africana Sab.) a trópusi Afrikában kertekben és ültetvényekben termesztik, és a mamejjel azonos módon használják fel. A legfeljebb 30 m magas fa gömbölyded, édes termései 7-10 cm nagyságúak, narancsszínû héjúak, és rendszerint 3 magot tartalmaznak.











Mandarin, indiai mandarin

Citrus reticulata Blanco (Citrus deliciosa Ten.)
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: mandarin, tangerine, satsuma;
F: mandarine, tangerine;
S: mandarina, satsuma;
P: tangerina;
N: Mandarine, Clementine, Satsuma, Tangerine

A mandarin örökzöld, legfeljebb 7,5 m magas fa, ágai vékonyak, tövisesek. Levelei szórt állásúak, sötétzöldek. A levéllemez (13 x 5 cm) bõrnemû, széles-lándzsás vagy elliptikus, kihegyezett, a válla nyélbe keskenyedõ, gyengén, ritkásan, tompán fogazott szélû és fényes. A kb. 1 cm hosszú levélnyél nagyon keskenyen szárnyas. Kis, fehér virágai egyesével vagy kevés tagú fürtökben fejlõdnek a levélhónaljban.
Termése: hesperidium, a könnyen leváló, vékony héj jellemzi, amely a terméshústól elkülönül. A termés lapított-gömbölyded, az alapi és a csúcsi részén egyaránt bemélyedt, átmérõje 4-10 cm. A mintegy 2,5 mm vastag héj érett állapotban narancsvörös, foltosan zöld-narancsszínû vagy sárgászöld; a piaci termékeknél a zöld színt etilénkezeléssel távolítják el. Hámozáskor a külsõ terméshéj jellegzetes aromájú, kellemes, erõs illatot áraszt. A terméshús világos vagy sötét narancsszínû, nagyon bõ levû, savanykásan édes és zamatos; 9-15 gerezdre tagolódik, amelyek könnyen elválaszthatók egymástól. A sok alakú (gyûjtõ-)faj több, taxonómiájuk tekintetében vitatott rokont és fajon belüli hibridet foglal magában, amelyek a termés héjával, méretével és ízével különböznek egymástól, és külföldön számos néven (Clementine, Tangerine, Satsuma stb.) ismerik õket.
Felhasználása: frissen gyümölcsként fogyasztják, konzervként dobozokban kerül forgalomba, és édességek díszítésére, gyümölcssalátákba, gyümölcstortákba teszik. A terméshéj illóolaját a kozmetikai ipar használja fel.
Elterjedése: a mandarin Délkelet-Ázsiában honos, az Óvilág trópusain a leggyakrabban termesztett édes narancstermés; a 19. század közepétõl a fajt a Földközi-tenger térségében, az USA déli részén és Közép-Amerikában is nagy méretekben termesztik.
Termesztése és betakarítása: trópusi-montán és szubtrópusi területeken jobban fejlõdik, mint az egyenlítõi nedves-forró síkvidéki klímában. A piacra kerülõ mandarint elsõsorban ültetvényeken termesztik. A számos nemesített fajtát ivartalan úton, rügydugvánnyal és bujtással szaporítják. A termések a virágzás után kb. 10 hónap múlva érnek meg, kézzel szüretelik; kezelés nélkül csak néhány napig tárolható. Az exportált gyümölcsöt vegyileg kezelik, hogy ne romoljon meg.











Mangosztán

Garcinia mangostana L.
Család: Hypericaceae (orbáncfûfélék)
A: mangosteen;
F: mangostan;
S: mangostan, manggis;
P: mangostäo;
N: Mangostane, Manggis

A mangosztán legfeljebb 25 m magas, örökzöld, dús, kúpos koronájú fa. Sárga tejnedvet tartalmaz, amely sérüléskor kiszivárog. Az ágak mind az átellenes állású levelek hónaljában erednek, ezért a fa szimmetrikusan elágazó. Levelei rövid nyelûek. A levéllemez (15-25 x 7-13 cm) tojásdad vagy széles-lándzsás, kihegyezett, ép szélû, vastag-bõrnemû, fényes, színén olajzöld, fonákján sárgászöld, a fõér halvány, erõteljes. A rövid kocsányú, 5 cm-es virágok egyesével vagy párosával fejlõdnek a hajtásvégeken; a virágtakarót 4 csészelevél, valamint 4, vastag húsú, kívül sárgászöld, belül narancsvörös szirom alkotja.
Termése: 5-8 cm átmérõjû, gömbölyû bogyó. Vaskos, szívós-bõrnemû, nedvdús, kb. 1,5 cm vastag héja eleinte zöld, teljesen érett állapotban sötét bíborbarna. A termés feltûnõ ismertetõjegye a 4 vastag, széles-kerekded, boltozatos, egymást kissé átfedõ csészelevél, amely egészen a beérésig megmarad a kocsány körül. A két nagyobb csészelevél mintegy 2,5 cm, a 2 kisebb 1,5 cm-es.
Tipikus még a termés csúcsán a maradó, csillag alakú, barna bibemaradvány. Vaskos terméshéj védi a termés belsejében a legfeljebb 8, bab alakú, világosbarna magot (3 x 2 x 1 cm). Érdekes bélyeg, hogy a magok koszorút alkotnak. Minden magot vastag, lágy, bõ levû, hófehér magköpeny (arillus) vesz körül. Az arillus édeskésen savanyú, zamatos ízû; gyakran az is elõfordul, hogy nem találunk magot a magköpenyben, sõt teljesen mag nélküli termések is akadnak. A magköpeny nem tapad a terméshéjhoz, de nehezen választható el a magtól.
Felhasználása: a trópusok legízletesebb és legkedveltebb gyümölcseihez tartozik. Az érett termések magköpenyét szívesen eszik nyersen, úgy, hogy körben keresztülvágják és felpattantják a termésfalat. A bogyók csak rövid ideig tarthatók el, betakarítás után belsejük gyorsan penészedésnek indul. A magköpenyt cukorral befõzik, de aromája károsodik. Lekvárt vagy zselét is készítenek belõle, erre leginkább a nagy savtartalmú termések alkalmasak. A magok megfõzve vagy pörkölve ehetõk. A vastag terméshéj élvezhetetlen; leve fekete festékanyagot ad. A tanninban gazdag terméshéjat és a fa héjkérgét bõrök cserzésére és gyógyászatilag vérhas ellen használják. A sötétbarna, nagyon kemény és súlyos fatest jó minõségû bútorfa.
Elterjedése: Délkelet-Ázsiában honos, és csapadékban gazdag területeken Indiától Ausztráliáig termesztik, fokozódó mértékben a trópusi Amerikában és Afrikában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi síkságok igényes fája. Gyümölcsös- és házikertekbe ültetik; magról vagy dugvánnyal szaporítják. Rendszerint 15 éves kortól kezdve fordulnak termõre a fák, és kedvezõ körülmények között évente 2-3-szor hoznak termést. A bíborbarna szín megjelenésekor a bogyókat kézzel szedik, de csak kb. 10 napig tárolhatók; több mint 3 hónapig tarthat a betakarítás.












Mangó, indiai mangó

Mangifera indica L.
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
A: indian mango;
F: mangue, mangot;
S: mango;
P: manga;
N: Indische Mango

A mangó vagy indiai mangó a gazdaságilag legjelentõsebb, és a legszélesebb körben, Ázsián kívül is termesztett mangófaj. Az örökzöld fa eléri a 20(-40) m magasságot, és zárt, sötét, terebélyes koronát alkot. Átellenes állású levelei bõrnemûek, simák, fényesek, sötétzöldek. A levéllemez 15-30 cm hosszú és mintegy 3,5 cm széles, lándzsás, lassan kihegyesedõ, ék- vagy szíves vállú, ép, olykor hullámos szélû. Középere erõteljes, az oldalérpárok száma 12-30. A megvastagodott levélnyél 2-6 cm hosszú. A hajtásvégi, terpedt, körvonalukban kúp alakú virágzatok akár 10 000 virágot is hordozhatnak, melyeknek csak egy része termékenyül meg, és nagyon kevés fejleszt termést. A virágok rövid kocsányúak, csomósan, zsúfoltan helyezkednek el, 3-5 mm hosszú fellevelük korán lehull, 5 csészelevelük lándzsás-elliptikus, 1,5-3 x 1,5-2 mm nagyságú, az 5 lándzsás, halványsárga vagy vöröses szirom mérete 3-5 x 1-1,5 cm.
Termése: a mangó csonthéjas termései nagyon sok alakúak, (5-) 10-40 cm hosszúak, többnyire aszimmetrikusan elliptikus-tojásdadok, csúcsukon rövid, széles csõrûek, többnyire lapítottak és kissé görbültek; az alakváltozatosság a gömbölyded, alma formáig terjed.
A terméshéj legfeljebb 2 mm vastag, sima, fényes, apró, halvány mirigypontokkal, teljesen megérve zöld vagy világító sárga, gyakran vörösen vagy narancsszínûen árnyalva, ritkán csaknem teljesen vörös. A vastag terméshús (mezokarpium) teljesen megérve lágy és nagyon bõ levû, halványsárga vagy narancsszínû, rostos vagy csaknem rostmentes, édes ízû, kellemes, aromás illatú. A fás-rostos, fehéres belsõ termésfal (csonthéj) lapított tojás alakú és gyengén hosszbarázdás, erõsen a terméshúshoz tapad.
Felhasználás: a mangó világszerte az egyik legfontosabb trópusi haszonnövény. Az igen ízletes, bõ levû termést éretten nyers gyümölcsként eszik, vagy gyümölcssalátákhoz, gyümölcsléhez használják. A szeletelt, szárított termés finom aszalt gyümölcs is. Az éretlen és érett termésekbõl kompótot, zselét és lekvárt fõznek; Ázsiában a fõtt mangóból készült, csípõsen fûszeres, édes, lekvárszerû chutney az ételek kedvelt ízesítõje. Az éretlen terméseket megpárolva zöldségként fogyasztják, vagy szeletelve, édeskésen savanyú lében, uborkaszerûen teszik el. Szárított és õrölt állapotban a mangó fûszer is Dél- és Kelet-Ázsiában, a megõrölt belsõ termésfal (a kõmag héja) fûszeres mártások alkotórésze.
A mangó virágai is ehetõk, ezenkívül sûrû, édes mézet szolgáltatnak. A pörkölt és porrá õrölt belsõ termésfal a gyógyászatban himlõ, reuma, hasmenés és bélférgek elleni szerként használatos. A szárított virágok és a kéreg gumianyaga vérhasnál, a levelek hamuja égési sérülésnél hatásos. Az ágak vöröses gyantája izzasztó és antiszifilitikus hatású. A levélfõzetet öblögetõszerként torok-, mandulagyulladásnál és fogfájdalmaknál alkalmazzák, azonkívül asztmánál és hörghurutnál is hatásos. A kéreg reuma ellen és hánytatószernek alkalmas, továbbá egy sárgásbarna festõanyagot szolgáltat (selyem színezésére). A szárított leveleket rovarok kifüstölésére is használják. A fatest világos, rostos, viszonylag puha, és például bútorok, padlók, ládák és csónakok készülnek belõle.
Elterjedése: feltételezések szerint a mangó õshazája az indiai szubkontinens, ahol a fajt több mint 4000 év óta termesztik. Manapság a trópusokon és szubtrópusokon világszerte nevelik kultúrnövényként, legészakabbra az európai Mediterráneumban és Floridában termesztik.
Termesztése és betakarítása: a szelekció és a keresztezéses nemesítés a fajták és változatok áttekinthetetlen sokaságát eredményezte; a jó minõségûek nagy terméseket fejlesztenek, amelyek rostmentesek, édesek és nagyon zamatosak. A mangótermesztés kertekben és ültetvényeken a legtöbb trópusi országban nagy gazdasági jelentõségû, a jó fajták mindenütt a viszonylag drága piaci termések közé tartoznak. A mangó legjobban ott fejlõdik, ahol a száraz évszak a virágzás idejére esik; a tartósan nedves tájakon a fák kevés termést hoznak. A fagy szab határt termesztésének, a belsõ trópusokon 1500 m magasságig ültetik. A szaporítást fõleg magoncok oltásával végzik; a növények 6 éves korban fordulnak termõre. Hogy zamata meg legyen, érett állapotban kell betakarítani a termést, ezért csak rövid ideig tartható el. A piacra kerülõ árut éretlen állapotban szedik, a gyümölcsként való felhasználáshoz addig tárolni kell, amíg lággyá és bõ levûvé nem válik.











Manila-ébenfa

Diospyros digyna Jacq. (D. obtusifolia Humb. & Bompl. ex Willd.)
Család: Ebenaceae (ébenfafélék)
M: fekete datolyaszilva;
A: black sapote, black persimmon;
S: zapote negro;
N: Schwarze Sapote

A Manila-ébenfa feketés kérgû, terebélyes koronájú, örökzöld, legfeljebb 25 m magas fa. Levelei szórt állásúak. A levéllemez (30 x 15 cm) elliptikus vagy visszás-tojásdad, kihegyezett, széles ék- vagy lekerekített vállú, ép szélû, sötétzöld, kemény-bõrnemû, színén gyengén fényes, fonákján fénytelen. A levélnyél kb. 1,5 cm hosszú. Egy- vagy kétivarú, legfeljebb 1,5 cm-es virágai magánosan vagy 3-7 tagú csoportokban a fiatal hajtások hónaljában fejlõdnek, pártájuk fehér, csõ alakú, karimája széles cimpájú, a csésze zöld, maradó.
Termése: rövid kocsányú, gömbölyded, paradicsom alakú bogyó (10 x 13 cm), amelynek alapi részén megmarad a Diospyross nemzetségre jellemzõ 4-6 cimpájú, forrt, kemény, hullámos, barnászöld csésze (átmérõje 4-5 cm). Az érett termés vékony, kemény, sima, fényes héja sötétzöld, barnával pettyezett, a terméshús feketésbarna, lédús, sûrû szirup állagú és édeskés dióízû. A pulpába beágyazva legfeljebb 10, lapított-elliptikus, fényes vörösesbarna, kemény mag (28 x 18 x 8 mm) helyezkedik el a központi lágy orsó körül; egyik végükön rövid, hajlott csúcsúak, valamint egy körkörös varrat található rajtuk. Bizonyos fák magvatlan terméseket hoznak.
Felhasználása: a teljesen érett, lágy termések nyers pulpáját a héjból kikanalazzák, vagy tejben, illetve citrustermések levében desszertként tálalják; a lágy, édeskés terméshús minden további elõkészítés nélkül felhasználható, például kenyérre kenhetõ. Tejjel, vízzel, gyümölcslevekkel vagy alkoholos italokkal turmixolva a Manila-ébenfa termését, a fekete datolyaszilvát - többnyire fûszerekkel - különbözõ italokká dolgozzák fel; a fermentált termésekbõl likõrt állítanak elõ. A pulpa ezenkívül édes ételek alapanyaga is. Az éretlen termés erõsen összehúzó hatású, keserû és élvezhetetlen.
Elterjedése: hazájában, Mexikóban és Guatemalában népszerû piaci termék a datolyaszilva; ezenkívül a karib-tengeri szigeteken, Közép-Amerikában, a Fülöp-szigeteken és Indonéziában, ritkán más trópusi országokban is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a fagymentes szubtrópusi és trópusi klímában tenyészik, és Mexikóban körülbelül 2000 m magasságig ültetik; jó vízellátást és tápanyagban gazdag, mély rétegû talajt kíván. Magról szaporítják; a fa 5 vagy 6 éves korban fordul termõre. A bogyókat éretten takarítják be; az azonnali fogyasztásra szánt piaci áru gyakran csúnya barna vagy feketés színû.
Rokon fajok: néhány további Diospyros faj termését szintén eszik, de csak helyi jelentõségûek. Több ázsiai faj a faragványok készítésére alkalmas becses, fekete ébenfát szolgáltatja.










Marakuja, passiógyümölcs

Passiflora edulis Sims
Család: Passifloraceae (golgotavirágfélék)
A: passion fruit, purple granadilla;
F: grenadille, couzou;
S: chinola, maracuya;
P: maracujá;
N: Maracuja, Passionsfrucht

A marakuja évelõ, a tövén fásodó, örökzöld kúszónövény, melynek hajtásai a 15 m-t elérhetik, és spirális, el nem ágazó kacsokat fejlesztenek. Levelei szórt állásúak, ék- vagy szíves vállúak és simák, fényes zöldek. A legfeljebb 15 cm széles levéllemez mélyen háromkaréjú, a középsõ karéj maximum 20 cm; a fiatal levelek tagolatlanok. Az 1-5 cm hosszú, felül barázdás levélnyél közvetlenül a lemez alatt 2 nyeles mirigyet visel; az alapjánál 2 keskeny-lándzsás pálha található. Pompás, levélhónalji virágai 2-5 cm hosszú kocsányúak, tövükön 3 tojásdad, fogazott szélû fellevéllel. Az 5 zöldesfehér csészelevél szétterülõ, felülrõl nézve a szirmokhoz nagyon hasonló, de a csúcsán tövisszerû függelékben végzõdõ. Az 5 vékony, fehér szirom teljes virágzáskor szintén szétterülõ vagy hátratört. A szirmok felett 2-3 cm hosszú, ibolyaszínû, a csúcs felé fehér, fonalas, hullámos, a tövükön összenõtt viráglevelekbõl álló mellékpárta vagy korona található, a közepén a meghosszabbodott virágtengellyel (ivartartóval), amely az ivarszerveket a virágtakaró fölé emeli, az 5 széles, halványsárga, a tövi részén csõszerûen összenõtt porzót, továbbá a magházat és a 3 vízszintesen szétálló, bunkó alakú, hosszbarázdás, 1 cm hosszú bibeszálat. Ezen találjuk a nagy vese vagy szív alakú bibéket. A passiógyümölcs név a virág szimbolikájára vezethetõ vissza: a bibék a 3 szeget jelképezik, amellyel Jézust a keresztre feszítették, a korona a töviskoszorút, az 5 porzó pedig Krisztus sebeit szimbolizálja.
Termése: lúdtojás nagyságú csüngõ bogyó, amely gömbölyû, tojásdad vagy körte alakú. A mintegy 3 mm vastag, tömör, szívós-bõrnemû, nedvdús termésfal (8 x 10 cm-ig) megérve kívül sötét lilásbarnára vagy feketésbarnára színezõdik, felülete sima és gyengén fényes; a flavicarpa változat sárgászöld, fehéresen foltos terméshéjával különbözik. A bogyó belsejében nagy termésüreg található, amelyet vattaszerû, száraz, legfeljebb 2,5 mm vastag, fehér szövet vesz körül, rajta 3, befelé ívelõ, 2 cm széles lemezzel. E lemezek 4 mm hosszú szemölcsöket hordoznak, ehhez tapadnak a nagy magköpennyel burkolt magok. A magköpenyeknek átlátszó, hártyás a héjuk, belsejüket üveges, narancsszínû, sûrûn folyós pulpa tölti ki, amely markáns, vavanyú-aromás ízû. A 6 x 4 mm nagyságú kemény, fekete magok laposak, és széles alapjukon kis fogat viselnek.
Felhasználása: a marakuját frissen a fáról szedve fogyasztják, vagy gyümölcsként tálalják, mikor is a bogyókat félbevágják, és a magköpenyt a nagyon ízletes pulpával együtt kikanalazzák; a magok is ehetõk. A marakuját fõként gyümölcsléhez használják, amely nagyon jellegzetes ízû, ezért többnyire hígítva és cukrozva isszák, vagy pedig más gyümölcsléhez, joghurthoz, jégkrémhez és egyéb édes ételekhez adagolják. A pulpából egyébként zselét vagy szirupot is csinálnak; az erõs hevítés azonban csökkenti az aromát.
Elterjedése: Brazíliából származik, és világszerte termesztik a trópusokon és a szubtrópusokon, észak felé egészen a Mediterráneumig.
Termesztése és betakarítása: ibolyaszín termésû változata szubtrópusi területeken tenyészik, a belsõ trópusokon csupán montán fekvésekben, 1000 m felett; a gyenge fagyot eltûri. A sárga termésû forma a trópusi síkvidékek növénye. A marakuja a talajminõséggel és a csapadékviszonyokkal szemben igénytelen; növekedéshez és terméskötéshez 20 °C feletti hõmérséklet szükséges. Magról, ritkábban dugvánnyal szaporítják, és a szõlõhöz hasonlóan rácsokon nevelik. Kellõ vízellátás mellett egész évben terem. A bogyókat a földrõl gyûjtik össze, amikor lehullanak, ritkábban szedik a növényrõl; mintegy 2 hétig tárolhatók.











Mexikóialma

Casimiroa edulis L.lave ex Lex.
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: white sapote;
F: sapote blanc;
S: zapote blanco, pera criolla, matasano;
N: Weisse Sapote, Casimiroa

A mexikóialma hamuszürke kérgû, örökzöld, legfeljebb 18 m magas fa. Levelei tenyeresen összetettek, (3)5(-7) bõrnemû, sötétzöld, legfeljebb 1 cm hosszú nyelû levélkébõl állnak. A levélkék ép szélûek, lándzsásak, ékvállúak, hegyes csúcsúak, a középsõ, csúcsálló levélke 18 x 6 cm, a kisebb oldalsók 7-2,5 cm körüli nagyságúak. Kis, kb. 1 cm-es zöldessárga virágai soktagú bugában állnak, amely a hajtások csúcsán vagy a levélhónaljakban fejlõdik. A csésze forrt, 5 cimpájú, csöve pelyhes szõrû. Az 5 szirom szabad, elliptikus.
Termése: alma alakú, rövid és vastag kocsányú (max. 12 cm hosszú és 11 cm széles). A kb. 1 mm vastag héj érett állapotban sárgászöld, sima és fényes. A terméshús krémszínû, szilárd, megérve lágy, lédús és édeskésen savanyú, olykor gyengén gyantás és a héj körül enyhén keserû ízû. A 3-5 kemény falú, bézs színû magkamrában 1-1 bab alakú (3,5 x 2,3 x 2,7 cm), fényes barna, kemény, sima héjú, belül fehér, keserû ízû mag van.
Felhasználása: tápláló termését frissen gyümölcsként, szeletekre vágva és megcukrozva fogyasztják, de lekvárt is fõznek belõle, vagy joghurthoz, jégkrémhez és tejes ételekhez adják. Magja, levelei és a kéreg erõsen mérgezõ, narkotizáló alkaloidot tartalmaz, amelyet a gyógyászatban vérnyomás csökkentésére, nyugtatószerként és reuma kezelésére használnak.
Elterjedése: Közép-Amerika hegyvidékein honos, és a karib-tengeri szigetektõl, Kaliforniától, valamint Floridától Dél-Amerika északi részéig, továbbá Hawaiin, Ausztráliában és Új-Zélandon, ritkábban Indiában, Délkelet-Ázsiában és Dél-Afrikában termesztik.
Termesztése és betakarítása: mivel szubtrópusi növény és a gyenge fagyot is eltûri, a belsõ trópusokon csak a magasabb hegyvidéken tenyészik. Magról szaporítják, különbözõ fajtákat oltanak a magoncokra. Nyomásra érzékeny terméseit korábban vagy teljesen éretten, óvatosan a fáról szedik. Hûvös helyen kb. 2 hétig tárolható.
Rokon fajok: a Casimiroa sapota Oerst. és a C. tetrameria Millsp. Nagyon közeli rokon fajok, melyeket gyakran a mexikóialmánál értékesebbnek tartanak. Az elõbbi Mexikóban és Közép-Amerikában nõ, levelei túlnyomóan hármasak és kisebbek. A C. tetrameria tenyeresen összetett levelei 5 tagúak, a levélkék vastagok, fonákjukon fehéren gyapjasak.











Mexikói földicseresznye

Physalis ixocarpa Brot.
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
M: tomatijjo;
A: Mexican husk tomato;
S: miltomate, tomate de cáscara, tomate verde;
N: Mexikanische Erdkirsche

A mexikói földicseresznye Mexikóban és Guatemalában nagyra becsült, évezredek óta termesztett rokona az ehetõ földicseresznyének. A dúsan elágazó, felálló, a tövén fásodó szárú növény magassága elérheti az 1,5 m-t. Elliptikus, kihegyezett, ferde ékvállú levelei csaknem kopaszak, hullámos szélûek és legfeljebb 6 x 3 cm nagyságúak. A virágok rövid kocsányokon magánosan fejlõdnek az elágazásokban és a a levélhónaljakban; a csésze zöld, 5 cimpájú, a legfeljebb 25 mm átmérõjû párta széles cimpái szétterülõ-tölcséresek, sárgák, a torokban barna foltokkal.
Termése: széles-gömbölyded bogyó, kb. 5,5 x 6,5 cm nagyságú. Érésig körülzárja a szalmasárga, papírszerû, hosszirányban bordás csésze; a bogyó teljesen kitölti a csészeköpenyt, olyannyira, hogy szét is szakíthatjaä sima, fényes, kívül némileg ragacsos héja kb. 2 mm vastag, megérve zöld, sárga, kék vagy ibolyaszínû. A pulpa szivacsos, lédús, érett állapotban üveges zöldes vagy halványsárga, és savanykás, édes, zamatos, köszmétéhez hasonló ízû; nagyszámú lapos, kerekded vagy elliptikus, bézs színû, legfeljebb 3 mm átmérõjû magot zár magába.
Felhasználása: az ízletes, C-vitaminban gazdag tomatijjót zölden vagy érett állapotban fõzve vagy párolva zöldségként vagy lekvárként készítik el. Az érett bogyókat friss állapotban nyersen is fogyasztják, vagy salátákhoz keverik. Mexikóban a pulpából csilipaprikával fûszerezett mártást készítenek, amelyet húshoz fogyasztanak. JA termés levébõl üdítõital készül.
Elterjedése: Észak-Amerika déli részén honos, Mexikóban és Közép-Amerikában, valamint Kelet-Afrika hegyvidékein gyakran termesztik, ritkábban Indiában, Kelet-Ázsiában, Ausztráliában és Afrika megfelelõ részein is ültetik.
Termesztése és betakarítása: szubtrópusi-trópusi klímájú, napos helyeken, tápanyagban gazdag talajon tenyészik, hûvösebb régiókban a fagyérzékeny növény egynyáriként nevelhetõ. A bogyókat zölden vagy éretten szedik; hûvös és száraz helyen, csészeköpenyükben több hónapig tárolhatók.










Mongbab, arany bab

Vigna radiata (L.) R. Wilczek (Phaseolus aureus Roxb., P. radiatus L.)
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: green gram, mung bean;
F: amberique, boubour, haricot mungo;
S: judia de mungo;
N: Mung-Bohne

A mongbab felálló vagy csavarodó szárú, 15-19 cm nagyságú egyéves növény; szára és levelei hosszú, elálló, érdes szõrûek. A szórt állású levelek hármasak és legfeljebb 7 cm hosszú nyelûek; pálháik tojásdadok és röviden kihegyezettek. A rövid nyelû levélkék rövid hegybe futók, és 5-10 x 4-7 cm nagyságúak, kis, keskeny-lándzsás agy ár alakú pálhákkal. A virágok tömött levélhónalji vagy hajtásvégi fürtökben fejlõdnek, pártájuk sárgászöld és mintegy 1,3 cm hosszú.
Termése: elhajló vagy csüngõ, zöld, szürke vagy barna hüvely, amely elálló, vöröses, érdes szõrû, alig lapított, mérete 4-10 x 0,4-0,7 cm. A hüvelyek 6-15 olajzöld, ritkán sárga vagy feketés, gömbölyded vagy szabálytalan hordó alakú, kb. 5 mm-es magot tartalmaznak, amelyeknek köldöke jellegzetes, feketével szegélyezett fehér, vonal alakú vagy elliptikus.
Felhasználása: a fiatal hüvelyeket és magokat megfõzve zöldségként fogyasztják, vagy levest készítenek belõlük. A kínai konyha a fûszeres, dióhoz hasonló ízû csíranövényeket salátaként vagy zöldségként tálalja (a kereskedelemben gyakran szójababcsíra néven szerepel). A szárított magokat Indiában lisztté õrlik, amelybõl fûszeres lepényt sütnek. A növényt takarmánynak és zöldtrágyának is termesztik.
Elterjedése: Indiából származik, és fõként a trópusi és szubtrópusi Ázsiában, továbbá Kelet-Afrikában és a karib-tengeri szigeteken termesztik.
Termesztése és betakarítása: szárazságtûrõ, és legjobban laza, tápanyagban gazdag talajon, csapadékban viszonylag szegény, magas hõmérsékletû területeken tenyészik; a trópusi hegységekben 2000 m magasságig termesztik. Nagyszámú fajtája ismert, közöttük rövid- és hosszúnappalos növényekkel. A mongbab érett magjait fajtától függõen a vetéstõl számított 2-4 hónap múlva takarítják be.
Rokon faj: azonos módon használják az elsõsorban Indiában termesztett mungóbabot (V. mungo [L.] Hepper), amelynek magjai csaknem feketék.









Morinda

Morinda citrifolia L.
Család: Rubiaceae (buzérfélék)
M: citromlevelû buzérszeder;
A, F, S: morinda;
N: Morinda

A morinda kis termetû, alacsonyan elágazó, örökzöld, legfeljebb 6 m magas fa vagy cserje. Ágai négyszögletûek. Levelei átellenes állásúak, lágy szövetûek. A levéllemez visszás-tojásdad, ép szélû, színén sötétzöld és fényes, fonákján világosabb és az oldalérzugokban gyengén szõrös, legfeljebb 30 x 15 cm nagyságú. A levélnyél kb. 1,2 cm hosszú. A virágok hajtásvégi fejecskékben tömörülnek. A virágtengely felsõ, kiszélesedett részei egymással összenõnek, és egymás után gyorsan húsos terméságazattá duzzadnak, mikor az éretlen termések a csúcsi részükön még bimbókat és virágokat hordoznak. A virágok csészéje rövid gyûrûvé redukálódott, a fehér, kb. 1,5 cm-es párta keskeny-csöves, és 4-6 hátratört, mintegy 6 mm hosszú cimpában végzõdik.
Termése: elliptikus vagy tojás alakú, többnyire részarányosan fejlõdik, 15 cm-nél nem nagyobb. Vékony, megérve halványzöld vagy üveges fehér héja szabálytalan mezõkre tagolt; mindegyik mezõ egy korábbi virágra utal (terméságazat), és nagy, barnás köldök gyanánt a csésze megnagyobbodott gyûrûjét hordozza. A terméságazat belsejében is felismerhetõ a sok összenõtt egyes termés, amelynek mindegyike egy fényes barna, kemény, lapított tojás alakú, mintegy 8 x 4 mm-es magot képez. A magokat vékony, üveges hártya veszi körül. Vizenyõsen lágy, üvegszerûen fehér, érett állapotban kellemetlen sajtszagú pulpába vannak ágyazódva.
Felhasználása: a fiatal terméseket Ázsiában nyersen fogyasztják, de nem nagyon jó ízûek. A morindát fõleg festõ-, gyógy- és dísznövényként ültetik; kérge vörös színanyagot tartalmaz, a hevített vagy fonnyadt levelek hatásos, külsõleg alkalmazandó fájdalomcsillapítóként szolgálnak.
Elterjedése: Dél-, Délkelet-Ázsiából származik, trópusi területeken világszerte termesztik, és gyakran elvadul. A morinda nedves-forró síkvidéki klímában, legjobban tengerpartok közelében tenyészik.





N

Nagylevelû emeletfa, indiaimandula

Terminalia catappa L.
Család: Combretaceae (nyálkafafélék)
A: Indian/Singapore almond;
F: amande des tropiques;
S: alemendro de India;
N: Singapurmandel, Indische Mandel

A nagylevelû emeletfa örökzöld, száraz évszakokban lombhullató, legfeljebb 25(-40) m magas fa, amelynek terebélyes ágrendszere markáns, vízszintes emeletekre tagolódik. A kemény-bõrnemû, fényes, fonákjukon olykor szõrös, sötétzöld levelek lehullás elõtt világító narancsszínûre vagy vörösre váltanak. A levéllemez széles visszás-tojásdad, röviden kihegyezett, a vállán lekerekített vagy gyengén szív alakú, és 10-30 x 5-17 cm nagyságú, a fõér erõteljes, 8-12 pár oldalerû; a levélnyél 5-15 mm hosszú. Kis virágai ülõk, levélhónalji, 8-16 cm hosszú fürtökben fejlõdnek.
Termése: elliptikus vagy tojás alakú, erõsen lapított, a szélükön kb. 2 mm széles szárnyú, 4-8 x 2-5,5 x 2,5 cm nagyságú terméseket fejleszt.
A terméshéj legfeljebb 2 cm vastag, rostos-húsos, zöld, megérve borvörös és savanykás ízû. A kõmag héja vastag, fás-parás állományú, és fehéres, dióbélszerû, olajban gazdag embriót zár körül, amely kellemes ízû és aromájú.
Felhasználása: a csonthéj magját nyersen vagy pörkölve fogyasztják, de a héjából csak fáradságos módon szabadítható ki. A fa tannintartalmú kérge összehúzó hatású; vérhas és hasmenés ellen alkalmazzák, cseranyagként is felhasználható.
Elterjedése: Dél- és Délkelet-Ázsiában honos, és a trópusi síkvidékeken világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: a laza talajokat kedveli, tengerpartok közelében; dísz- és árnyékadó növényként vagy utcasorfaként, de haszonfaként is gyakran ültetik. A terméseket érett állapotban szedik, vagy a talajról gyûjtik össze.
Rokon fajok: a nagy fajgazdagságú nemzetség más fajainak termése is ehetõ, például a Terminalia edulis Merr. (Indonézia, Fülöp-szigetek), amelynek szilvához hasonló, sötétpiros, savanyú termése van, a T. kaernbachii Warburg (okari-dió; Indonézia, csendes-óceáni szigetek), amelynek csak kissé lapított (10 cm-ig) termései éretten bíborvörösek.










Nagy szapota

Pouteria sapota (Jacq.) H. E. Moore & Stearn (Calocarpum sapota [Jacq.] Merr.)
Család: Sapotaceae (szapotafélék)
A: mamey sapote;
F: grosse sapote;
S: mamey-zapote, sapota;
P: cutite;
N: Grosse Sapote

A nagy szapota legfeljebb 30 m magas, örökzöld, száraz évszakokban lombhullató, zárt koronájú fa, amelynek kérge, levelei és fiatal termései ragacsos, a nyálkahártyákat izgató tejnedvet tartalmaznak. Levelei szórt állásúak, kopaszak, az ágak végén tömörülnek. A levéllemez visszás-tojásdad, röviden kihegyezett, nyélbe keskenyedõ, ékvállú, színén sötétzöld, fonákján barnás, és 10-30 x 4-10 cm nagyságú. A levélnyél 2-5 cm hosszú. Az apró, fehér vagy halványsárga, csaknem ülõ, egyivarú virágok a fiatal ágakon elosztva 6-12 tagú csoportokban fejlõdnek, a lehullott levelek ripacsai mellett. Az ezüstösen szõrös, 8-12 cimpájú csésze legfeljebb 4 mm hosszú; a mintegy 1 cm hosszú pártacsõ a csúcsán 5 tompa cimpára tagolódik.
Termése: gömbölyû, elliptikus vagy hegyes tojás alakú, 1 magvú bogyó, amelynek hossza a 20 cm-t, szélessége pedig a 8 cm-t is elérheti. Az 1,5 mm vastag, tömör héj vadbõrhöz hasonló, teljesen érett állapotban enyhén vörös árnyalatú. A terméshús érett állapotban élénk narancsvörös színû; nagyon bõ levû, lágy, pépes-rostos állagú, gyümölcsillatú, és nagyon édes, karamellhez hasonló ízû. Az orsó alakú, legfeljebb 10 x 3 cm nagyságú mag héja kemény, fás, sima, fénylõ, gesztenyebarna színû, és rajta a szapotafélék családjára jellemzõ széles, kissé érdes, világos, hosszanti csík (köldök) látható. A rövid, erõs kocsány kb. 1,2 cm széles, kerek lemezzel rögzõdik a terméshez, és a terméshéjjal azonos barna színû és érdes.
Felhasználása: Közép-Amerikában és a karib-tengeri szigeteken nagyra értékelt gyümölcs. A teljesen megérett termések lágy húsát kikanalazzák a héjból. A terméshúsból lekvárt fõznek, vagy püréként vízzel, illetve tejjel keverve ivólének is jó, továbbá édes ételek sûrítéséhez alkalmas. Héját eltávolítva a mag is ehetõ, megfõzve, pörkölve és kakaóval keverve a csokoládégyártásban használják, agy megõrölve desszertek kiegészítõ anyaga. Az éretlen termések sok csersavat tartalmaznak, erõsen összehúzó hatásúak és élvezhetetlenek.
Elterjedése: nedves trópusi alföldeken Mexikó déli részétõl Nicaraguáig honos. A karib-tengeri szigeteken és Dél-Amerikában is termesztik. Délkelet-Ázsiában ritkább, elsõsorban a Fülöp-szigeteken ültetik.
Termesztése és betakarítása: a meleg, csapadékban gazdag klímában tenyészik, a tenger szintjétõl 1000 m körüli magasságig. A növényt magról elõnevelik, majd a magoncokra jó fajtákat oltanak, ritkábban ivartalan szaporítást alkalmaznak. A fák 8-10 éves korban fordulnak termõre. Piacra éretlen állapotban, óvatosan, kézzel szedik, de gyorsan beérik, az érett, puha, nyomásra érzékeny bogyók csak rövid ideig tárolhatók.
Rokon fajok: Latin-Amerikában kisebb méretekben több, egészen közeli rokon fajt is termesztenek, és hasonló módon használják fel õket.









Nagyvirágú kakaó, kupuazu

Theobroma grandiflorum (Willd. ex Spreng.) Schum.
Család: Sterculiaceae (kakaófélék)
S: cupuazú, bacau;
P: cupuassú;
N: Cupuazú

A kakaó nemzetség számos további, a trópusi Amerikában elterjedt faja közül, amelyek pulpája és magvai használhatók, a kupuazut kell kiemelnünk. Az örökzöld, közepes nagyságú fa a Theobroma faj közül kitûnik a legnagyobb virágjával és termésével. Levelei szórt állásúak. A levéllemez ép, gyengén hullámos szélû, lándzsás, vaskosbõrnemû, színén sötétzöld és fényes, fonákján világosabb és fénytelen, legfeljebb 50 x 15 cm. A vastag, vörösesbarnán molyhos levélnyél 1-2 cm hosszú. Virágai rövid kocsányon, 3-5-ösével, ernyõs virágzatban fejlõdnek. A virágtakarót 5 háromszögletû, szabad vagy részben forrt csészelevél és 5 bíborpiros, bársonyosan szõrös, kanál alakú szirom alkotja.
Termése: széles-elliptikus vagy tojás alakú bogyó (-35 x 15 cm), súlya az 1,5 kg-ot elérheti. Héja kemény-fás, legfeljebb 1 cm vastag, és kívül bolyhos, vörösesbarna nemez borítja. A termés belsejében kb. 25 világosbarna, tojás alakú, kemény mag (max. 3 x 2,3 cm) helyezkedik el. A magokat mindig vastag, sárgásfehér, nedvdús, rostos, kellemes aromájú, édeskésen savanyú pulpa veszi körül.
Felhasználása: a pektinben és C-vitaminban gazdag pulpát ízletes levekhez és zselékhez használják, és süteménybe, édességbe, édes ételekbe dolgozzák be, vagy likõr alapanyagát szolgáltatja. A magokból, éppúgy, mint a kakaónál, csokoládé (cupulade) és zsiradék készíthetõ. Mivel a mag theacrint tartalmaz, amelynek hatásait kevéssé vizsgálták, óvatosság javasolt használatánál.
Elterjedése: az Amazonas-medencében, Brazíliában és Peruban honos, és ott éppúgy, mint Venezuelában, Kolumbiában, Costa Ricában és Ecuadorban, korlátozott mértékben termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró trópusi klímát és a mély rétegû talajt igényli. A termését ültetett és vadon élõ fákról egyaránt szedik. A növekedõ kereslet miatt termesztése kiterjedõben van. Felhasználásra az érett termés alkalmas, amelyet rendszerint a talajról szednek fel, miután magától lehullott a fáról.
Rokon faj: kultúrnövényként említésre méltó még a fehér kakaó vagy macambo (T. bicolor Humb. Bompl.). A fát Mexikótól Brazíliáig termesztik. Legfeljebb 30 cm nagyságú termése sárga, elliptikus, ráncos, 5 barázdájú; magvait úgy dolgozzák fel, mint a kakaót, a kellemetlen szagú pulpából pedig italok készülnek.











Namnam

Cynometra cauliflora L.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A, F, S, P: nam-nam;
N: Namnam, Froschfrucht

A namnam kis termetû, örökzöld, alacsonyan elágazó, 5-15 m magas fa vagy cserje, melynek ágai (egyik levéltõl a másikig) cikcakkban nõnek. A levelek 1 pár levélkébõl állnak, nyelük 2-8 mm hosszú. A csaknem ülõ levélkék lemeze nagyon aszimmetrikus, megnyúlt tojásdad, tompán kihegyezett, ép szélû, kopasz, fényes sötétzöld 5-16 cm hosszú és 1,5-5,5 cm széles. A jelentéktelen virágok 4-5 tagú csoportokban a törzs csomóin fejlõdnek, kb. 3 cm-es a kocsányuk; 4 csészelevelük 2-4 mm hosszú és vörösesfehér színû, az 5 szirom fehér, hosszuk 3-4 mm.
Termése: 1 magvú, lapított félkör vagy vese alakú hüvely, amely a fa törzsén csüng. Héja legfeljebb 8 mm vastag, kemény, külsõ oldalán durván ráncos, gyengén molyhos, barnászöld, fénytelen. A hüvelyek egy része kis, felfelé irányuló csõrben végzõdik (9 x 6 x 4 cm nagyságúak). Az egyetlen mag lapos, bab alakú (3-6 x 2-4 cm), barnás héjú, magbele szilárd állagú, zöldesfehér. A magok fajtától függõen savanyú vagy édeskés zamatúak.
Felhasználása: az érett namnam tápláló magjait nyersen eszik, de rendszerint fõzve vagy pörkölve, továbbá cukros vízben puhítva vagy befõzve kompótként tálalják. Délkelet-Ázsiában az ételek fûszerezésére szolgál, és csípõs fûszermártások (sambal) alkotórésze. A fiatal hüvelyek nagyon savanyúak; cukorral és fûszerekkel ecetes savanyúságként teszik el.
Elterjedése: Délkelet-Ázsiában honos, de a csendes-óceáni és a karib-tengeri szigeteken, valamint Közép-Amerikában is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi területeken éppúgy tenyészik az állandóan nedves klímában, mint azokon a területeken, ahol hosszabb száraz évszakok is vannak. A lassan növekedõ fát magról szaporítják, és gyümölcsös-, valamint házikertekben nevelik. A hüvelyeket többnyire éretten szedik, mihelyt barnászöldre színezõdtek; hosszú ideig tárolhatók.











Narancs, édes narancs

Citrus sinensis (L.) Osbeck
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: sweet orange;
F: orange;
S: naranja;
P: laranja;
N: Apfelsine, Orange

A narancs legfeljebb 8(-15) m magas, örökzöld, alacsonyan elágazó, terebélyes, gömbölyded koronájú fa. Fiatal hajtásai szögletesek és csavarodottak; a levélhónaljakban hajlékony tövisek ülnek. Levelei szórt állásúak, aromás illatúak. A levélnyél 1-3 cm hosszú, keskeny-szárnyas, a lemez (10 x 15 cm) tojásdad vagy elliptikus, lekerekített vállú, hullámos vagy csipkés szélû. Erõs illatú virágainak átmérõje az 5 cm-t elérheti, egyesével vagy legfeljebb 6 tagú fürtben fejlõdnek a levélhónaljban; a zöld csésze 5 rövid cimpájú, az 5, hosszúkás-tojásdad szirom fehér színû.
Termése: "bogyója" a világszerte legismertebb és legkedveltebb citrustermések közé tartozik; gömbölyû vagy széles-elliptikus, néhány fajtánál az alapi részén bemélyedt. A héj mirigyesen pontozott, érett állapotban zöldes, sárga vagy narancsszínû és legfeljebb 5 mm vastag; a fehér albedo vékony. A nagyon bõ levû, narancsszínû vagy liláspiros terméshús 10-14 gerezdre tagolódik, amelyek többé vagy kevésbé tapadnak egymáshoz és a héjhoz. A Navel fajtáknál a termés csúcsi részén egy második, kis körben elhelyezkedõ gerezdkör is képzõdik. Az érett terméshús zamatosan édes vagy savanykásan édes ízû. A termés gerezdenként legfeljebb 4, kihegyezett tojás vagy ék alakú, fehér színû, szögletes magot tartalmaz; néhány fajta magvatlan. A nagyszámú fajta az érés idejével, a héj vastagságával, ízével és a termésben lévõ magvak számával különbözik egymástól, a legfõbb fajták: a Navel, a Valencia és vérnarancs. A narancs terméshéja viszonylag alacsony hõmérséklet hatására narancsszínûre változik, a forró trópusokon viszont a termések sárgák maradnak, vagy foltosan sárga-zöldre váltanak.
Felhasználása: a gazdag C-vitamin-tartalmú terméshúst nyersen fogyasztják, gyümölcssalátákba és gyümölcstortákba teszik, (részben a keserû héjjal együtt) lekvárt és zselét fõznek belõle. A termés nagy részét lének dolgozzák fel. A terméshús és a héj kandírozva édességekbe és kalácsokba kerül, a reszelt héjjal süteményt fûszereznek, ha nincs rajta tartósítószer! A mirigyes héjat az ipar is felhasználja édességek, élelmiszerek, italok, valamint kozmetikai és tisztítószerek illatosítására. Helyenként a narancsból bort és konyakot állítanak elõ. A magokból olajat sajtolnak étkezési célra és szappanokhoz. A héj és a levelek illóolaja tartósan vagy intenzíven hatva bõr- és allergiás betegségeket okozhat. A virágok nagy mennyiségû nektárt termelnek, kitûnõ méhlegelõ, és világos, zamatos mézet ad. A növényt termését és illóolajait a gyógyászat is sokféle módon alkalmazza.
Nagy divat volt a 15. és a 16. században az európai fõúri udvarokban a narancsot és a rokon keserû narancsot fácskává alakítva dézsákban vagy speciális üvegházakban (orangerie) nevelni. Melegebb országokban az említett fajokból pompás fasorokat ültettek.
Elterjedése: az évezredek óta termesztett narancs hazája valószínûleg Dél-Kína és Indokína. A fajt már az ókorban termesztették a Közel-Keleten, és ma világszerte a meleg égövi országok egyik legjelentõsebb haszonnövénye.
Termesztése és betakarítása: a mediterrán, szubtrópusi és trópusi-montán klímában tenyészik; a trópusi hegyvidékeken 2000 m magasságig termeszthetõ. A fajtaazonos szaporítást szemzéssel vagy a fajtáról leválasztott vesszõkkel oltás útján végzik, de rendszerint a magoncok is megõrzik a szülõk tulajdonságait. Fagyérzékeny, és hosszú száraz évszakokban öntözést igényel. Többnyire intenzív módon termesztik ültetvényeken, ahol a termésérés kezdetén a fákat gyakorta fungicidekkel kezelik. A gyümölcsök virágzás után 6-9 hónap múlva érnek meg; igazi aromájukat teljesen éretten, közvetlenül a szedés után élvezhetjük; a tárolás során ízükbõl sokat vesztenek. A korán betakarított narancs utóérésre nem képes, ezért viszonylag savanyú marad. A sértetlen termések alacsony hõmérsékleten hetekig tárolhatók; a kereskedelemben az árut többnyire viaszozzák, hogy tovább romlatlanul megmaradjon.
Rokon faj: az édes narancshoz nagyon hasonló a keserû narancs (Citrus aurantium L.) termése, ám nagyon keserû ízû; többnyire édes naranccsal keverve dolgozzák fel lekvárrá vagy zselévé. A keserû narancs abban is eltér az édes narancstól, hogy levélnyelei erõsen szárnyasak, a termés közepén üreg található, továbbá a levelek és a virágok speciális szagúak.









Narannyilla

Solanum quitoënse Lam.
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
A: naranjilla;
F: morelle de Quito;
S: lulo, naranjilla;
P: lulo;
N: Quitotomate, Lulo

A narannyilla dúsan elágazó, legfeljebb 2,5 m magas, gyengén fásodó szárú növény. Szórt állású, elálló, lágy szõrû levelei tojásdad-elliptikusak, durván fogazott szélûek, hirtelen kihegyezettek és szíves vállúak. A levélnyelet és a levélereket, éppúgy, mint a fiatal levéllemezt és a szárat, lila csillagszõrök borítják, és hosszú, merev tüskéket hordozhatnak. A virágok mintegy 3 cm átmérõjûek, és rövid kocsányon 1-10-esével fejlõdnek a levélhónaljban; a csésze lila-molyhos, az 5 cimpájú fehér párta alul lila szõrû.
Termése: vastag kocsányú, gömbölyû, legfeljebb 6,5 cm nagyságú bogyó, amelyen megmarad a nagy, kehely alakú, 5 cimpájú, molyhos csésze. Az érett termés héja vastag-bõrnemû, vastagsága 4 mm-ig terjed, fényes narancsszínû, érdes, világosbarna csillagszõrökbõl álló nemezes bevonatát letörölhetjük. A bogyó belseje halvány narancsszínû, húsos vagy hártyaszerû hosszanti falakkal 4 üregre tagolt, amelyet az üveges sárgásnarancs, nagyon bõ levû, savanykás, zamatos pulpa tölti ki. E termésfalak közül kettõ a vele határos üregekbe benyúló 1-1 bordát hordoz, amelyekhez a számos, lapos-gömbölyded vagy tojás alakú, zöldesfehér, 2-2,5 mm nagyságú mag tapad.
Felhasználása: a bogyókból ízletes italok készülnek, a külsõ nemezréteg eltávolítása után a bogyót pürésítik, édesítik és jeges vízzel keverik. Dél-Amerikában a termés levébõl bort állítanak elõ. Desszertként a félbevágott gyümölcs pulpáját cukorral megszórják, és kikanalazzák a héjból. A vastag héjat banánnal vagy más hozzávalóval megtölthetik és megsüthetik. Lekvárt, zselét és szirupot is készítenek narannyillából.
Elterjedése: az Andokban honos, és Latin-Amerika hegyvidékein gyakran, az Óvilág trópusain ritkán termesztik.
Termesztése és betakarítása: az igényes növény tápanyagban gazdag talajon, árnyékos helyen, csapadékban gazdag trópusi hegységekben, 1000 és 2500 m között fekvõ területeken, 18 °C körüli hõmérsékleten tenyészik. A virágok vetés után 4-5 hónap múlva jelennek meg, kb. egy év múlva kezdõdik a betakarítás, amely 4 évig tarthat. A piaci árut röviddel érés elõtt szedik, és 1 hétig, hûtve legfeljebb 1 hónapig tárolható; az érett bogyók gyorsan romlanak.
Rokon fajok: az Orinoco mentén és az Amazonas-medencében termesztet igen nagy levelû Orinoco-paradicsom (S. sessiliflorum Dunal, syn. S. topiro Humb. & Bonpl.) akár 10 cm nagyságú, gömbölyû, narancssárga vagy vörös, szõrös terméseket fejleszt ("barackparadicsom"), amelyek pulpája paradicsomízû. Számos más Solanum faj bogyóit fogyasztják, gazdasági jelentõségük viszonylag csekély.




NY

Nyeles ülõpálma

Salacca wallichiana C. Martius
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: sala, rakum palm;
N: Rakum-Salak

A szalakkapálmához nagyon hasonló faj. Az elõzõtõl a narancsbarna, viszonylag vékony héjú termésével különbözik, amelyet kézzel könnyû feltörni. A terméshéj fényes pikkelyei egy-egy terpedten elálló, vékony, merev, törékeny, mintegy 4 mm hosszú sertében végzõdnek. A termések eltérhetik a 7 cm-t, és 1-3 kõmagot tartalmaznak; ezeket húsos-leves, viszonylag vékony terméshús burkolja, amely erõsen savanyú-zamatos ízû.
Felhasználása: termését éppúgy használják fel, mint a szalakkapálmáét, mivel nagyon savanyú, ezért inkább ételek kiegészítõjeként.
Elterjedése: Thaiföldön gyakran, Burmában és a Maláj-félszigeten elszórtan termesztik.
Rokon fajok: lásd a kelubut a oldalon. A mintegy 10 fajt magában foglaló Salacca nemzetség további tagjai Délkelet-Ázsiában szolgáltatnak ehetõ terméseket, de ezek élelmiszerként csak helyi jelentõségûek.




O

Okra, gombó

Abelmoschus esculentus (L.) Moench (Hibiscus esculentus L.)
Család: Malvaceae (mályvafélék)
A: okra, lady's finger;
F, S: gombo;
P: quingombo;
N: Okra

Az okra egyéves, elágazó, legfeljebb 2,5 m magas, erõteljes, felálló, lágy szárú növény. Szõrös, szórt állású levelei 3-7 karéjúak, a felsõk erõsebben osztottak, mint az alsók, durván fûrészes szélûek. A levéllemez legfeljebb 50 cm hosszú, a levélnyél 15-50 cm, a fonalas pálhák a 2 cm nagyságot elérhetik. Virágai rövid kocsányon egyesével nõnek a levélhónaljakban. A csészét egy álcsésze veszi körül, amely legfeljebb 15 keskeny, szõrös, maximálisan 25 x 3 mm nagyságú elõlevélbõl áll. A 2-6 cm hosszú csésze forrt, csõ alakú és virágzáskor egyik oldalán felhasad; a pártával együtt hull le. Az 5 szirom kerekded, 3-7 cm nagyságú, világító sárga, a tövénél a mályvafélékre jellemzõen ibolyaszínû.
Termése: sokmagvú, felálló tok, hossza kb. 15 cm, szélessége 3 cm. A tok kúp vagy hosszú gúla alakú, a kocsánynál hirtelen levágott, a csúcsán csõrös és mélyen hosszbarázdás, így 7-9 tompa borda adódik. A termésfalat ritkás, lágy, színtelen szõrök borítják, éréskor zöld, megérve barna színû. JA tok belsejében vékony falakkal elválasztott, keskeny, hosszirányú rekeszek találhatók, amelyekben nyálkás pulpával körülvéve legfeljebb 15-15 mag helyezkedik el. Éréskor a tokok szívós-rostossá válnak, megérve hosszirányban felhasadnak, és szétszórják a gömbölyded, gyakran szabálytalanul szögletes, feketés, 3-6 mm-es magokat.
Felhasználása: az okraterméseket étkezésre jóval a teljes kifejlõdés elõtt, éretlen állapotban takarítják be; az érett tokok erõsen rostosak és élvezhetetlenek. Fõzve, párolva vagy sütve zöldségként fogyasztják, levesekbe fõzik, de nyersen például salátaként is eszik a "hölgyujjat", ahogy az angolok hívják.
Zsenge ízû, vitaminokban, kalciumban és ásványokban gazdag, igen nagy nyálkaanyag-tartalma miatt gyomorbetegek diétájára kiválóan alkalmas. A friss, szárított vagy porított termés levesek és mártások sûrítésére és fûszerezésére szolgál. A magok bõségesen tartalmaznak olajat, amelyet többek között margarin elõállításához használnak; olykor magját megpörkölik kávépótlónak.
Elterjedése: feltehetõen a trópusi Afrikában honos, és a trópusokon világszerte, továbbá a szubtrópusokon, így a Földközi-tenger vidékén is ültetik.
Termesztése és betakarítása: bár a talaj tekintetében igénytelen, de a jó növekedés feltétele a bõséges tápanyagellátás és a 20 °C feletti hõmérséklet. A betakarítás a vetés után mintegy 7 hét múlva kezdõdik. A termések 15 °C körüli hõmérsékleten legfeljebb 10 napig tárolhatók, 5 °C alatt raktározva a hideg kárt tesz benne.









Óriás granadijja

Passiflora quadrangularis L.
Család: Passifloraceae (golgotavirágfélék)
M: óriás golgotavirág;
A: giant granadilla;
F: barbadine;
S: granadilla grande, parcha, badea;
P: maracuja mamäo;
N: Rieses-Granadilla, Königsgranadilla

Az óriás granadijja örökzöld, a tövén fásodott, legfeljebb 40 m hosszú hajtású, gumós gyökerû kúszónövény. Szára négyszögletû, szárnyas. Levelei szórt állásúak. A levéllemez ép szélû vagy a vállán fogazott, széles-tojásdad vagy elliptikus, kihegyezett csúcsú, lekerekített vagy szíves vállú; elérheti a 25 x 18 cm-t. A háromszögletû, 5-8 cm hosszú levélnyél 3 mirigypárt hordoz; az alapjánál 2 lándzsás, ép szélû vagy mirigyesen fogazott pálha (2-5 x 1-2,5 cm) és egy el nem ágazó, legfeljebb 35 cm hosszú kacs található. A csüngõ virágok mintegy 12 cm szélesek (a virág felépítését lásd a marakujánál), magánosan fejlõdnek a levélhónaljakban; csészéjük harang alakú. Az 5 elliptikus csészelevél kívül zöld vagy pirosaszöld, belül fehér, piros vagy lila, legfeljebb 5 cm hosszú, az alapján összenõtt. Az 5 elliptikus szirom 4-5 cm hosszú és 1,5-2 cm széles, rózsaszín vagy bíborvörös. A mellékpárta fonalai fehér és lila vagy bíbor csíkosak, a csúcsuk fehér.
Termése: a tökhöz hasonló bogyó, amely a számos golgotavirág között a legnagyobb, szabálytalanul elliptikus, tojás vagy bunkó alakú, alig szögletes, a kocsánynál mélyen benyomódott, 35 x 15 cm nagyságú és akár 3 kg súlyú. A terméshéj vékony, sima, fényes és világos sárgászöld. A legfeljebb 4 cm vastag terméshús üveges fehéres színû, szilárd, húsos, lédús, gyenge ízû és szagú. A terjedelmes központi termésüreget igen nagy számú mag tölti ki, amelyek üveges magköpennyel borítottak, és rövid, kocsányszerû szemölcsökkel a termés belsõ falának varrataihoz tapadnak. A magköpenyeket szilárd, átlátszó hártya veszi körül; pulpájuk bõ levû, színtelen vagy halvány sárgás-narancssárga és csak kissé zamatos, enyhén savanykás ízû. A lapos, elliptikus körvonalú mag mindkét végén beöblösödõ, középen gyengén szemölcsös, vörösesbarna és legfeljebb 10 x 9 x 1 mm-es.
Felhasználása: valamennyi más Passiflora fajtól eltérõen az óriás granadijja bogyójából nemcsak a magköpenyek ehetõk, hanem a terméshús is, amely azonban csaknem ízetlen. Gyenge zamata ellenére a C-vitaminban gazdag bogyó Latin-Amerikában nagyon kedvelt piaci gyümölcs. A terméshúst párolva zöldségként fogyasztják, vagy cukorral megfõzve desszertként tálalják. Nyersen a meghámozott, apróra vágott granadijját megcukrozva és citromlével meghintve gyümölcsként vagy salátákba keverve eszik. A magköpenyek pulpája szirup és italok elõállítására szolgál. A termés nyugtató hatású, csökkenti a fejfájást, az asztmát és a hasmenést, és segít álmatlanságnál. A levelek, gyökerek és éretlen magvak nyersen mérgezõk; a népi gyógyászat májbántalmaknál, valamint hánytató és féregûzõ szerként alkalmazza õket.
Elterjedése: a trópusi Amerikában honos, és a karib-tengeri szigeteken, valamint Mexikótól Brazíliáig gyakran, míg Dél- és Délkelet-Ázsiában, valamint Észak-Ausztráliában és a trópusi Afrikában ritkán termesztik.
Termesztése és betakarítása: tartósan meleg, trópusi klímát igényel, ahol csekély a hõmérséklet-ingadozás és nagy mennyiségû a csapadék, továbbá mély rétegû, tápanyagban talaj szükséges az optimális fejlõdéshez. Termesztése lényegében a trópusok síkvidékére korlátozódik; különbözõ fajtákat ültetnek, amelyek a termések nagyságában és aromájában térnek el egymástól. A gyors fejlõdésû növényt magról vagy dugvánnyal szaporítják. Gyakori trágyázást kíván. A nyomásra érzékeny gyümölcs szürete akkor indul, amikor sárgára kezd színezõdni.
Rokon fajok: az Andokban honos, trópusi és szubtrópusi területeken széles körben termesztett banán-passiógyümölcs agy kuruba (Passiflora mollissima Bailey) termése (5-12 x 3-4 cm) hosszúkás-elliptikus vagy orsó alakú, megérve halványsárga vagy sötétzöld, héja vastag, bõrnemû, gyengén pelyhes szõrû. A bogyókat hosszukban félbevágják, hogy az üveges lazacszínû, édeskésen savanyú vagy savanyúan aromás magköpenyeket a magokkal együtt elfogyasszák. A pulpát más termések levével elegyítik, vagy vízzel, illetve tejjel és cukorral keverve üdítõként isszák, alkoholos italokba teszik, vagy bort erjesztenek belõle. A pulpával egyébként édes ételeket zamatossá tesznek, de zselének is feldolgozható. A növény legjobban a trópusi hegységekben tenyészik. A nemzetség sok más vadon élõ faja is ehetõ termést hoz, de ezek csak helyi jelentõségûek.









Óriás narancs, pomeló

Citrus maxima (Berm.) Merr. (C. grandis [L.] Osbeck)
Család: Rutaceae (rutafélék)
A: shaddock, pummelo;
F: pamplemousse;
S: toronja, pomelo;
P: toranja;
N: Pomelo, Pampelmuse, Riesenorange

Az óriás narancs legfeljebb 15 m magas, alacsonyan és terebélyesen elágazó, örökzöld fa. Ágai tövisesek vagy tövis nélküliek, fiatal hajtásai szögletesek és szõrösek. A levélnyél legfeljebb 7 cm szélesen, szív alakúan szárnyas. A bõrnemû levéllemez mérete 20 x 12 cm-ig, tojásdad agy elliptikus, ép vagy gyengén csipkés szélû, tompa csúcsú, a válla lekerekített; színén fénytelen zöld, fonákján finoman szõrös. Nagy virágai egyesével vagy legfeljebb 10 tagú fürtben fejlõdnek a levélhónaljban és a hajtásvégeken; kocsányuk és csészéjük szõrös, a 4-5 keskeny, sárgásfehér szirom hossza elérheti a 3,5 cm-t.
Termése: valamennyi Citrus faj közül az óriás narancs fejleszti a legnagyobb terméseket, átmérõje akár 50 cm, súlya 1 kg is lehet. A bogyója gömbölyded vagy kissé lapított körte alakú és zöldessárga színû, héja 1,5-4 cm vastag. A gyakran csak mérsékelten leves terméshús 11-18 gerezdre tagolódik, amelyek hártyás válaszfala könnyen lehúzható. Az igen nagy, vöröses vagy sárga színû, nedvvel telt szõrök a gerezdekben viszonylag lazán kötõdnek egymáshoz édes vagy savanyú, mérsékelten zamatos ízûek, és a rokon grépfrúttól eltérõen nem vagy alig keserûek. A termés kevés, szögletes, sárgás magot tartalmaz.
Felhasználása: rendszerint frissen, gyümölcsként eszik, úgy, hogy a termést meghámozzák, gerezdjeit szétválasztják, hártyás válaszfalát lehúzzák. A terméseket ritkábban grépfrút módjára fogyasztják. A terméshús leve becses ital. Délkelet-Ázsiában a levelekbõl, virágokból és a kéregbõl készült fõzetet epilepszia, kolera, duzzanatok és ekcéma ellen alkalmazzák.
Elterjedése: valószínûleg Délkelet-Ázsiában honos, és a trópusokon, valamint a szubtrópusokon világszerte termesztik; legészakabbra Floridában és Izraelben.
Termesztése és betakarítása: a legtöbb más Citrus fajtól eltérõen az óriás narancs a trópusi síkvidéki klímában, magas hõmérsékleten, csapadékban bõvelkedõ tájakon tenyészik legjobban; legkedvezõbb helynek Thaiföldet tartják. A fa a talajban nem válogat, kertekben, ültetvényeken termesztik. Magról szaporítják, a magoncok oltást nem igényelnek. A nagyszámú fajta a termés alakjában, méretében, ízében és színében különbözik egymástól. A fák a klímától függõen egész évben hozzák termésüket, amelyet kézzel szednek; hetekig tárolható.




 Ö

Ökörszív-annóna, ökörszívalma

Annona reticulata L.
Család: Annonaceae (annónafélék)
A: custard apple, bullock's heart;
F: coeur de boeuf, cachiman;
S: corazon, anona coloradau
P: coracao do boi;
N: Netz-Annone, Rahmapfel, Ochsenherz

Az ökörszív-annóna legfeljebb 10 m magas, örökzöld vagy száraz évszakokban lombhullató, terebélyes fa. Szórt állású levelei kétsorosan helyezkednek el. A levéllemez (20 x 5 cm) lándzsás, ép szélû, kihegyezett, a vállán széles ék alakú, sötétzöld, gyengén fényes és kopasz. A felsõ oldalán barázdás, kissé csavarodott levélnyél kb. 1,5 cm hosszú. A virágok 2-10 tagú, csüngõ fürtben fejlõdnek. A virágtakaró egynemû, 3 körös, körönként 3 tagú. A lepellevelek 2-3 cm hosszúak, és nem nyílnak ki teljesen, kívül világoszöldek, belül halványsárgák, a tövükön ibolyaszínû folttal.
Termése: mint valamennyi annóna, ez a faj is terméscsoportot fejleszt, amelyet nagyszámú termõlevél alkot, de ez az ökörszív-annónánál nehezebben felismerhetõ. A terméshéj mezõi ui. itt nem feltûnõk, a pulpa is homogén. A termés gömbölyded, alma vagy szív alakú, és a vastag, kb. 10 cm hosszú, barna kocsány ízesülési helyénél kissé bemélyed; a 8-16 x 8-13 cm nagyságot is elérheti. Az érdes, 1 mm-nél nem vastagabb héj gyengén gödrös mezõkre tagolt, fényes, megérve aranysárga vagy narancsvörös, zöldes részekkel, gyakran nagy, feketésbarna foltokkal; a piacokon árusított termések gyakran túlérett, a fogyasztásra legalkalmasabb állapotban vannak, és csúnya barna színûek. A termés pulpája éretlen lisztes vagy finom szemcsésen pépes, kevéssé leves, fehér színû és zamatos, édeskésen savanyú ízû; felvágva felülete hamar barnásan futtatottá válik. Nagyszámú magja (12 x 8 x 5 mm) némileg aszimmetrikusan lapított elliptikus, bab vagy tojás alakú, az oldalán gyengén élelt; fényes, barnásfekete a héja, és fehér, bõrszerû hártya veszi körül.
Felhasználása: az ízletes pulpát a terméshéjból kanalazzák ki, vagy italokat és édes süteményeket készítenek belõle, ha a termés teljesen érett vagy túlérett és a héja kis nyomásra enged. Közép-Amerikában a levébõl bort erjesztenek. Az ökörszív-annóna kevésbé kedvelt, mint a nemzetség többi fajtájának termése, mivel kevésbé leves és zamatos. A magbél erõsen mérgezõ, héjjal együtt lenyelve azonban a mag nem okoz panaszokat.
A fa valamennyi vegetatív része mérgezõ; a magokból, levelekbõl és fiatal termésekbõl inszekticideket állítanak elõ, a kéreg toxikus alkaloidokat tartalmaz, a növény nedve bõrizgató hatású, és a szembe jutva erõs gyulladást okozhat. Gyógyászatilag a kéreg- és magkivonatokat, valamint a szárított, porított fiatal terméseket hasmenés és vérhas ellen alkalmazzák, a szétzúzott levelekkel keléseket kezelnek.
Elterjedése: a karib-tengeri szigeteken honos, és Közép-, valamint Dél-Amerikában évszázadok óta gyakran termesztik. A fát ritkábban az Óvilágban is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a fagymentes szubtrópusi és trópusi klímában tenyészik, legfeljebb 1500 m magasságig, az Egyenlítõ közelében. A tartósan nedves-forró egyenlítõi síkságok kedvezõtlenek a termesztésére. A mély rétegû, jól levegõzött talajt és a viszonylag egyenletes nedvességet kedveli. Rendszerint magról szaporítják, a fajták megtartják jellegzetes tulajdonságaikat. A terméseket érett állapotban, kocsánnyal együtt szedik, ha már zöld színüket messzemenõen elveszítették; csupán néhány napig tárolhatók. A fák 4-9 éves korban fordulnak termõre, és évenként legfeljebb 45 kg termést hoznak.




P

Padlizsán, tojásgyümölcs

Solanum melongena L. (S. esculentum Dunal.)
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
A: eggfruit;
F: aubergine, melongéne;
S: brinjal, berenjera;
P: beringela;
N: Aubergine, Eierfrucht

A tojásgyümölcs többnyire egyévesként nevelt, sokalakú, elágazó, felálló szárú, legfeljebb 1,5 m magas félcserje. A szár, a levelek fonákja és a csésze molyhos és elszórtan tüskés. Levelei szórt állásúak, legfeljebb 10 cm hosszú nyelûek, érdesen csillagszõrösek és gyakran lilával futtatottak. A levéllemez 7-25 x 5-15 cm nagyságú, elliptikus vagy tojásdad, durván karéjos, lekerekített vagy szíves vállú és hullámos szélû. A virágok egyesével vagy legfeljebb 5-ösével a levelekkel átellenesen fejlõdnek; a széles harang alakú, 5-7 cimpájú csésze virágzáskor 2 cm hosszú, terméséréskor éppúgy, mint az 1-3 cm hosszú kocsány, megvastagodik és megnyúlik. A harang alakú, lila színû, ritkán zöldesfehér párta csöve szétterülõ, széles cimpákra hasadt, amelyek belsõ oldalukon szõrösek, átmérõjük 3-5 cm.
Termése: csüngõ tojás vagy bunkó alakú, többé-kevésbé görbült bogyó, maradó csészével; a héja sima, fénylõ, vékony; a termés elérheti a 40 x 20 cm-t, súlya az 1 kg-ot meghaladhatja. A terméshéj színe fajtától függõen nagyon változó, fehéres, sárga, lila vagy feketés, világos alapszínen gyakran sötét foltos. A lágy, csaknem homogén, szivacsos, mérsékelten leves, gyakran keserû, egyébként gyenge ízû fehér terméshúst ha megvágják, hamarosan barnásan befuttatódik. A számos, nagyon apró, világosbarna mag az éretlenül betakarított termésekben csak pontokként ismerhetõ fel.
Felhasználása: a tojásgyümölcs a trópusoktól a földközi-tengeri országokig kedvelt zöldségféle. A bogyókat éretlen állapotban fogyasztják, mikor lehetséges nagyságuknak mintegy 2/3 részét elérték. Fõzve, zsiradékban vagy a nélkül sütve, gyakran rizzsel vagy hússal töltve, a termést héjjal együtt fogyasztják. Az enyhén keserû íz csökken, ha a karikára vagy kockára vágott bogyókat elkészítés elõtt néhány órával besózzák, és a kifolyt levet felitatják vagy kiöntik. Indiában a kockára vágott, nagyon fiatal terméseket savanyúan teszik el, Délkelet-Ázsiában néhány fajta bogyóját nyersen is fogyasztják.
Elterjedése: a feltehetõen Burmából és Délnyugat-Kínából származó fajt az arabok évszázadokkal ezelõtt hozták be Dél-Európába és Afrikába. A trópusokon, szubtrópusokon és a mediterrán tájakon ma világszerte termesztik a tojásgyümölcsöt; a mérsékelt övben egyéves növényként kertekben, piacra növényházakban nevelik.
Termesztése és betakarítása: tápanyagban gazdag talajon, legalább 20 °C hõmérsékleten tenyészik; fagyérzékeny. Alacsony hõmérsékleten torz alakú, kis termések képzõdnek. Nagyon sok fajtát ültetnek, amelyek fõként a termés alakjában, nagyságában és színében, a terméshozamban, valamint az éghajlati igényekben különböznek. A betakarítás vetés után 4 hónap múlva esedékes; a termések hûtve mintegy 2 hétig tárolhatók; a 8 °C alatti hõmérsékleten már károsodik.










Papája, dinnyefa

Carica papaya L.
Család: Caricaceae (dinnyefafélék)
A: papaya, paw-paw;
F: papaye, arbre á melons;
S: papaya, lechosa;
P: mamäo;
N: Papaya, Baummelone

A papája örökzöld, legfeljebb 10 m magas, egyszerû vagy gyengén elágazó törzsû, többnyire két-, ritkábban egylaki növény. Erõteljes, üreges, alig fásodó törzsén a nagy, széles, 3 szögletû levélripacsok feltûnõ mintázata látható. A csavarvonalba rendezõdött, akár 1 m hosszú levelek a hajtáscsúcson üstököt alkotnak, így az el nem ágazó papáják habitusa a pálmákra emlékeztet. legfeljebb 1 m nagyságú, zöld levéllemez mélyen, tenyeresen 5-9 részre osztott, az osztatok ismét mélyen, öblösen tagoltak. A levélerek erõteljesek, sárgák. A törzs, a levelek és az éretlen termések ragacsos tejnedvet tartalmaznak. A virágtakarót kis, kehely alakú, 5 tagú csésze és 5 húsos, viasszerû, 2-3 cm hosszú krémfehér szirom alkotja. A termõs virágok egyesével vagy kis csoportban, rövid kocsányon fejlõdnek a levélhónaljban, a porzósak legfeljebb 1,5 m-es bugában helyezkednek el. Mind a virágok, mind a növények ivarilag szigorúan nem elhatárolhatók; a porzós virágban gyakran visszafejlõdött magház található, az egylaki növények kétlakivá (vagy fordítva) és a porzósak termõssé válhatnak, amit az idõjárás vagy a hajtáscsúcsok eltávolítása okozhat.
Termése: húsos, dinnye vagy körte alakú, hosszúkás-elliptikus vagy csaknem gömbölyû, gyengén hosszbarázdás bogyó, amely rövid kocsányon, szorosan összezsúfolva a levélüstök alatt, a törzsön fejlõdik, az 50 x 30 cm-t elérheti. A külsõ héj éretten zöld vagy narancssárga, sima és gyengén fényes. A lágy, nagyon bõ levû, zöldes, sárga vagy élénk narancsvörös terméshús édes ízû, és fajtától függõen többé vagy kevésbé zamatos. A termés belseje üreges, benne nagyon sok fekete, tojás alakú, csípõs ízû, 5 mm-es mag van, amelyet vékony, üveges magköpeny vesz körül.
Felhasználása: a meleg égövi országok legnépszerûbb gyümölcsének számít, amely egyetlen trópusi piacról sem hiányzik. Az érett termés lágy húsát héj és magok nélkül nyersen fogyasztják, többnyire kikanalazzák a kettévágott bogyóból; a gyenge zamatot citromlé csepegtetésével javítják. Az érett, pürésített papáját gyümölcsléként és gyümölcsjégként is felhasználják. a zöld terméseket kandírozzák, vagy megfõzik zöldségnek, cukorral lekvárnak. Ecetben is eltehetõ. A magokat olykor borspótlónak használják. Az éretlen állapotban betakarított exporttermések rendszerint kevésbé ízletesek. A nagyon finom leveleket megpuhítva zöldségként fogyasztják. A növény tejnedve fehérjebontó enzimeket (papaint és chymopapaint) tartalmaz, amely emésztésserkentõ.
Elterjedése: a trópusi Amerikából származik, és világszerte a trópusok és szubtrópusok leggyakoribb haszonnövényei közé tartozik.
Termesztése és betakarítása: a nagy és jó minõségû terméshozamhoz a papája napos tenyészhelyet, magas hõmérsékletet, bõséges vízellátást és tápanyagban gazdag, laza talajt, valamint gyakori trágyázást igényel. A fagyérzékeny növényeket az Egyenlítõ közelében 1500 m magasságig lehet termeszteni. Nagyon sok fajta van kultúrában, a termések nagyságban, alakban és ízben különböznek egymástól. Magról könnyen szaporítható, ritkán dugványokból is nevelik. Gyors növésû, és több mint 100 kg termést hozhat évenként. A kifejlõdött, de még kemény bogyókat egész évben takarítják be. Néhány nap alatt beérik és sárgára színezõdik. A terméseket kézzel vágják le a növényrõl, szállíthatóságuk és eltarthatóságuk nagyon korlátozott.










Paprika

Capsicum annuum L.
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
A: capsicum, red pepper, sweet pepper;
F: piment doux, poivron;
S: pimiento, ayi;
P: pimentäo;
N: Paprika*

A csípõs termések nemzeti neveit (különbözõ nyelveken) más Capsicum fajok számára is használják (lásd o.) A paprika egyéves vagy rövid életû évelõ, felálló, elágazó, lágy, a tövén esetleg gyengén fásodó szárú, bokros, nagyon sok alakú, legfeljebb 1,5 m magas növény. Levelei szórt állásúak, kopaszak. A levéllemez (1,5-12 x 0,5-7,5 cm) sötétzöld, ép szélû, tojásdad vagy lándzsás, kihegyezett, a válla ék alakú, kb. 10 cm hosszú nyélbe keskenyedõ. Bókoló virágai többnyire egesével fejlõdnek, hajlott kocsányúak (max. 3 cm). Az 5 cimpájú csészecsöve mintegy 5 mm, a széles harang alakú, zöld, a sárgás- vagy zöldesfehér párta legfeljebb a közepéig 5(-7) tojásdad, vízszintesen szétterülõ cimpára tagolt, 2-3 cm széles; a portokok kékek vagy liláskékek.
Termése: A- és C-vitaminban gazdag, sokmagvú, üreges bogyó. Rendkívül változatos alakú és különbözõ színû: gömbölyded, szögletes, keskeny 3 szögletû vagy hosszú, bunkó alakú és zöld, sárga, narancs-, vörös vagy csaknem feketés színû; 1-30 cm hosszú és 1-15 cm széles, a vékony héj sima és fényes. A terméshús leves és legfeljebb 11 cm vastag, zamatos ízû, és capsaicin alkaloid tartalmától függõen édes vagy égetõen csípõs ízû. A magok fehér, többé-kevésbé szabad szöveten (placenta) fejlõdnek a termésüregben; halványsárgák, gömbölydedek, laposak és 3-5 mm nagyságúak.
Felhasználása: a trópusi országokban inkább a kicsi, csípõs terméseket használják ételfûszerként, frissen vagy szárítva, egészben vagy megõrölve. A mérsékelt övben fõként a nagy termésû, édes fajták kerülnek forgalomba, melyeket nyersen, zöldségként párolva, levesbe fõzve és saláta formájában fogyasztanak, vagy szárítva édes paprika fûszerporrá õrölnek. Az ecetben vagy olajban eltett paprikát savanyúságként tálalják, vagy ételeket fûszereznek vele.
Elterjedése: Közép-Amerikában honos, és ott évezredek óta termesztik. Manapság rengeteg fajtát ültetnek világszerte a trópusokon, a szubtrópusokon és mediterrán tájakon, a hûvösebb klímában fóliasátrakban, üvegházakban vagy nyári zöldségként kertekben nevelik.
Termesztése és betakarítása: tápanyagban gazdag talajon, 20 °C feletti hõmérsékleten tenyészik. Magról szaporítják, és jó vízellátást igényel. A termésérés fajtától függõen a vetés után 3 (étkezési paprikák) és 5 hónap (csilipaprika) között esedékes. A paprikát éretlenül vagy éretten szedik; a friss termés 7-10 °C-on mintegy 14 napig tárolható; szárítva nagyon hosszú ideig eltartható.

* Megjegyzés: a németek a Paprika mellett a Chili, Spanischer Pfeffer, Cayennepfeffer nevet is használják a fûszerpaprikára.










Paradicsom

Lycopersicon esculentum Miller
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
A: tomato;
F, S, P: tomate;
N: Tomate

A dél-amerikai Andokban Kolumbiától Chiléig honos paradicsom a gazdaságilag világszerte legjelentõsebb burgonyafélék közé tartozik. a fajt feltehetõen eredeti hazájában, elsõként Mexikóban termesztették; az Újvilág meghódítói a 16. század közepén már a nagy termésû, sok magüregû kultúrváltozatát hozták Európába. az Óvilágban a paradicsom hosszú ideig elutasításra talált; népszerûsége és termesztése csak a 19. század vége felé lendült fel gyorsan. A fagyérzékeny növényeket a trópusi hegyvidékeken és a szubtrópusokon egész évben nevelik és folyamatosan szüretelik; a mérsékelt övben viszont szántókon egynyári növényként, valamint növényházakban termesztik. Számtalan fajta került forgalomba, amelyek ökológiai igényeikben, vegetatív jellemzõikben, fõként azonban a bogyók nagyságában, alakjában, ízében és más tulajdonságaiban különböznek egymástól.










Paradicsomfa, tamarijja

Cyphomandra crassicaulis (Ortega) Kuntze (Cyphomandra betacea [Cav.] Sendtn.)
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
A: tree-tomato;
F: tomate en arbre;
S: tomate de arbol, tomate granadlilla;
P: tomate de arvore;
N: Baumtomate, Tamarillo

A paradicsomfa dúsan ágas, legfeljebb 5 m magas félcserje. Nagy, szórt állású, puha levelei széles-tojásdadok, kihegyezettek, szíves vállúak, ép szélûek, világoszöldek és fényesek. A levéllemez a 35 x 20 cm-t is elérheti, színén sûrûn, rövid, bûzös, nyeles mirigyekkel borított; a levélnyél legfeljebb 17 cm hosszú. Öttagú virágai 1-2 cm-esek; laza, levélhónalji fürtben fejlõdnek, harang alakú csészéjük ibolyászöld, a tövén forrt párta cimpái teljes virágzáskor hátratörtek, és rózsaszínûek vagy világoskékek.
Termése: hegyes tojás alakú, hosszú kocsányú bogyó (max. 10 x 5 cm), amelynek 100 g a súlya. A narancsszínû, paradicsom- vagy bíborvörös, gyakran sötét csíkos terméshéj vékony, szilárd, sima és fényes. A lédús terméshús szilvára emlékeztet, sárgásvörös, savanykás, zamatos ízû; számos vörösesfekete, lapos, kerekded körvonalú, kemény, keserû, mintegy 4 mm-es magot zár körül, amelyek az üveges, nedvdús-aromás pulpába ágyazottak.
Felhasználása: az ízletes bogyókat érett állapotban nyersen, gyümölcsként fogyasztják, a félbevágott termés húsát és a pulpáját megcukrozva a magokkal együtt kikanalazzák a héjból. A terméseket karikára vágva gyümölcssalátákba teszik, megpárolva zöldségként tálalják. A leforrázott és meghámozott bogyókkal - felaprítva vagy püré formájában - leveseket és más ételeket körítenek. Sóval és borssal fûszerezve kenyérre is kenik, vagy cukorral szirupot, desszertet, chutneyt, zselét és lekvárt fõznek belõle. A termés édesített leve üdítõital.
Elterjedése: trópusi-montán növény, amely a dél-amerikai Andokban az 1000 és 3000 m közötti magasságban honos. A fajt a szubtrópusokon és trópusi hegységekben világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: fagymentes tájakon tenyészik, ahol a nappali hõmérséklet magas, az éjszakai pedig alacsony; a belsõ trópusok nedves-forró síkvidékein a paradicsomfa nem fejleszt virágokat. a gyors növésû növény tápanyagban gazdag, laza talajt és tartósan bõséges vízellátást igényel. Magról könnyen szaporítható, nevelése dugványozással is lehetséges. A növényrõl több évig takarítható be termés, a termõidõszak akár 5-7 hónapig tarthat évente. A teljes zamatú, érett bogyókat szedik; szilárd héjuknak köszönhetõen kevésbé érzékenyek, és szobahõmérsékleten mintegy 8 napig, hûtve akár 4 hétig tárolhatók.
Rokon fajok: a fajokban gazdag Cyphomandra nemzetség más tagjának termése is ehetõ, de csekélyebb értékû.










Paw Paw (Asimina triloba)

A pawpaw lombhullató, általában keskeny, kúp alakú koronát nevelõ 3,5-6 m magasra növõ fa. Gyökérsarjakat fejleszt kb. 30 cm-re a törzstõl. Ha megengedjük, hogy ezek felnõjenek, akkor 1 klónból álló pawpaw csoport (telep) jön létre. Tapasztalatok szerint lassú növekedésû, különösen fiatal korában. Optimális üvegházi körülmények között - beleértve a kb. 16 órányira meghosszabbított megvilágítást - a legnagyobb növekedés akár 1,5 m is lehet 3 hónap alatt. A sötétzöld, ovális-hosszúkás lehajló levelek 30 cm hosszúra is megnõnek, ez ad a pawpawnak érdekes trópusias külsõt. Õsz közepén a levelek sárgára színezõdnek és megkezdõdik a lombhullás, késõ tavasszal a levelek ismét kihajtanak, és ezt követõen elkezd virágozni a fa. Az áttelelõ, bársonyos, sötétbarna virágrügy az elõzõ évi levelek hónaljában fejlõdik ki. Ezekbõl képzõdik a gesztenyebarna, fejjel lefelé álló virágzat, mely 5 cm-es. A szokásos virágzási periódus kb. 6 hét, március és május között, mely függ a földrajzi szélességtõl és az éghajlati viszonyoktól. A virág 2 örvben elhelyezkedõ 3-3 sziromlevélbõl és 3 csészelevélbõl áll. Mindegyik virág több magházat tartalmaz, mely megmagyarázza, miért fejlõdhet egy virágból több összenõtt gyümölcs. A pawpaw a legnagyobb ehetõ gyümölcs mely õshonos Amerikában. A gyümölcs súlya 140-450 gramm, hossza 7,5-15 cm. A nagyobb méretûek olyanok, mint egy szilva, hasonlítanak a mangóra is (sõt az ízük is a mangóra emlékeztet). A gyümölcsben általában 10-14 mag van 2 sorban elhelyezkedve. A barnás feketés magok lima bab alakúak és 13-38 mm hosszúak. Gyakran elõfordul, hogy a gyümölcsök fürtben (egy csomóban) vannak, mely akár 9 db-ból is állhat. Az érett gyümölcs puha és vékony héjú. A fiatal növény nagyon érzékeny a teljes napfényre. Az elsõ 2 évben szûrt napfényt igényel. Mindenképpen alkalmazzunk védelmet a fának. A már jól begyökeresedett növény jobban szereti a teljes napfényt. A nagy lógó levelek érzékenyek az erõs szélre. Elmondhatjuk, hogy a hazai tájba kitûnõen beleilleszthetõ gyümölcstermõ növényrõl van szó. A pawpawnak a legjobb a mély, termékeny, nyirkos, de jó vízelvezetésû talaj, mely kissé savas (pH 5-7). Kerülni kell a nehéz, vizes, szikes-lúgos talajokat. A növekedési idõszakban rendszeres öntözésre van szüksége. A talajt nedvesen kell tartani, de kerüljük a pangó vizet. A pawpaw igényli az évente kétszer alkalmazott magas káliumtartalmú szerves- vagy mûtrágyát. Konténeres nevelés esetén adjunk 250-500 ppm oldható NPK mûtrágyát 20-20-20 arányban, és ezen felül oldható nyomelemeket a növekedési idõszakban. Rendszeres metszést igényel, mindenképpen el kell távolítani az elhalt, sérült, vagy rossz irányba növõ ágakat. A periodikus metszés új növekedésre serkenti az idõsebb fákat, ettõl az új növekedéstõl várhatjuk a gyümölcsöt a következõ szezonban. A nyugalomban lévõ magoknak 90-120 napos hidegkezelésre van szükségük. A magokat rétegezve helyezzük egy nyirkos sphagnum moha tõzeggel töltött nylon zacskóba, és tegyük hûtõszekrénybe (0-5 °C). Tél végén ültessük a magokat rétegezve a szabadba, a megfelelõen elõkészített talajba. A magok csírázása "hypogeal" - a csíranövény sziklevél nélkül bújik elõ. Ideális üvegházi körülmények között a csírázás idõtartama várhatóan 7 hét. Szabadföldi ültetéskor a csíranövény július-augusztusban hajt ki. Mielõtt a csíranövény kibújna a földbõl, a mag kb. 25 cm hosszú karógyökeret növeszt. Fásdugványokat lehetetlen meggyökereztetni, a gyökérdugvány váltakozó sikerû. Zölddugványozással több siker érhetõ el rendszeres párásítás, talpmeleg (26 °C), és 14 óra megvilágítás biztosítása mellett. Minden oltási és szemzési technika alkalmazható, kivéve a T szemzés. A chip-szemzés alkalmazható a legeredményesebben. A nemes (oltó) vesszõket a nyugalomban lévõ fáról kell megszedni és hûtõszekrényben tárolni. Az oltást tavasszal végezzük, miután a vegetáció megindult. A fiatal pawpaw növénynek húsos, törékeny gyökere van, néhány szál hajszálgyökérrel, ezért az átültetés bonyolult. Célszerû követni az alábbi szabályokat: Használjunk magoncot, ne gyökérsarjat. Ügyeljünk, hogy a földlabda (és a gyökérzet) ép maradjon. A konténeres példány a legjobb. Az átültetést tavasszal, rügyezés után végezzük. Az átültetett növényt tartsuk nedvesen az elsõ évben, de kerüljük a pangó vizet A gyümölcs 4 hét alatt érik be, augusztus közepétõl októberig szedhetõ. Éretten puha, könnyen szedhetõ és jellegzetes, finom illata van. Az érett gyümölcs kívülrõl világoszöld, gyakran fejlõdnek rajta feketés foltok, de ezek nem befolyásolják az ízét és a fogyaszthatóságát. A sárga gyümölcshús olyan, mint a tejsodó és nagyon tápláló. Összességében a legfinomabb gyümölcs, trópusi ízzel, nem hasonlítható egyetlen mérsékeltövi gyümölcshöz sem. Jelenleg az elsõdleges felhasználás a friss fogyasztás. Az érett gyümölcs nagyon romlandó, szobahõmérsékleten csak 2-3 napig, de hûtõben akár 3 hétig is eltartható.









Pejibaye, barackpálma

Bactris gasipaes Kundt
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: peach palm;
F: parepon;
S: pejibaye, chonta(-duro);
P: pupunha;
N: Pejibaye, Pfirsichpalme

A barackpálma legfeljebb 30 m magas, egy- vagy többtörzsû, el nem ágazó pálma. Világosbarna törzsét egész hosszúságában vagy csak felsõ részén széles gyûrûkben kiálló, merev, fekete, tû alakú, akár 12 cm hosszú tüskék borítják. Az ívesen hajló, legfeljebb 3,5 m hosszú levelek üstökszerû koszorút alkotnak, 0,5-1 m hosszú nyelük és a levélgerinc tüskés, a levéllemez szárnyalt. A vaskos levélkék keskeny-lándzsásak, színükön sötétzöldek, fonákjukon világosabbak, az ereken tüskések, méretük legfeljebb 60 x 3,5 cm. A virágzatok közvetlenül a levélüstök alatt csüngenek, kezdetben tüskés buroklevél (spatha) zárja körül õket, a 20-30 cm hosszú, bojtos fürtökben vegyesen helyezkednek el a porzós és a termõs, sárgásfehér kis virágok.
Termése: megérve a mutatós, világító sárga, vörös, narancsszínû vagy tarka csonthéjas terméseknek erõsen hajlott kocsánya van, többnyire egy 30-50 cm hosszú, csüngõ fürtös terméságazatban fejlõdnek. Ez akár 12 kg súlyú is lehet, és 300 db termést is hordozhat. A termés gömbölyded-kúp alakú vagy széles-tojásdad, kihegyezett, legfeljebb 6 cm hosszú és széles. Alapján a 3 széles, jó 1 cm hosszú, részben összenõtt, 2-3 karéjú, vaskos, zöld csészelevél érésig megmarad. A termés héja vastag-bõrnemû, és többnyire finom, barna hosszrepedések láthatók rajta. A vastag, lisztes, gyengén rostos, narancssárga száraz terméshús egy feketésbarna, fás kõmagot vesz körül, amely tompán 3 élû, finom hosszeres (2,5 x 1,5 cm), tojás alakú, és finom csúcsban keskenyedik. A magbél fehér olajban gazdag és kókuszhoz hasonló ízû.
Felhasználása: a pejibaye tápláló, a trópusi Amerikában nagyon kedvelt pálmatermés. A csonthéjas terméseket egészben, 2-3 órán át - gyakran zsírral vagy olajjal, ilyenkor behasított héjjal - sós vízben fõzik, végül meghámozzák, és a lisztes terméshúst forrón fogyasztják. Ez kellemes, dióízû; nagyon száraz, forró italokhoz tálalják, majonézbe vagy szószokba mártogatva. Körítésként is adják zsíros mártásokhoz, vagy húsok töltésére használják. Az elõfõzött terméseket pörkölve is fogyasztják. Kukoricaliszttel, tojással és tejjel keverve a fõtt vagy szárított és megõrölt pejibaye terméshúsból süteményt is sütnek. A termés csonthéját feltörik, hogy a kis, ízletes maghoz jussanak. Cukrozott és erjesztett terméshúsából lepárlással erõs alkohol is készül. A finom pálmaszíveket nyersen salátaként vagy puhítva zöldségként fogyasztják. A pálma levele kitûnõ tetõfedõ. A törzs kemény és rugalmas, építési anyagnak használható, az indiánok íjakat és nyílhegyeket készítenek belõle.
Elterjedése: Amazóniában honos, és az Újvilág nedves trópusain, Dél-Mexikótól Bolíviáig gyakran termesztik. Nagyon ritkán más földrészeken is ültetik.
Termesztése és betakarítása: nedves-forró trópusi klímában tenyészik, a síkvidéktõl az 1200 m magasságig; a talajviszonyok tekintetében igénytelen. Magról vagy sarjakkal szaporítják; gyümölcsöskertekben és ültetvényeken a nagy termésû és kevéssé tüskés fajtákat termesztik. A pálma gyorsan nõ, és 3-4 éves korában hoz elõször termést. Az erõsen tüskés törzseknél nehéz a betakarítás; póznákkal, létrákkal próbálkoznak, a magas pálmák terméságazatát pedig kötéllel érhetik el; felmászni természetesen csak a tüskétlen törzsön lehet. Mindenkor az egész terméságazatot vágják le, majd azt kötélen eresztik a földre, vagy vastag banánlevélrétegre hajítják le. A termést csak vásárláskor választják le a terméságazatról, ha nincs megnyomva, levegõs, száraz helyen körülbelül 1 hétig tárolható.
Rokon fajok: a Közép- és Dél-Amerikában a fajokban nagyon gazdag Bactris nemzetségbõl mások is hoznak ehetõ terméseket, de élelmiszerként csupán helyi jelentõségûek.









Pepino, peruiuborka

Solanum muricatum L.'Hérit. (Solanum variegatum Ruiz & Pav.)
Család: Solanaceae (burgonyafélék)
A: melon pear;
S: pepino, cachun;
N: Pepino

A pepino legfeljebb 1 m magas félcserje. Szárai erõtlenek, gyakran heverõk. Változékony levelei szórt állásúak, többnyire tagolatlanok, tojásdadok, lándzsásak vagy szárnyaltak, 3-7 levélkéjûek és nagyon változó nagyságúak. Virágai levélhónalji csomókban fejlõdnek. Az 5, hegyes cimpájú, ibolya- vagy kék színû pártacsõ legfeljebb 2,5 cm széles.
Termése: tojás alakú, gömbölyû vagy elliptikus bogyó (10-15 x 8-10 cm). Vékony héja sárga, ritkán zöldes vagy kék alapszínû, és vörösesbarna foltok vagy sávok tarkítják. A világossárga, lágy, nagyon bõ levû, édes terméshús dinnye- vagy körteízû. A központi termésüregben nagyszámú lapos-gömbölyded, bézs színû, mintegy 3 mm nagyságú mag található; sok fajta magvatlan.
Felhasználása: a bogyót többnyire héj nélkül, nyersen, gyümölcsként fogyasztják, olykor megfõzve zöldségként készítik el, vagy lekvárnak dolgozzák fel.
Elterjedése: a kolumbiai Andok magas fekvésû területein honos, fõként Latin-Amerika hegyvidékein és Új-Zélandon termesztik, fokozódó mértékben Kelet-Afrikában, Kelet-Ázsiában és Ausztráliában, valamint a Kanári-szigeteken és a Földközi-tenger térségében is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a pepinót a trópusokon a középmagas hegyvidékektõl egészen 4000 m magasságig nevelik. Többnyire dugvánnyal szaporítják. Az érett, nyomásra érzékeny termések betakarítása kiültetés után mintegy 5 hónap múlva kezdõdik. Több mint 2 évig teremhet a tõ.

 






Perita

Alibertia edulis (L. Rich.) A. Rich.
Család: Rubiaceae (buzérfélék)
F: goyave noire;
S: carutillo, guaiabo, perita;
P: purui;
N: Alibertia

A 2-6 m magas, örökzöld, kétlaki cserje vagy fa levelei tömör-bõrnemûek, átellenes állásúak, ép szélûek, a szélükön hullámosak, színükön fényesek, középzöldek, legfeljebb 28 x 14 cm nagyságúak. A levéllemez tojásdad-lándzsás, kissé kihegyezett, széles ék alakú válla a kb. 1,5 cm nyélbe keskenyedik. A korán lehulló, lándzsa alakú pálhák kb. 10 x 5 mm-esek. Nagyon rövid kocsányú virágai 2-8 tagú fejecskében ülnek; a csésze csöve kb. 1 cm, a fehér, molyhos pártacsõ 4-5 cimpájú, karcsú-tölcsér alakú, legfeljebb 3 cm hosszú.
Termése: gömbölyded, elliptikus vagy tojás alakú, gyenge hosszbarázdás bogyó (-7 x 6 cm), mely rövid nyakkal keskenyedik el a kocsányba, és a csúcsán nagy, kerekded köldököt visel. Héja vékony és fényes, megérve sárga. A szívós-bõrnemû terméshús legfeljebb 7 mm vastag, és a tágas termésüreg felé vékony, fehér, sima, bõrszerû hártya határolja el. A bogyó belsejében tömötten egymás mellett helyezkednek el a magok nagy számban; szabálytalanul szögletesek, kemények, üveges-sárgás színûek, és elérhetik a 2 cm-t. Valamennyit vékony, hártyás, lédús, narancssárga magköpeny veszi körül, ami kellemesen édeskés ízû.
Felhasználása: az ehetõ magköpenyt a magról leszopogatva fogyasztják, vagy italok és zselé elõállítására használják.
Elterjedése: a trópusi Közép- és Dél-Amerika síkvidékein, különösen a tengerpartokon.
Termesztése és betakarítása: egyaránt szedik a termesztett és a vadon élõ növényeket, amelyek gyakran nagy állományokban nõnek a tengerpartokon, és csaknem egész évben teremnek. A magról nevelt növényeket a házikertekben gyümölcstermõ, dísz- vagy árnyékadó fás szárúnak és sövénynek ültetik. A termést éretten, sárga állapotban szedik; néhány napig tárolható.









Pézsmatök

Cucurbita moschata (Lam.) Duch. ex Poir.
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: pumpkin, musk melon;
F: courge, courgette;
S: zapallo, ahuyama;
N: Moschus-Kürbis

A pézsmatök többnyire egyévesként termesztett, a földön kúszó, lágy szárú. Szára 5 szögletû, a több mint 10 m hosszúságot elérheti, és elágazó kacsokat fejleszt. A lágy szõrû levéllemez gyengén tenyeresen karéjos, szélesen kihegyezett, körvonala vese alakú (mintegy 20 x 30 cm), a levélnyél 12-20 cm-es. A porzós virágok hosszú, a termõsek rövid kocsányúak. Harang alakú csészéjük lapát alakú cimpákban végzõdik, az élénksárga, tölcséres párta legfeljebb 20 cm átmérõjû, 5 cimpája szétterülõ vagy teljes virágzás idején hátratört.
Termése: alakban és méretben nagyon sok alakú kabak, többnyire széles-gömbölyded vagy tojás formájú, esetleg hosszúkás-elliptikus, gyakran tompán bordás. Súlya akár 20 kg is. A külsõ héj szürke, zöld, sárga, kékes vagy vöröses alapszínû, és többnyire bézs színû és sötétzöld foltok vagy csíkok tarkítják. Más tökfajtól eltérõen a héj lágy. Az (5-)élû és barázdás kocsány kemény, a termés ízesülési helyénél széles koronggá nõtt. A lágy, rostos, édeskés terméshús vajsárga. a nagy, központi termésüregben számos fehér vagy barna, tompán fogazott szélû lapos mag (13-20 x 7-12 mm) van.
Felhasználása: az éretlen és érett termések húsát párolva vagy sütve zöldségként fogyasztják, fõzve levesek és curryk alapanyaga, vagy pürét készítenek belõle; édes kompótként vagy ecetes savanyúságként is tálalják. a fiatal levelek fõzelékként használhatók.
Elterjedése: Mexikóból származik, a trópusokon és a szubtrópusokon világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi klímában, tápanyagban gazdag talajon tenyészik, és más tökfajoktól eltérõen a nedves-forró síkvidéki klímában is termeszthetõ. A fagyérzékeny növényt magról szaporítják; termései körülbelül 3-4 hónappal a virágzás után érnek; trópusi hõmérsékleten mintegy 10 napig, 10 °C-on hûtve több hónapig tárolhatók.
Rokon fajok: a pézsmatökhöz hasonló az ugyancsak a trópusi Amerikából származó óriástök vagy sütõtök (C. maxima Duchesne ex Lamk.), amely az elõzõ fajtól abban különbözik, hogy a kocsány csaknem hengeres, és a termés ízesülési helyénél nem szélesedett meg. Terméshúsa is rostmentes, fõzéskor szétesik. Ez a faj kevésbé melegigényes, és nyári termésként a mérsékelt övben is nevelik kertekben. További közeli rokon faj a meleg égövi országokban termesztett C. mixta Pang., kocsánya barázdás, termése kemény héjú, rostos, és a magok szélükön szárnyasak.









Pili-dió

Canarium ovatum Engl.
Család: Burseraceae (tömjénfafélék)
A: pilinut;
F: pili;
S: nuez pili;
N: Pilinuss

A pili-dió örökzöld, legfeljebb 35 m magas, zárt koronájú fa. Szórt állású, az ágak végén tömörülõ levelei páratlanul szárnyaltak. A levélnyél tövén 2 szárra futó, háromszögletû, pikkelyes, legfeljebb 1,5 cm nagyságú pálha helyezkedik el. A levélnyél és -gerinc hosszúsága elérheti a 23 cm-t. Az 5-9 levélke legfeljebb 3 cm hosszú; mindkét végén megvastagodott a nyelük. A levélkék lemeze (17 x 9 cm-es) ép szélû, tojásdad vagy elliptikus, hosszan kihegyezett, levágott vagy ékvállú. A levélszél gyengén behajlott és hullámos, középzöld, kopasz és fényes. A virágok tömött hajtásvégi vagy levélhónalji bugákban fejlõdnek. Az ülõ, világos barnássárga virágok 3 cimpájú, legfeljebb 7 mm hosszú csészéjûek. A párta 3 szabad, tojásdad, homorú, húsos, összehajló sziromból (2 x 1 cm) áll, a csészéhez hasonlóan a fonákjuk selymes szõrû.
Termése: tompán 3 élû, elliptikus körvonalú, kb. 8 x 4 cm-es csonthéjas termés, tövén a maradó, megnagyobbodott, tölcsér alakú csészével; a zöld termések gyakran hosszirányban ráncosak, az érettek csaknem sima, fényes barnásfekete héjúak. A terméshús érett állapotban világos zöldessárga vagy barna, szilárd, rostos, mérsékelten lédús, összehúzó hatású és legfeljebb 4 mm vastag. A barna kõmag fás, széles vagy keskeny orsó alakú, tompán 3 élû, gyengén hosszbarázdás, nagyon vastag (akár 4 mm) héjú, legfeljebb 7 x 3,5 cm nagyságú; 3 hosszirányú kamrát tartalmaz, melyek közül 2 nagyon keskeny és üreges; a nagy kamrában egyetlen orsó alakú, tompán 3 élû mag fejlõdik, amelyet barna burok vesz körül. A magbél fehér, diószerû és nagyon kellemes ízû.
Felhasználása: nem könnyû a kõmagokat feltörni kalapáccsal, hogy az ízletes, diószerû, olajban gazdag magbélhez jussunk. Ezt nyersen vagy - ami még jobb - pörkölve fogyasztják, továbbá ételekbe és süteményekbe dolgozzák be. A termésköpeny megfõzve ehetõ, olyan olajat tartalmaz, amelyet fõzéshez, de olajlámpákhoz is használnak. A kõmagok csonthéja jó tüzelõanyag; a fiatal leveleket fõzelékként és salátának készítik el. A fa megsértett kérge hasznos gyantát (Manila-elemi) választ ki.
Elterjedése: A Fülöp-szigetek esõerdeiben honos, és Délkelet-Ázsiában nagy méretekben termesztik, ritkábban másutt is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró síkvidéki klímában tenyészik, 400 m magasságig, és ültetvényeken vagy magánosan kertekben nevelik. Magról könnyen szaporítható. A terméseket a fáról szedik, vagy a hullottakat gyûjtik össze a földrõl. A magok hosszú ideig tárolhatók.
Rokon fajok: a fajokban nagyon gazdag Canarium nemzetség, amelynek fõ elterjedési területe Délkelet-Ázsia, sok hasznos fajt foglal magában, amelyeket fájuk vagy termésük miatt, továbbá gyantanyeréshez ültetnek. Az értékes kanáridiót vagy japánmandulafát (C. indicum L., syn.: C. commune L.) is gyakran termesztik; az elõzõ fajtól fõleg kisebb, 3-6 x 2-3 cm-es terméseivel különbözik.








Pitahayakaktusz

Hylocereus undatus (Haworth) Bitton et Rose in Britton
Család: Cacteceae (kaktuszfélék)
M: hullámos kúszókaktusz;
A: strawberry pear;
S: pitahaya, pitaya;
N: Pitahaya

A pitahayakaktusz talajlakó vagy epifiton, kúszó, kapaszkodó vagy csüngõ termetû, gazdagon elágazó kaktusz. Hosszú, karcsú, pozsgás, háromszögletû, akár 6 m hosszúságú szárai légzõgyökerekkel kapaszkodnak az aljzathoz. A szár kb. 7 cm széles, ívelt szélû ízekre tagolt. Az ízeken található kis, szemölcsszerû glochidacsoportok mindig 2-5 rövid tövist is hordoznak. Pompás, éjszaka nyíló virágai speciális, zöld, hengeres hajtásokon nõnek. Magházukat húsos, elálló pikkelyek veszik körül. A számos keskeny-szálas, legfeljebb 11 cm hosszú, sárga vagy fehéres, terpedten szétterülõ szirom 2 körben helyezkedik el, melyek közepébõl krémszínû porzók csoportja emelkedik ki.
Termése: tövis nélküli, húsos, gömbölyû, elliptikus vagy széles orsó alakú bogyó, amelyet háromszögletû vagy keskeny-lándzsás, alapi részükön kiszélesedõ, húsos, legfeljebb 8 cm hosszú, a csúcsukon berzedten visszahajló pikkelyek borítanak. A termés akár a 20 cm-t is elérheti; megérve liláspiros, ritkábban sárga. Szilárd-húsos héja kb. 1 cm vastag; tágas termésüreget zár körül, amelyet üveges fehér, nagyon bõ levû, éretten finom, édeskésen savanyú pulpa tölt ki. E terméshúsba beágyazva igen nagy számú fényes fekete, lapos, körte alakú mag (3 x 1,5 mm) van. Bizonytalan, hogy a fõként Kolumbiában termesztett sárga termésû pitahayakaktusz ugyanehhez a fajhoz tartozik-e?
Felhasználása: ezt a gusztusos termést hosszirányban félbevágják, és a pulpáját a magokkal együtt kanalazzák ki. Püré formájában vízzel, jéggel és cukorral keverve pompás üdítõitalt szolgáltat. Sziruppá is fõzik, amelyet sütemények vagy édességek fûszerezésére és festésére használnak fel.
Elterjedése: Mexikó déli részében és Közép-Amerika csendes-óceáni partvidékein honos, a trópusi Amerikában mindenfelé termesztik, és ritkábban Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a forró, csapadékban szegény trópusi klímában tenyészik; dugvánnyal szaporítják, és dísz-, valamint gyümölcstermõ növényként házikertekben, sövények, falak mellett és fákon termesztik. A termést érett állapotban vágják le, csak néhány napig tárolható.
Rokon fajok: a Hylocereus nemzetségnek még más faja is ehetõ termést ad, amelyet azonban csak regionálisan, kis mennyiségben használnak, így pl. két rokon közép-amerikai faj, a H. ocamponis Britt. & Rose és a H. guatemalensis Britt & Rose termései a fent leírt fajéhoz hasonlók, a pulpájuk azonban piros színû.










Pitanga, indián cseresznyemirtusz

Eugenia uniflora L. (Eugenia michelii Lamk)
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: surinam cherry;
F: cerise de cayenne;
S: cereza de cayena;
P: ginja;
N: Pitanga, Surinamkirsche

A pitanga legfeljebb 7 m magas, terebélyes fa, gyakran ívben meghajló hosszú ágakkal, de cserje is lehet. Levelei átellenesen állnak. A levéllemez hegyes-tojásdad, lekerekített vagy gyengén szíves vállú, ép szélû, kopasz, színén fénytelen sötétzöld, fonákján világoszöld (7,5 cm hosszú és 3,3 cm széles); a fiatal levelek vöröses színûek. A kb. 2 cm hosszú kocsányú virágok egyesével vagy legfeljebb 4-esével fejlõdnek a levélhónaljakban. A 4 tojásdad csészelevél az alapján összenõtt, a cimpák virágzáskor hátratörtek, 5 mm hosszúak, zöld színûek. A 4 fehér szirom teljes virágzásban szétterülõ, kerekded (0,8 cm). Számos (7 mm-es) porzója van.
Termése: a hosszú kocsányú bogyók éretlen állapotban zöldek, késõbb sárgák és narancsszínûek, megérve világító vörösek vagy feketések, fénylõk, mintegy 2 cm hosszúak és 3 cm szélesek, gömbölydedek, hosszanti irányban mélyen befûzõdöttek, ezáltal 7-10 széles borda alakul ki. A termések mindkét végükön bemélyedõk, csúcsukon megmarad a cimpáival elõreirányuló csésze. A vékony, szilárd héj alatt nagyon bõ levû, éretten vörös, 0,5-1 cm vastag terméshús van, amely a cseresznyéhez hasonlít. Üdítõen vagy édeskésen savanyú, zamatos, kissé gyantás-keserû az íze és nem feltûnõ a szaga. A bogyó 1 gömbölyded vagy 2-3 lapított bab alakú kemény magot tartalmaz, amelyet vékony hártya vesz körül.
Felhasználása: a C-vitaminban gazdag bogyókat nyersen vagy gyümölcssalátákhoz, pudingokhoz és süteményekhez adják. A keserû íz eltûnik, ha a terméseket magtalanítva és megcukrozva néhány óráig hûtõszekrényben tárolják, mikor is levet ereszt. Cukorral lekvárt vagy zselét fõznek belõle. Édeskés ecetes savanyúságként eltéve is fogyasztják. A mag nagyon keserû és élvezhetetlen. A levele illóolajokat tartalmaz, gyomorerõsítõként és lázcsillapítóként használják.
Elterjedése: Dél-Amerika északi részérõl származik (Brazília, Guyana), de világszerte termesztik a trópusokon és szubtrópusokon.
Termesztése és betakarítása: a házi- és gyümölcsöskerteken kívül dekoratív virágai és termései miatt díszfaként és sövénynövényként is szívesen ültetik. A viszonylag száraz klímát kedveli, a talajban igénytelen, és a gyenge fagyot éppúgy eltûri, mint a hosszabb aszályt. Magról szaporítják. A fák évente 1-2-szer teremnek; a termések virágzás után 3 hét alatt érnek meg, és teljesen éretten naponta szedik le a bogyókat. Egy fa évente 2-10 kg termést hoz.










Pitomba

Talisia esculenta Radlk.
Család: Sapindaceae (szappanfafélék)
A, S: pitomba;
P: pitomba, olho-de-boi;
N: Pitomba

A pitomba legfeljebb 15 m magas, örökzöld, terebélyes koronájú fa. Levelei szárnyaltak, 4-8 rövid nyelû, lándzsás, kihegyezett, ékvállú, gyengén hullámos, fényes levélkébõl tevõdnek össze (13 x 6 cm nagyságúak). Kis fehér virágai elágazó, legfeljebb 30 cm hosszú, hajtásvégi virágzatokban fejlõdnek.
Termései: gömbölyûek vagy széles elliptikusak, csüngõ bugákban, zsúfoltan helyezkednek el. A kb. 6 mm hosszú kocsányú termés mintegy 3 cm nagyságú, és gyakran vékony kis csúcsban végzõdik. Durva-bõrnemû parás héja 1 mm vastag, megérve zöldessárga vagy fahéjbarna, finoman szemölcsös, fénytelen, belsõ oldalán bézs színû és fényes. Az elliptikus mag, amely a termésüreg legnagyobb részét elfoglalja, barnásvörös héjú, és 1-2 fehér magkezdeménybélt (nucellus) tartalmaz. A magot ehetõ, legfeljebb 5 mm vastag, lágy, nagyon bõ levû, üveges fehér magköpeny veszi körül, amely a maghéjhoz tapad, és kellemes, savanyú-zamatos ízû. Az ugyanabból a virágzatból kifejlõdött termések egy idõben érnek be.
Felhasználása: az érett termések magköpenyét leszopogatják a maghéjról, vagy lének dolgozzák fel.
Elterjedése: Brazíliában, Paraguayban és Bolíviában honos; ezekben az országokban gyakran termesztik is, ezenkívül kevéssé ismert.
Termesztése és betakarítása: a lassú növésû fát magról szaporítva gyümölcsös- és házikertekbe ültetik; a növény forró trópusi, síkvidéki klímában tenyészik. Betakarításkor az egy virágzatból fejlõdött termésfürtöt egészben vágják le a fáról, és kötegelve árusítják a piacokon.
Rokon faj: az Ázsiában honos és ott gyakran ültetett, legfeljebb 40 m magas longánfa (Dimocarpus longan Lour., syn.: Euphoria longana Lamk.), amely ugyancsak a szappanfafélék családjába tartozik, hasonló, kívül molyhos, rozsdabarna terméseket fejleszt, amelyek magköpenyét fogyasztják, Kínában friss vagy szárított állapotban leforrázva teát készítenek belõle. a longánfa gazdag szaponintartalmú magjait samponként használják.










Pompás dillénia

Dillenia indica L.
Család: Dilleniaceae (dilléniafélék)
M: elefántalma;
A: chalta, indian roseapple;
S: hondapara;
N: Indischer Rosenapfel

A pompás dillénia örökzöld, legfeljebb 40 m magas, terebélyes, zárt koronájú, narancsbarna, sima, pikkelyesen leváló kérgû és palánkgyökereket fejlesztõ fa. Levelei szórt állásúak. A levéllemez színén fényes zöld, fonákján molyhos, kemény szövetû, visszás tojásdad-lándzsás, röviden kihegyezett, gyengén vagy kifejezetten fogazott szélû, a 30-40 oldalérpár között erõsen kiemelkedik, nagysága 15-30 x 6-12 cm. A szõrös, barázdás levélnyél 5-10 cm hosszú. Nagy virágai erõteljes kocsányon magánosan fejlõdnek a hajtások csúcsán, átmérõjük 20 cm. A virágtakaró 5 zöld, domború, kerekded, vastag csészelevélbõl és 5 fehér, zöld erû, tojásdad sziromból áll.
Termése: sajátos, alma alakú, 7-15 cm átmérõjû zöld álbogyó. Virágzás után a csészelevelek megnagyobbodnak, húsossá válnak, alapjuknál a vastagságuk meghaladhatja a 3 cm-t, és a fejes káposzta leveleihez hasonlóan átfedik egymást. A csésze beburkolja a 12, egymással össze nem nõtt, üveges zöld, lapos bab alakú termõlevelet, amelyek lamellaszerûen rendezõdnek el a vacok körül. A termõlevelek szövete éréskor nyálkásan feloldódik úgy, hogy a lapos magok az üregekben vizenyõs pépben úsznak. A nagyszámú mag világos sárgásbarna színû, méretük körülbelül 7 x 5 mm. A termés kellemes, az almához hasonló illatú.
Felhasználása: a termés ehetõ részei a rostos-húsos, lédús, savanyú-aromás, kissé keserû csészelevelek, amelyeket zöldségként megfõzve, fûszeres körítésként adnak currykhez, édes ételekhez, chutneyhoz és mártásokhoz, vagy zselét készítenek belõlük. Püréjébõl vízzel és cukorral ízletes italt kevernek.
Elterjedése: Dél- és Délkelet-Ázsiában honos; ott gyakran, más trópusi régiókban ritkán, dísznövényként termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró trópusi klímában, mély rétegû, tápanyagban gazdag talajon tenyészik. Gyökérsarjakkal vagy magról szaporítják. A magok kizárólag a termésen belül csíráznak, ehhez több hónapig a talajon kell feküdniük. A fák nagyon bõségesen teremnek, a terméseket érett állapotban takarítják be.









Pompás fejesakác

Parkia speciosa Hassk.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: pete bean;
F, S: peté, petai;
N: Petebohne

A pompás fejesakác nagy termetû, terebélyes, legfeljebb 30 m magas fa, koronája ernyõ alakú, kérge vörösesbarna, fiatal ágai pelyhes szõrûek. Szórt állású levelei 2-6 cm hosszú nyelûek, kétszeresen szárnyaltak és általában 30 cm hosszúak. A levélen 14-18 pár másodrendû gerinc található, mindegyiken körülbelül 60-70 szálas-hosszúkás, 5-9 x 1,5-2,2 mm nagyságú levélke helyezkedik el. A hajtások végén 20-45 cm-es, csüngõ tengelyeken körte vagy bunkó alakú, kb. 4 cm átmérõjû fejecskevirágzatok fejlõdnek. A virágzatok soktagúak és világos barnássárga színûek, alapjukon porzós és meddõ, csúcsukon hímnõs virágokkal. A nagyon kis virágok csészéje és pártája csõ alakú, 5 cimpájú, 10 porzójuk a tövén csõszerûen összenõtt.
Termése: a csüngõ fejecskevirágzatból egy csomó nagy, éréskor barnászöld, fényes hüvely fejlõdik, 12-18 maggal. A vaskos hüvelyek ék alakban hosszú kocsányba keskenyednek, 35-45 cm hosszúak és 3-5 cm szélesek, laposak, többé-kevésbé csavarodottak, érés idején a magok körül erõsen duzzadtak. A széles tojás alakú vagy kerekded magok (2,5 x 2 cm) vékony, fehér héjúak és lisztes, narancsszínû vagy sárga pulpába ágyazottak, kellemetlen szagúak.
Felhasználása: szaga ellenére, amely szerencsére hevítéskor elvész, a fejesakácmag Délkelet-Ázsiában a legkedveltebb zöldségfélék közé tartozik; íze a fokhagymához hasonló, és fûszeres körítésként ételekhez adják. A friss, fiatal és érett magok nyersen is ízletesek, de fõzve vagy párolva is tálalják. A megszárított magokból fûszeres liszt õrölhetõ. Héj nélkül a magokat olajban sütik, vagy hosszabb áztatás után megfõzik. A hüvelyek terméshúsa savanykásan édes ízû, és mint a tamarinduszt, mártások és levesek fûszerezésére használják.
A fiatal levelek és virágzatok nyersen vagy áztatás után zöldségként fogyaszthatók. A magokat a gyógyászat máj- és vesefájdalmak kezelésére, duzzanatok ellen és féregûzõként alkalmazza. A pompás fejesakác kedvelt árnyékot adó fa településeken, kávéültetvények és más növénykultúrák számára.
Elterjedése: Délkelet-Ázsiában honos, ahol gyakran termesztik. Ázsián kívül ritkán találkozunk vele.
Termesztése és betakarítása: a trópusi klímában tenyészik, a síkságoktól 1500 m magasságig. A lassan fejlõdõ növényt magról szaporítják. A kifejlett fák 200-5000 hüvelyt hoznak évente; betakarításkor a terméságazatokat egészben vágják le, éretlen vagy érett állapotban.
Rokon fajok: más Parkia fajok is szolgáltatnak ehetõ hüvelyeket, amelyeket éppúgy használnak fel, de csekélyebb a gazdasági jelentõségük: Délkelet-Ázsiában a P. timoriana (DC.) Merill, a P. sumatrana Miquel, valamint több, kevésbé elterjedt faj; a trópusi Afrikában a P. biglobosa (Jacq.) Benth. és a P. filicoides Welw. ex Oliver tartozik ebbe a csoportba.










Pompás mangó

Mangifera magnifica Kochummen
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
N: Prächtige Mango

E legfeljebb 50 m magas mangófa levelei durva-bõrnemûek, fényes zöldek, tojásdad-lándzsásak, 3 x 12 cm-tõl a 8 x 30 cm-ig változhat méretük, röviden kihegyezettek, lekerekített vállúak. A levél színén bemélyedõ erek a fonákon erõsen kiemelkednek, a levélnyél 2 cm hosszú, felül lapos, alapja felé erõsen megvastagodott. A terebélyes, nagyon laza virágzatok alsó oldalágai elérhetik a 20 cm hosszúságot. A virágtakaró 4-5 elliptikus vagy háromszögletû, sárgás vagy fehér és vörössel futtatott csészelevélbõl, valamint 4-5 fehér, elliptikus-lándzsás, tompa csúcsú sziromból ál, amelyek 1,5 x 4 mm nagyságúak és csúcsukon hátratörtek.
Termése: e mangófaj kis csonthéjas termései tompa csõrûek, lapítottak, 5-8(-12) x 4-6(-10) x 4-4,5(-9) cm nagyságúak, szürkés- vagy világoszöldek, barnán pettyezettek, a sima vagy kissé érdes, 2 mm vastag héj gyengén fényes. A terméshús nem rostos, fehéres, szilárd, éréskor lédús, 1-3 cm vastag, zamatos, savanyú ízû. Teljesen éretten édeskésen savanyú, gyenge terpentinszagú. A kemény belsõ termésfal bab alakú, fényes fehéres és barázdás; nem tapad a terméshúshoz, a faj ezzel valamennyi más mangótól különbözik.
Felhasználása: a savanyú, de nagyon zamatos terméseket éretlen állapotban édeskés-ecetes savanyúságként eltéve fogyasztják; éretten chutney, továbbá más fûszeres mártásokhoz és -krémekhez használják.
Elterjedése: Burma és Thaiföld déli részén, Nyugat-Malajziában, Szumátrán és Borneón elterjedt. A fát gyümölcsöskertekben nevelik; a terméseket ott eltett formában is gyakran árusítják.
Rokon fajok: Délkelet-Ázsiában még számos más, ehetõ termésû mangófaj honos, amelyek nehezen különböztethetõk meg; némelyikük tájjellegû gyümölcsfa.




R

Rambai

Baccaurea motleyana Muell. Arg.
Család: Euphorbiaceae (kutyatejfélék)
A, F, S: rambai;
N: Rambai

A rambai 15-25 m magas, örökzöld, kétlaki fa. Koronája dúsan lombos, fiatal hajtásai ezüstös szõrûek. Levelei szórt állásúak. A levéllemez (35 x 17 cm) visszás-tojásdad vagy lándzsás, ép szélû, tompa csúcsú; sötétzöld, fényes, fonákján fõként az ereken barnán szõrös, nyele 3-10 cm hosszú. A virágtakaró mintegy 1 cm átmérõjû, és 4-5 zöldessárga, összehajló csészelevél alkotja, a szirmok hiányoznak. A virágok csüngõ, gyengén szõrös fürtben fejlõdnek, a törzsön és az idõs ágakon; a porzós virágzatok 7-20 cm, a termõsek 25-60 cm hosszúak.
Termése: az elliptikus vagy gömbölyded, 2-4,5 cm nagyságú termések zsúfoltan nõnek 30-60 cm hosszú, csüngõ fürtökben; héjuk érett állapotban fénytelen barnássárga vagy lazacszínû, bõrnemû-húsos, bõ levû, finoman pelyhes szõrû. A termés 2-3 rekeszében, amelyeket vékony, fehéres hártya választ el egymástól, 1-1 lapos, bab alakú vagy széles elliptikus, legfeljebb 1,3 cm nagyságú barna mag helyezkedik el, amelyet üveges, 2-5 mm vastag, lédús, édes vagy savanyú magköpeny vesz körül.
Felhasználása: a maghoz tapadó, bõ levû arillust - ha csak nem nagyon savanyú - frissen gyümölcsként fogyasztják, egyébként cukorral megfõzik lekvárnak vagy ételek kiegészítõjének. Malajziában az egész terméseket ecetes savanyúságnak teszik el. A terméshús lének és bornak is feldolgozható. A nyers termés nagymértékû fogyasztása gyomorpanaszokat okoz.
Elterjedése: síkvidéki esõerdõkben Szumátrán, Jáván, valamint Borneón honos, és Délkelet-Ázsiában mindenfelé termesztik.
Termesztése és betakarítása: a forró-nedves trópusi klímában tenyészik, 750 m magasságig. A növényt ivartalanul szaporítják, és vegyes gyümölcsöskertekben vagy árnyékadó faként nevelik. A terméseket korai érettségi stádiumban takarítják be.









Rambután

Nephelium lappaceum L.
Család: Sapindaceae (szappanfafélék)
A: rambutan;
F: ranboutan;
S: rambutan, mamón;
N: Rambutan

A rambután örökzöld, legfeljebb 25 m magas, zárt, terebélyes koronájú, egy- vagy kétlaki fa. Levelei szórt állásúak, párosan szárnyaltak, 2-8, többnyire nem átellenes állású levélkével. A levélgerinc erõteljes, vöröses színû. A levélke elliptikus vagy tojásdad, kihegyezett vagy lekerekített csúcsú, 5-20 x 3-11 cm nagyságú, színén kopasz vagy a fõér mentén gyengén szõrös, fonákján szõrös. A gazdagon elágazó, szõrös, felálló virágzatok az ágak csúcsán fejlõdnek, számos apró virággal. A virágakarót 4-5 szabad vagy az alapján forrt, legfeljebb 2 mm hosszú csészelevél alkotja; a párta hiányzik, vagy négy apró, legfeljebb 1,5 mm hosszú sziromból áll.
Termése: a gömbölyû vagy elliptikus termések a csüngõ, elágazó egykori virágzati tengelyeken fejlõdnek csoportokban. Nagyon rövid, vastag kocsányúak, legfeljebb 7 x 5 cm nagyságúak, színük elõször zöld, majd sárga és narancsszínû, megérve élénkvörös vagy feketésvörös, súlyuk 15-100 g. Mintegy 2 mm vastag, tömör, leváló héjukat puha, vékony, többnyire kissé horgas tüskében végzõdõ szemölcsök borítják sûrûn. (Maláj/indonéz nyelven a rambut szõrt, hajat jelent, innen a név.) A héj alatt az üveges fehér, olykor gyengén vöröses, lédús magköpeny van, amely kellemes, édeskésen savanyú, zamatos ízû, és a cseresznyéhez hasonlóan ropogós. Szorosan tapad hozzá a hosszúkás-elliptikus (3 x 1,2 cm), barnás vagy fehéres héjú mag. A teljesen kifejlõdött termés mellé gyakran még 1-2 apró terméscsökevény szorul.
Felhasználása: a rambután Délkelet-Ázsia legkedveltebb gyümölcsének számít. Nyersen fogyasztják, az élvezhetetlen héjat késsel felhasítják és leválasztják, mert nem tapad hozzá a nagyon ízletes magköpenyhez. A hámozott és kimagozott terméseket cukorral (be-)fõzve desszertként tálalják, vagy lekvárt és zselét készítenek belõlük. A mag íze keserû dióbélszerû, de nyersen gyengén mérgezõ, ezért a Fülöp-szigeteken megpörkölik a magot. A gyökérfõzetet lázcsillapításra, a levelekbõl készített pépes borogatást fejfájásnál használják. A magból szappan és gyertya elõállítására alkalmas faggyút nyernek.
Elterjedése: a Maláj-félsziget alföldi esõerdeiben honos, és Délkelet-Ázsiában széles körben termesztik. Kisebb méretekben Indiában, Srí Lankán és a Fülöp-szigeteken, továbbá Észak-Ausztráliában, Kelet-Afrikában, Közép- és Dél-Amerikában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: számos fajtáját telepítik kertekbe és ültetvényekbe; tartósan nedves, meleg, trópusi klímát igényel, és mély rétegû, tápanyagban gazdag talajt. Szélvédett helyeken körülbelül 600 m magasságig termeszthetõ. Magról nevelik, többnyire a jó fajtát ráoltják a csemetére. Az 5. évtõl kezdve fordul termõre. Három hónappal a virágzás után takarítják be az egész terméses "bugát", melynek tagjai különbözõen érettek; Közép-Amerikában csak az érett, vörös terméseket szedik le a fákról. A rambután idénygyümölcs, amelyet Délkelet-Ázsiában decembertõl márciusig kínálnak a piacokon. Hosszabb tároláshoz vagy exporthoz nedvesen és hûvösen tartják a terméseket, mert különben súlyukból veszítenek és jelentéktelenné válnak.
Rokon fajok: a Nephelium nemzetség további fajainak termését Kelet- és Délkelet-Ázsiában szintén gyümölcsként fogyasztják, de ezek csekélyebb értékûek, mivel kisebbek, a magköpeny vékonyabb és kevésbé édes, mint a rambutáné. E fajok a Nephelium ramboutan-ake (Labill.) Leenh. (= N. mutabile Blume), N. cuspidatum Blume, N. hypoleucum Kurz és N. uncinatum Radlk. ex Leenh.




S

Sárga csillagalma, kaimito

Chrysophyllum caimito L.
Család: Sapotaceae (szapotafélék)
A: star apple;
F: caimite;
S: caimito;
P: caimitié;
N: Sternapfel, Caimito

A sárga csillagalma legfeljebb 15(-30) m magas, örökzöld fa. Hajtásai barna szõrûek, kopaszodók, kérge a megsérült részeken fehér latexet választ ki. Levelei szórt állásúak. A levéllemez (16 x 6 cm) bõrnemû, elliptikus vagy visszás-tojásdad, röviden kihegyezett és ép szélû, színén fényes élénkzöld, fonákján kopaszodó, ezüstös vagy aranysárgás-barna. Jelentéktelen kis virágai csomókban fejlõdnek a levélhónaljakban; a virágtakarót 5-6 kerekded vagy elliptikus csészelevél és egy zöldes, sárga vagy fehéreslila, 5 cimpájú, mintegy 4 mm hosszú, csõ alakú párta alkotja.
Termése: gömbölyû vagy széles-tojásdad, rövid kocsányú bogyó, átmérõje: 10 cm-ig. Vékony, kemény, sima, fényes külsõ héja éretten fajtától függõen lilásbarna vagy zöld, és egy vastag, szívós-húsos belsõ héjat zár körül, amely keserû tejnedvet tartalmaz. Ez a héj 6-12 mm vastag és sötétlila, a zöld terméseknél fehéreszöld és 3-5 mm vastagságú. Alatta egy nagyon bõ levû, üveges fehér terméshúsból álló réteg helyezkedik el, amely édes ízû. Ez a pulpa legfeljebb 11, a bogyó középpontja körül csillag alakban elrendezõdõ magot vesz körül amely kemény héjú, fényes, feketésbarna, elliptikus vagy félgömb alakú, egyik oldala lapított. A kocsonyás termésüregekben fekvõ magok (max. 2,4 x 1,4 x 1 cm) domború hosszanti oldalán széles, világos köldök van; a keskeny szélek csipkésen ormósak.
Felhasználása: a teljesen érett pulpát a frissen felvágott bogyóból kanalazzák ki, vagy más gyümölcsökkel desszertnek és lének dolgozzák fel. A külsõ és belsõ héj élvezhetetlen, tejnedvének a felvágáskor nem szabad a terméshúsra jutnia. Az enyhén keserû magbél ehetõ, és mandulapótlónak használják. Az éretlen termések keserûek, összehúzó hatásúak és élvezhetetlenek.
Elterjedése: a karib-tengeri szigeteken, valamint Közép-Amerikában honos, és Mexikótól Észak-Argentínáig, ritkábban Dél- és Délkelet-Ázsiában, Észak-Ausztráliában, valamint Afrikában is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi síkvidéki klímában tenyészik, viszonylag szárazságtûrõ és a talaj iránt igénytelen. Magról szaporítják, gyakran értékes fajtákat oltanak rá. A bogyó színe alapján 2 fajtacsoportot különböztetnek meg: a zöld bogyók nagyon édesek, de viszonylag ízetlenek, a lilásbarnák savanyúbbak, de erõsebb zamatúak. A terméseket teljesen érett állapotban szedik a fáról, és néhány napig, hûtve legfeljebb 3 hétig tárolhatók.








Sárgadinnye, cukordinnye

Cucumis melo L.
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: musk melon, sweet melon;
F: melon;
S: melón;
P: meläo;
N: Honigmelone, Zuckermelone

A sárgadinnye földön kúszó vagy felkapaszkodó, gazdagon elágazó szárú, elálló serteszõrû, egylaki, egyéves. Szárai legfeljebb 3 m hosszúak, egyszerû, a végükön spirális kacsokat fejlesztenek. Levelei szórt állásúak, legfeljebb 20 cm hosszú nyelûek. A levéllemez kerekded vagy vese alakú, gyengén 3-7 karéjú, szabálytalanul durván fogazott szélû, szíves vállú, 20 cm-nél nem nagyobb. Az egy- vagy kétivarú, kb. 3 cm hosszú kocsányú virágok 1-4-esével fejlõdnek a levélhónaljakban. A hosszú-gyapjas, fehér szõrû, harang alakú csészecsõ 5 keskeny cimpában végzõdik. A világossárga, széles visszás-tojásdad szirmok alsó negyed részükön csövesen összenõttek (2,5 x 1,5 cm).
Termése: nagyszámú fajtájának kabakja igen sok alakú: gömbölyded vagy elliptikus, sima, barázdás vagy bordás, repedezett, hosszirányban ráncos vagy hálózatos héjú, kopasz vagy finoman szõrös. Színe lehet fehéres, különbözõ sárga árnyalatú, sárgásbarna vagy zöld, narancsszínû, esetleg pettyes. Általában 30 cm-nél nem nagyobbak és 2 kg súlyúak. A bõ levû, éretten lágy, édes terméshús fajtától függõen többé vagy kevésbé zamatos, sárga, vöröses, narancsszínû, fehér vagy zöld. A központi termésüreg falához számos lapos-elliptikus, fehér vagy világosbarna, sima, 5-15 x 2-8 mm-es mag tapad, melyek nyálkás anyagba ágyazottak.
Felhasználása: az érett termést nyers gyümölcsként fogyasztják; a gyümölcssaláták fontos alapanyaga; péppé feldolgozva vízzel vagy tejjel isszák; az éretlen termést megfõzve zöldségként tálalják, és ecetes savanyúságnak teszik el. Az olajban gazdag magokat pörkölve eszik.
Elterjedése: valószínûleg Kelet-Afrikából származik; Egyiptomban már évezredekkel ezelõtt termesztették, napjainkban trópusi, szubtrópusi klímában világszerte termesztik, és egynyári növényként a mérsékelt övekben is nevelik.
Termesztése és betakarítása: napos fekvésû, tápanyagban gazdag, nem túl nedves helyen, 24-28 °C közötti hõmérsékleten tenyészik legjobban. A rendkívül különbözõ termésformájú, igen nagy számú változatot és fajtát magról nevelik. Vetés után 3-4 hónap múlva szüretelhetõ a termés, hûtve 1-2 hétig tárolható.









Sárga mombinszilva

Spondias mombin L. (S. lutea L.)
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
A: yellow mombin;
F: prune mombin;
S: ciruela amarilla, jocote amarilla, jobo;
P: acaiba, caja mirim;
N: Gelbe Mombinpflaume

A sárga mombinszilva 20-30 m magas, terebélyes, egylaki fa, amely a száraz évszakban lehullatja a lombját. Páratlanul szárnyalt, legfeljebb 50 cm nagyságú levelei átellenes állásúak, nyelük szõrös és gyakran vöröses. A levélkék száma 5-19, ezek is nyelesek, tojásdad-lándzsásak és 5-15 cm hosszúak, erõsen kihegyezettek, vállukon ék alakúra keskenyedõk. A kis, fehéres virágok a levelek kihajtása után legfeljebb 35 cm hosszú, hajtásvégi bugákban nagy számban fejlõdnek.
Termése: az érés idején akár 50 cm hosszú, csüngõ virágzati tengelyek legfeljebb 4 x 3 cm nagyságú aranysárga, elliptikus vagy tojásdad, csonthéjas terméseket hordoznak. Héjuk vékony, szilárd, sima és fényes. Teljesen érett állapotban nagyon bõ levû, üveges narancsszínû, mintegy 5 mm vastag terméshús kellemes, édeskésen savanyú, szilvához hasonló ízû. A kõmag tojásdad, legfeljebb 25 x 17 mm nagyságú, hosszirányban ráncos, krémfehér és fásodott.
Felhasználása: teljesen éretten gyümölcsként fogyasztják, kimagozva cukorral (be-)fõzik, vagy lekvárnak dolgozzák fel; levébõl üdítõital készül. Az éretlen, sárga mombinszilvát Mexikóban sóval és csilipaprikával teszik el. A magbél is ehetõ. Nagy mennyiségben fogyasztva bélpanaszokat okozhat.
A gyümölcslé vizelethajtó és lázcsökkentõ hatású, a levélfõzetet gyulladások, hasfájás és hasmenés ellen alkalmazzák. A termések takarmánynak is alkalmasak. A fiatal levelek zöldségként készíthetõk el, a faanyagot házépítésre és bútorkészítésre használják.
Elterjedése: a síkvidéki erdõkben Mexikótól Peruig és Brazíliáig honos; az Újvilág trópusain, ritkábban Afrikában, Dél- és Délkelet-Ázsiában termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi klímában 1000 m magasságig tenyészik, az állandóan nedves régiókban éppúgy, mint az olyan területeken, ahol a nedves és a száraz évszakok váltakoznak. Magról vagy dugvánnyal szaporítják, amely gyorsan meggyökerezik. Az évente 1-2 alkalommal gazdagon termõ fákat házi- és gyümölcskertekbe ültetik. A terméseket érett állapotban szedik, gyakran férgesek, és csak rövid ideig tárolhatók.


 

Sárga szapota, lukuma

Pouteria lucuma O. Ktze. (Lucuma obovata HBK.)
Család: Sapotaceae (szapotafélék)
A: lucuma, lucmo;
S: lucuma, rucma;
N: Lukuma

A sárga szapota legfeljebb 15 m magas, örökzöld, zárt, gömbölyû koronájú fa. Ágai fiatalkorban bársonyos szõrözetûek; a növény tejnedvet tartalmaz. Levelei az ágak végén tömörülnek. a levéllemez legfeljebb 25 cm hosszú, vékony-bõrnemû, ép szélû, széles visszás-tojásdad vagy elliptikus, tompa, a vállán keskenyedõ, színén sötétzöld és fényes, fonákján világosabb és kopasz vagy barna szõrû. Virágai 1-3-asával fejlõdnek a levélhónaljakban. A sárgászöld párta csöves, 5-7 cimpájú és 1,3 cm széles.
Termése: csüngõ, paradicsom alakú, tejnedvet tartalmazó bogyó, átmérõje kb. 10 cm; csúcsa megnyúlt vagy bemélyedt. A termés alapi részén megmarad a zöld, hátratört csésze, amely 4 keskeny, 3 szögletû, legfeljebb 1 cm hosszú és keskeny-lándzsás csészelevélbõl áll. A két csészekör kb. 6 cm hosszú. A terméshéj érett állapotban barnászöld, fénytelen vagy gyengén fényes és kb. 1 mm vastag. A terméshús szilárd, lisztes, kevéssé leves, sárga színû és nagyon édes ízû. Egy központi orsó körül 1-5 bab alakú vagy széles-elliptikus mag rendezõdik el, amelyek egyik oldalukon lapítottak, a másikon ormósak. Héjuk sima, fényes, sötétbarna, és világos köldökûek.
Felhasználása: érett állapotban takarítják be, néhány napig tárolják, és ezután nyers gyümölcsként fogyasztják, vagy cukorral szirupot fõznek a bogyókból, amit édes ételhez és jégkrémhez adnak. A szárított és porrá tört pulpát fûszerként használják.
Elterjedése: az Andok ecuadori, perui és chilei részein honos, és ezenkívül Közép- és Dél-Amerika hegységeiben, ritkán a karib-tengeri szigeteken termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi hegységek hûvös fennsíkjain, tápanyagban gazdag talajon tenyészik; 1000 és 3000 m között ültetik, a síkvidéki termések csekélyebb értékûek. Magról szaporítják, a fa 5 éves korban fordul termõre, a bogyókat érett állapotban takarítják be.









Sisakbab

Lablab purpureus (L.) Sweet (L. niger Medikus, L. vulgaris Savi, Dolichos lablab L.)
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: lablab, hyacinth bean;
F: dolique lab-lab;
S: habichuela trepadora;
N: Helmbohne

A sisakbab többnyire egyévesként termesztett, sokalakú, bokros, csavarodó vagy kúszó szárú évelõ, amelynek hajtásai elérhetik a 6 m hosszúságot. Szórt állású levelei hármasak. A levélkék széles-tojásdadok, kihegyezettek, lekerekített vállúak, ép szélûek, kb. 15 cm nagyságúak, többnyire puha szõrûek. A virágok nagy számban, levélhónalji, kb. 30 cm-es, felálló, fürtös virágzatokban fejlõdnek, amelyek tengelye kopasz és gyakran lapított. A rövid kocsányú virágok 1-5-ösével ülnek a virágzat csomóin, pártájuk fehér, rózsaszín, piros vagy lila.
Termése: nagyságban és színben nagyon változékony hüvelyek. A zöld vagy sárga, gyakran lilával futtatott hüvely mérete 5-20 x 1-5 cm, sarló vagy hajócska alakú, lapos vagy duzzadt, hosszú, vékony, hajlott csõrbe futó, alapján keskenyedõ; a durva, bibircses szélekrõl könnyen felismerhetõ. A termés 3-6 fehér, vörös, barna, fekete vagy melírozott, gömbölyû vagy elliptikus magot tartalmaz, amely csík alakú, fehér köldökû.
Felhasználása: az éretlen zöld hüvelyeket éppúgy, mint az érett magokat, fõzelékféleként készítik el, vagy mint tápláló alkotórészt egytálételekhez és levesekhez adják. Mérgezõ glikozidtartalma miatt hosszabb ideig kell fõzni. Az érett és szárított babot elkészítése elõtt több óráig vízben is kell puhítani. Indiában a sisakbab széthasított érett magjaiból víz hozzáadásával csípõsen fûszerezett pépet (dal) fõznek, amelyet rizsételekhez tálalnak. Az õrölt magokat Kelet-Ázsiában metélt tésztának dolgozzák fel. A növény gumós gyökereit és fiatal hajtásait zöldségként fogyasztják, a kifejlett hajtások jó takarmányt szolgáltatnak.
Elterjedése: feltehetõen Indiában honos, és trópusi, valamint szubtrópusi területeken világszerte, de mindenekelõtt Dél- és Délkelet-Ázsiában, Kínában, Egyiptomban és a Sahelban termesztik.
Termesztése és betakarítása: nagyszámú nemesített fajtája van, hosszú- és rövidnappalosak, amelyek a különbözõ termõhelyi körülményekhez igazodtak. A kultúrához 20 °C feletti hõmérséklet szükséges; a növények nem fagytûrõk. Mivel a sisakbab aszálytûrõ, így a csapadékban szegény területeknek lett fontos haszonnövénye, amely a száraz évszakokban is kitart; magról szaporítják, és hüvelytermései 3-4 hónappal a vetés után érnek. Az éretlen állapotban betakarított termések nagyon gyorsan megromlanak, ha nem hûtött térben tárolják õket, a szárított, éret magok több mint 1 évig felhasználhatók maradnak.









Spanyoltamarind

Vangueria madagascariensis J. F. Gmelin (V. edulis Vahl.)
Család: Rubiaceae (buzérfélék)
A: voavanga;
S: tamarindo africano,
voavanga;
N: Voavanga

A spanyoltamarind örökzöld, legfeljebb 5 m magas, terebélyes, csüngõ ágú, dúsan elágazó cserje vagy kis fa. Levelei átellenes állásúak, kb. 20 cm hosszúak, hüvely alakú, kihegyezett pálhákkal. A levéllemez elliptikus vagy tojásdad, szíves vállú, rövid csúcsú, ép szélû, puha, középzöld. Rövid kocsányú, kis, zöldes virágai 5 cm hosszú, gazdag bugákban fejlõdnek a fiatal ágakon; a virágtakaró 5 cimpájú csészébõl és kétkörös, harang alakú, 5 cimpájú, szõrös torkú, zöldes pártából áll; átmérõje mintegy 6 mm.
Termése: gömbölyded bogyó, és legfeljebb 5 x 4,5 cm nagyságú. Héja vékony és szilárd, zöld színû, fénytelen vagy gyengén fényes, barna ripacsos. A termés csúcsi részén feltûnõ, kör alakú, barna köldök látható, alapi részén a csészelevelek maradók. A terméshús kb. 5 mm vastag, sárgászöld vagy barnás, szilárd és mérsékelten leves; éretlenül összehúzó hatású, teljesen éretten édeskésen savanyú, almához hasonló ízû. A termés belsejében 4-6 üreg, magkamra található, 1-1 kemény, bab alakú, sötétbarna, ráncos, kb. 2,2 x 1 cm-es maggal.
Felhasználása: az érett termések húsát nyersen gyümölcsként fogyasztják, a be nem érett bogyókat zöldségként megpárolják, vagy lekvárt fõznek belõlük.
Elterjedése: Madagaszkáron honos, és a trópusi Afrikában, ritkábban Indiában, Kínában, Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában és Latin-Amerikában is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró trópusi klímában, tápanyagban gazdag, félárnyékos helyeken tenyészik. Magról vagy dugvánnyal szaporítják, és gyümölcstermõ fás szárú növényként kisparaszti gazdaságokban nevelik. A termést teljesen érett állapotban kell szedni.




SZ

Szalakkapálma

Salacca zalacca (Gaertner) Voss (Salacca edulis Reinw., Zalacca edulis Reinw.)
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: salak, snake fruit;
S: salak;
N: Grosse Schlangenfrucht, Salak

A legfeljebb 5 m magas, kétlaki szalakkapálma bokrosan vagy csoportokban nõ; rövid, zömök, a föld alatt elágazó gyöktörzseket fejleszt. A levelek szárnyaltak, 3-7 m hosszúak. A levélhüvelyen, -nyeleken és -gerincen félkör alakban elrendezõdõ, hosszú, erõs, fekete tüskék vannak. A levélszárnyak (akár 70 x 8 cm-esek) színükön fényes zöldek, fonákjukon fehéresek, a szélükön szúrósan pillásak. A torzsa alakú, fellevelekbe burkolt porzós virágzatok több mint 1 m hosszúak, a termõsök csak 30 cm-esek, levélhónaljiak, a levélnyelek töviseinek védelmében.
Termése: tojás vagy körte alakú, alsó részén ék alakban keskenyedõ, 2,5-10 x 5-8 cm nagyságú, 10-40 tagú, zsúfolt csoportokban nõ a torzsákon. Héjuk kemény, tetõcserépszerûen elrendezett, erõsen fényes, barna vagy sötét vörösesbarna, kissé élelt, késélességû pikkelyekbõl áll, amelyek többnyire törékeny sertékben végzõdnek, és szilárd páncélt képeznek, amely kígyóbõrre hasonlít. Alatta helyezkedik el az ehetõ, sárgásfehér, szilárd húsú, mérsékelten leves, kb. 2 cm vastag terméshús, amely savanykásan édes, zamatos, ananászhoz hasonló ízû. A szelvényekre tagolt terméshús (1-)3 feketésbarna magot vesz körül, amely kétoldalt lapított. Nagysága legfeljebb 3,5 x 3 x 2,5 cm nagyságú.
Felhasználása: a teljesen érett termés ízletes húsát többnyire nyersen, gyümölcsként fogyasztják, de ételek fûszerezésére is alkalmas, vagy megfõzve kandírozzák. Az éetlen termések savanyúak és összehúzó hatásúak, ezeket ecetes savanyúságnak teszik el. A termést Délkelet-Ázsiában nagyra becsülik, és igen sokszor árusítják a piacokon, exportra azonban ritkán kerül.
Elterjedése: Szumátra és Jáva mocsaraiban honos, és Indiában, Thaiföldön, Malajziában, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken, Észak-Ausztráliában, valamint a csendes-óceáni szigeteken termesztik.
Termesztése és betakarítása: ez az árnyékkedvelõ pálma a nedves-trópusi klímában tenyészik; számos fajtáját magról vagy vegetatív úton szaporítják, és kertekben, valamint ültetvényeken termesztik. Ha jó a vízellátás, a növények egész évben teremnek. Betakarításkor az egész terméses torzsát vágják le és szállítják a piacra. Az érett szalakkapálma-termések néhány nap múlva erjedésnek indulnak, de cukros vízben hosszabb ideig eltarthatók.









Szalamanderfa

Antidesma bunius (L.) Spreng.
Család: Euphorbiaceae (kutyatejfélék)
A: bignay, Chinese laurel;
F: antidesme;
S: buni, biniai;
N: Buni

A szalamanderfa örökzöld, alacsonyan elágazó, legfeljebb 10(-20) m magas, terebélyes koronájú, csüngõ ágú, kétlaki fa. Levelei kétsorosan állnak, szórt állásúak, vaskos-bõrnemûek, sötétzöldek, gyengén fényesek. A levéllemez ép szélû, lándzsás, kihegyezett, lekerekített vállú és legfeljebb 23 x 8,5 cm nagyságú; az 1 cm hosszú levélnyél görbült. A jelentéktelen, mintegy 2 mm nagyságú, vöröses virágok sûrûn a levélhónalji és hajtásvégi fürtökben fejlõdnek, a porzós virágok ülõk, a termõsek rövid kocsányúak.
Termése: a gömbölyded, csonthéjas termések legfeljebb 20 cm hosszú, tömött, csüngõ fürtökben helyezkednek el. A termés körülbelül 1 cm átmérõjû, 5 mm hosszú kocsányú és vékony, fényes héjú. A termések a fürtben nem egyszerre érnek, eleinte zöldek, majd sárgásak, megérve vörösek vagy ibolyásfeketék. Az ehetõ, lédús terméshús legfeljebb 3 mm vastag, és üdítõ, savanyú vagy édeskésen savanyú, gyengén zamatos ízû, leve erõsen színezõ hatású. Kemény kõmagja tojásdad, kihegyezett, lapított és körös-körül ormós, kemény, szemölcsös felületû, világosbarna, 9 x 7 x 4 mm nagyságú.
Felhasználása: érett, sötétvörös állapotban, gyümölcsként frissen fogyasztják; halhoz és más ételekhez a sárgás, még éretlen terméseket megpárolva tálalják. Cukorral fõzve a gazdag pektintartalmú termésekbõl zselé vagy lekvár készül. A teljesen érett termések üdítõ levet szolgáltatnak, amelyet néhol borrá vagy ecetté erjesztenek.
Elterjedése: a trópusi és szubtrópusi területek régi ázsiai kultúrnövénye, amelyet a Himalájától Észak-Ausztráliáig, elsõsorban Indiában, Srí Lankán és Indonéziában gyakran termesztenek. Ritkán Amerikában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: az igénytelen fát házi- és gyümölcsöskertekben nevelik. Csapadékban gazdag területeken, a síkvidékektõl egészen több mint 1000 m magasságig jól tenyészik. A növényt magról vagy ivartalanul szaporítják. Termései a virágzás után 5-6 hónap múlva érnek, a fürtöket kézzel szedik.
Rokon fajok: az Antidesma dallachyanum Baill.-t Ausztráliában, az A. ghaesembilla Gaertn. fajt Dél- és Délkelet-Ázsiában, valamint a trópusi Afrikában termesztik; Délkelet-Ázsiában helyileg más fajokat is ültetnek gyümölcsfaként, ilyen az A. montanum Blume is.









Szamóca-guáva

Psidium cattleianum Sabine (P. littorale Raddi)
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: stawberry-guava, Cattley-guava;
S: guyaba fresa, cas dulce;
P: araçá da praia;
N: Erdbeer-Guave, Rote Guave

Az édes szamóca-guáva örökzöld, legfeljebb 4(-12) m magas cserje vagy fa. Levelei átellenes állásúak, nyelük kb. 1 cm hosszú, ép szélû, visszás-tojásdad vagy elliptikus, csúcsuk lekerekített vagy tompa, válluk nyélbe keskenyedõ. A levéllemez vastag-bõrnemû, színén sötétzöld és fényes, fonákján világosabb és fénytelen; legfeljebb 6(-12) x 3(-6) cm. A fehér virágok magánosan vagy 2-3-asával fejlõdnek a levélhónaljban, átmérõjük 1,5-6 cm, a porzók nagyszámúak, 2 cm-nél nem hosszabbak.
Termése: mintegy 5 cm hosszú kocsányú, megérve sötétpiros, ritkábban sárga bogyó, amely gömbölyded vagy fordított tojás alakú, legfeljebb 4 cm-es, a csúcsán 4-5 maradó, kb. 4 mm hosszú és széles csészelevélbõl álló gyûrût visel. Vékony héja sima és fényes. A lágy, fehéres terméshús 3-5 mm vastag; nagyon bõ levû üveges pulpát vesz körül, amelyben számos elliptikus vagy szabálytalan, görbült, kemény, világosbarna, legfeljebb 5 mm-es mag helyezkedik el. A termés nagyon kellemes, zamatos, édeskésen savanyú ízû.
Felhasználása: kedvelt kis terméseit gyümölcsként fogyasztják, valamint lekvárt, zselét és levet készítenek belõlük, vagy édes ételekbe teszik.
Elterjedése: Brazília keleti részében honos, és az Újvilág szubtrópusi, trópusi tájain gyakran termesztik, ritkábban Afrikában, Dél- és Délkelet-Ázsiában, valamint a csendes-óceáni szigeteken is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a cserje legjobban meleg-nedves klímában tenyészik, -5 °C-ig fagytûrõ, a talajban nem válogat. Magról szaporítják, és gyakran elvadul. A termesztés házi- és gyümölcsöskertekben folyik, inkább csak saját szükségletre. Meghatározott fajtái nincsenek, a sárga termésû alakot lucidum változatként írták le. A terméseket érett állapotban szedik, és csak 2-3 napig tárolhatók.
Rokon fajok: a Psidium nemzetség mintegy 150 fajt foglal magában, közülük sok terem ehetõ gyümölcsöt, de kultúrnövényként csekély a jelentõsége. Amazóniában gyakran termesztett, de más latin-amerikai országokban is ültetett cserje a legfeljebb 3 m magas brazil guáva (P. guineense Sw.), melynek bogyói legfeljebb 4 cm nagyságúak, gömbölydedek, nagyon savanyúak.









Szandolfa

Sandoricum koetjape (Burm.f.) Merr. (Sandoricum indicum Cav.)
Család: Meliaceae (imafüzérfa-félék)
A: santol, kechapi;
F: faux mangoustan;
S: santol;
N: Santol

A szandolfa legfeljebb 40 m magas, alacsonyan elágazó, örökzöld, latexet tartalmazó fa. Átellenes állású, hosszú nyelû levelei 3 levélkébõl állnak, lemezük elliptikus vagy hosszúkás-tojásdad, röviden kihegyezett, a válla lekerekített, színén fényes zöld, fonákján világosabb és fénytelen. A csúcsi levélke 6-25 x 3-16 cm nagyságú, a két oldalsó kisebb. A levélhónalji, laza, bugásan elágazó virágzatok hossza akár 25 cm is lehet. A virágok hímnõsek, sárgászöldek, a virágtakarót kehely alakú, 5 cimpájú csésze, és 5, széles-lándzsás, 1 cm hosszú szirom alkotja.
Termése: széles-gömbölyded vagy alma alakú bogyó (7 x 8 cm), amely hosszirányban gyengén, szabálytalanul rovátkolt. Felülete aranysárga vagy sárgás vagy vörösesbarnán foltos és lágy, pelyhes szõrû; a kb. 1 cm vastag, durva héj kívül szívós, belül lágy, nedvdús, ragacsos-tejes, bézs vagy hússzínû és édeskésen savanyú ízû. A termés belsejében (2-)4-5, csillagszerûen elrendezõdõ üregben bab alakú, szalmaszínû, hosszirányban gyengén rovátkolt, kemény héjú, kb. 4 x 2 x 1,5 cm-es magvak vannak. Az 5 mm vastag, pépes-nedvdús magköpeny veszi körül õket, amely nem tapad a terméshúshoz, de a magokról nehezen választható le. Íze nagyon zamatos, fajtától függõen savanyú, édeskésen savanyú vagy édes. A felvágott termések a levegõn gyorsan megbarnulnak.
Felhasználása: a bogyó ehetõ részei a belsõ terméshéj és a magköpeny, amelyet édes fajtáknál cukorral vagy anélkül nyersen esznek. A kimagozott gyümölcsöt cukorral befõttként, lekvárként teszik el, zselé és fûszerezve chutney készül belõle. A savanyú fajták terméshúsát frissen, megszárítva vagy sziruppá fõzve ételek fûszerezésére használják. Az érett bogyókból levet és bort készítenek; Délkelet-Ázsiában kandírozva is kedvelik.
A levélforrázat lázcsillapító, a porított kéreg hatásos gyógyszer férgek ellen, a gyökerek pedig görcsoldó tulajdonságúak.
Elterjedése: a Maláj-félszigeten, Thaiföldön és Indokínában honos; ott, mint a trópusi Ázsia többi részén, és a csendes-óceáni szigeteken is gyakran termesztik. A fajt ritkán Latin-Amerikában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: a nedves-forró, tartósan nedves trópusi síkságokon tenyészik, és gyümölcsöskertekben, a Fülöp-szigeteken ültetvényeken is termesztik. Magról szaporítják, a fák 5-7 éves korban kezdenek virágozni és teremni. Nagyon eltérõ fajtákat ültetnek; a sárga termések édesek, a vörösesbarnák nagyon savanyú ízûek. A bogyókat akkor szedik, amikor sárgára vagy barnára színezõdnek; hûtés nélkül kb. 1 hétig tárolhatók.










Szerecsendió, muskátdió

Myristica fragrans Houtt.
Család: Myristicaceae (muskátdiófélék)
A: nutmeg;
F: muscade;
S: nuez moscada;
P: noz-moscada;
N: Muskatnuss

A szerecsendió kis termetû, örökzöld, terebélyes ágrendszerû, 10(-20) m magas, kétlaki fa. Levelei szórt állásúak. A levéllemez kopasz, ép szélû, elliptikus vagy visszás-tojásdad, kihegyezett, a válla ék alakú, körülbelül 1,5 cm hosszú nyélbe keskenyedõ; színén sötétzöld és erõsen fényes, fonákján fénytelen, legfeljebb 13 x 6 cm nagyságú. A termõs virágok 2-3 tagú levélhónalji csomókban, a porzósak legfeljebb 20 virágú bugákban fejlõdnek. A kis, harang alakú virágtakaró 3 húsos, krémfehér, ritkán vöröses, legfeljebb 1 cm hosszú lepellevélbõl áll, melyek a felsõ negyedükben hátratörtek.
Termése: a szerecsendió termése húsos, 1 magvú, lapított-körte alakú tüszõ (9 cm hosszú és 7 cm széles), melyen feltûnõ hasi varrat látható. Éretten a termés 2 kopáccsal nyílik fel. Sima héja beérve sárgás- vagy barnászöld. A fehéressárga, mintegy 1,5 cm vastag, bõ levû terméshúsban egyetlen elliptikus mag van, amelyet hálózatosan széthasadt, vastag hártyaszerû, barna vagy világító vörös magköpeny vesz körül. a maghéj barna, fás, mintegy 2 mm vastag, és egy barna, kemény magbelet burkol be, amelynek táplálószövete labirintusszerû struktúrájú. A magköpeny és a mag erõsen aromás.
Felhasználása: az érett termés szerecsendiónak nevezett magja többnyire héj nélkül kerül forgalomba. Magbele világszerte az egyik legjelentõsebb fûszernek számít, amely egyedülálló zamatával tûnik ki. Az õrölt szerecsendiót ételek, mártások, sütemények, édességek és italok fûszerezésére használják. Ugyancsak fûszerként ismert a magköpeny is, amelyet a köznyelvben szerecsendió-virágnak neveznek. A szerecsendió-virágot ezenkívül kandírozva édességként fogyasztják, és zselé elõállítására is felhasználják. A magbél és a magköpeny zsíros és illóolajokban, valamint gyantákban gazdag, amelyek az élelmiszer-, gyógyszer- és kozmetikai iparban szerepelnek. Délkelet-Ázsiában a savanyú és összehúzó hatású terméshúst kandírozzák, eközben sós vízbe helyezik, hogy a cseranyagokat kivonják belõle, befejezésül cukorral többször felfõzik, és végül megszárítják.
A szerecsendió az emésztést serkentõ, de stimuláló hatású afrodiziákumak is számít, és nagy mennyiségben fogyasztva mámorító, túladagolva toxikus hatású, és görcsöket okoz.
Elterjedése: a Molukkákon honos; magját arab kereskedõk már a középkorban behozták Európába. A gyarmati idõszakban a termesztés monopóliumát 1753-ig a hollandok birtokolták Délkelet-Ázsiában, amíg azt a britek meg nem törték. Ekkor terjedt ki termesztése az egész trópusi Ázsiára, továbbá Afrikába és Latin-Amerikába. Ma a fõ termelõk: Indonézia, Malajzia, India és Srí Lanka.
Termesztése és betakarítása: nedves-forró trópusi klímát igényel, csak az 500 m alatti vidékeken tenyészik. A jó növekedéshez évi 2-3000 mm egyenletes eloszlású csapadék és jól átszellõzött, humuszos talaj szükséges. Többnyire magról, ritkán vegetatív úton szaporítják, és elsõsorban ültetvényeken termesztik; a betakarított termés legnagyobb része exportra kerül. A szerecsendiófa egész évben hozhat termést. Érett állapotban, optimálisan felnyílás után, kézzel szüretelik. Az arillust (szerecsendió-virágot) és a magot (szerecsendiót) fûszerként való felhasználásra egymástól elkülönítve szárítják. Károsító rovarok elleni védekezésként a magokat hagyományosan mésztejbe merítik.
Rokon fajok: a nemzetség egy sor további fajának terméseit szerecsendió-pótlóként használják, de csekélyebb értékûek. Példaként a M. malabrica Lam. (India), a M. fatua Houtt. (Molukkák) és a M. scheffleri Warb. (Borneó) említhetõ.









Szójabab

Glycine max L.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: soybean;
F, S, P: soja;
N: Sojabohne

A szójabab 20-200 cm magas, felálló szárú, egyéves növény, amelynek szárát, leveleit, csészéit és hüvelyeit sûrû, 2 mm-es, barnásfehér, merev, borzas szõr borítja. A levelek szórt állásúak, szárnyaltak, 3-5 levélkéjûek, a levélnyél a levél vállánál megvastagodott és legfeljebb 15 cm hosszú; a kb. 5 mm-es pálhák széles-tojásdadok, hosszan kihegyezettek. A tojásdad vagy lándzsás levélkék (3-15 x 2-7 cm) ék- vagy lekerekített vállúak. A kis virágok 3-8 tagú, nagyon rövid, csomószerû, levélhónalji fürtökben fejlõdnek. A fehér, kék vagy ibolyaszínû párta 6-7 cm, a csésze kb. 5 mm hosszú.
Termése: szõrös, megérve sárgásbarna, lapos, kissé hajlott, csüngõ hüvely (3-8 x 1 cm). Nagyon rövid a kocsánya és a hüvelyben 2-4 gömbölyû vagy elliptikus, fehér, krémszínû, barna vagy feketés, 6-15 mm nagyságú keserû mag fejlõdik.
Felhasználása: a meleg klímazónák egyik legjelentõsebb haszonnövénye. Fehérjében, szénhidrátokban és olajban nagyon gazdag magja sokoldalú felhasználásra alkalmas. Az éretlen hüvelyeket tápláló fõzelékként készítik el, az érett, keserû magok csak hosszú áztatás és fõzés után fogyaszthatók. A magokból értékes étkezési olajat sajtolnak, a kipréselt olajpogácsát megszárítva lisztté dolgozzák fel, amelyet levesekhez, süteményekhez és mártásokhoz, valamint takarmányként használnak fel. A vízben meglágyított és végül megõrölt szójabab tejpótló, a pörkölt mag kávépótló. A gombákkal és baktériumokkal fermentált szójafehérjébõl szójasajt (tempe) és szójatúró (tofu) készül, amelynek Ázsia vegetáriánus konyháiban nagy jelentõsége van. A szójababcsírák salátaként és zöldségként kedveltek Kelet-Ázsiában. A szójaolajat ipari olajként és szappan, festék, mûanyag és más ipari termékek elõállítására használják. Babja és a zöld növény értékes takarmányt adnak, amellyel világszerte háziállatokat hízlalnak.
Elterjedése: több mint 3000 év óta kultúrában van Kelet-Ázsiában. Termesztésére csak a 20. században mutatkozott világszerte érdeklõdés, és ma elsõsorban Kínában, Észak- és Dél-Amerikában nagy méretekben termesztik.
Termesztése és betakarítása: szubtrópusi, szárazságtûrõ növény, amely meleg klímában, laza, tápanyagban gazdag talajon hozza a legnagyobb termést. Nemesítés útján több mint 1000 fajtát hoztak létre, legtöbbjük rövidnappalos növény. Magról szaporítják; a vetés után körülbelül 3 hónap múlva kezd teremni. A világ szójababtermésének legnagyobb része intenzív termesztésbõl, nagy monokultúrákból származik, ahol a betakarítást arató-cséplõ gépekkel végzik.








Szonzapote

Licania platypus Fritsch
Család: Chrysobalanaceae (aranyszilvafélék)
A: sansapote, monkey apple;
S: sonzapote, zunza(-pote), zapote cabello;
N: Sonzapote

A szonzapote legfeljebb 30 m magas, száraz évszakokban részben lombhullató, gömbölyded, zárt koronájú fa. A szórt állású, ép szélû levél durva-bõrnemû, színén fényes. A levéllemez 30 x 9 cm méretû, visszás-tojásdad vagy lándzsás, kihegyezett, nyélbe keskenyedõ vagy lekerekített vállán a fonáki részen 2 kerek mirigy található. A vastag, görbült levélnyél legfeljebb 2 cm hosszú. A virágok nagy számban terebélyes, hajtásvégi bugákban fejlõdnek, a virágzat hosszúsága a 35 cm-t elérheti. Az apró, szõrös virágok 1-3 mm hosszú kocsányúak; a csésze rányomott szõrû, serleg alakú, 3 hátratört, háromszögletû cimpájú; az 5 szürkészöld, 3 mm hosszú szirom a szélén pillás szõrû. A porzók elõreirányulnak, nagyszámúak.
Termése: a soktagú virágzatokból csak kevés csonthéjas termés képzõdik, amely elliptikus, tojás vagy körte alakú vagy szabálytalanul dudoros, és nagy burgonyákhoz hasonló. A termés legfeljebb 20 x 15 cm nagyságú, vékony, durva, érdes héja zöldes, és himlõhelyszerû, apró, barna képzõdményekkel sûrûn borított vagy teljesen barna színû. A héj alatt narancsszínû, szilárd, rostos, bõ levû terméshús van, amely több centiméter vastag lehet, és kellemes, édes-zamatos ízû. E pulpa belsõ szívós rostos rétege erõsen a fás kõmaghoz tapad, amely a termés legnagyobb részét elfoglalja. Éréskor a termések legfeljebb 5 cm hosszú kocsányúak, és az egykori virágzati tengelyek duzzadtak.
Felhasználása: az érett terméseket meghámozzák, és a terméshúst az erõsen rostos, a kõmaghoz tapadó réteg nélkül többnyire nyersen, gyümölcsként fogyasztják.
Elterjedése: Közép-Amerikában honos Dél-Mexikótól Kolumbiáig, és ott, akárcsak a karib-tengeri és a Fülöp-szigeteken, gyümölcs- és árnyékadó díszfaként termesztik.
Termesztése és betakarítása: a forró-nedves alföldi klímában tenyészik; magról szaporítják, és körülbelül 12 éves korban fordul termõre. A terméseket teljesen érett állapotban szedik a fáról, vagy lehullásuk után rögtön a földrõl gyûjtik be õket.
Rokon fajok: Dél-Amerikában, elsõsorban Brazíliában a fajokban gazdag Licania (fazakasfa) nemzetség további tagjainak, valamint a rokon pajurának (Couepia bracteosa Benth.) a terméseit is fogyasztják, amelyek a fent bemutatott fajéhoz hasonlók, de kisebbek, legfeljebb 12 cm nagyságúak.









Szögletes guáva

Psidium acutangulum DC. (Britoa acida Berg., B. sellowiana Berg.)
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: Para-guava;
S: guayaba de Para;
P: araçá pera;
N: Para-Guave

A szögletes guáva kis, örökzöld, legfeljebb 12 m magas fa. Ágai négyszögletûek, a levelek ízesülési helyénél gyengén szárnyasak. Levelei átellenes állásúak. A levéllemez legfeljebb 14 x 4 cm-es, elliptikus vagy széles-lándzsás, ép szélû, bõrnemû, a 8-10 oldalér között hullámosan kissé kiemelkedõ, csúcsa kihegyezett, a válla lekerekített vagy széles ék alakú. A levélnyél hosszúsága maximum 5 mm. Hosszú kocsányú virágai 1-3-asával fejlõdnek a levélhónaljakban. A virágtakarót 4-5 csészelevél és 5 fehér, legfeljebb 2 cm-es, elliptikus szirom alkotja. A porzók száma a 300-at elérheti.
Termése: 3-8 cm nagyságú bogyó, amely gömbölyded vagy körte alakú, csúcsi részén a megnagyobbodott csészelevelek maradók. A terméshéj éretten zöldessárga vagy halványsárga, gyakran feketével pontozott vagy foltos. A bõ levû, lágy, savanyú, nagyon zamatos terméshús éppúgy, mint a kemény, háromszögletû magok, világossárga színû.
Felhasználása: az ízletes termésekbõl levet készítenek; cukorral vagy mézzel nyersen fogyasztják, vagy befõttként és desszertként tálalják.
Elterjedése: a trópusi Dél-Amerika, Kolumbiától Amazóniáig. Gyümölcsfaként elsõsorban Brazíliában termesztik.









Szögletes szárnyasborsó

Psophocarpus tetragonolobus DC.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
M: szárnyasbab, spárgaborsó;
A: winged bean, Goa bean, Mauritius bean;
F: haricot dragon, Pois ailé;
S: calamismis, sesquidilla;
N: Flügelbohne, Goabohne

A szárnyasbab vagy -borsó lágy szárú, kopasz, csavarodva kúszó évelõ, hajtásai bordásak, 2-5 m hosszúak. Gyökerein a talajfelszín közelében vízszintesen növekedõ, orsó alakú gumók fejlõdnek. A levelek hármasak, nyelük 6-15 cm, a levélgerinc 2-5 cm hosszú; a lándzsás pálhák kb. 5 mm-esek. A széles-tojásdad, ép szélû levélkék (8-15 x 4-12 cm) kihegyezettek, lekerekített vagy széles ékvállúak, fonákjukon mirigyesek, a levélkék vállánál is 3-5 mm-es, lándzsás pálhák találhatók. A levélhónalji, legfeljebb 15 cm hosszú fürtös virágzatok 2-15 virágúak, a virágkocsánykák 8-12 mm-esek. A csésze harang alakú, 5 kerekded cimpával, mintegy 8 mm hosszú és zöld vagy sötétibolya színû. A vörös, kék, világoslila vagy krémszínû, széles, hátratört vitorlájú párta mintegy 3 cm-es.
Termése: 4 élû, 6-40 cm hosszú és 1,5-4 cm széles, kopasz hüvely. Feltûnõ rajta a 4 hullámos és csipkés szélû, 5-15 mm széles, vékony szárny. A hüvely érdes vagy sima, világoszöld, olykor ibolya foltokkal. A hüvely 5-20 (-40) gömbölyded, fekete, barna, sárga vagy fehér, legfeljebb 1 cm átmérõjû magot tartalmaz.
Felhasználása: Ázsia és Kelet-Afrika egyik legjelentõsebb zöldségnövénye. Csaknem minden része, a gyökereket is beleszámítva, fehérjében gazdag táplálékot szolgáltat. Fõleg az éretlen hüvelyeket fogyasztják egészben megfõzve vagy párolva. Az érett magokat is megfõzik vagy pörkölik, és akár ételek körítéseként, akár, mint a szójabab, olaj, vegetáriánus "tej" és növényi "sajt", valamint tofu elõállítására alkalmasak. Proteinben különösen gazdag a gumós gyökere, amelyet éppúgy, mint a fiatal hajtásokat, leveleket, virágokat, fõzelékféleként vagy nyersen fogyasztják.
Elterjedése: hazája a feltevések szerint a trópusi Ázsiában vagy Kelet-Afrikában kereshetõ, ahol a leggyakoribb; a fajt más trópusi régiókban is termesztik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi klímaövekben tenyészik, ahol viszonylag nagy a csapadékmennyiség; de elõnyös egy száraz idõszak a virágok jó megkötéséhez, termésfejlõdéséhez. A fajt 2000 m magasságig termeszthetik, ha nincs fagy, mert a fagyot nem tûri. Magról szaporítják, és többnyire egyévesként, magában vagy vegyes kultúrában nevelik. Számos fajtája létezik, amelyek a vegetatív és generatív jellemzõkben, valamint az ökológiai igényekben különböznek egymástól. Az éretlen hüvelyeket a vetés után 8 hét múlva, az érett magokat 16 hét múlva takarítják be; a növények több hónapon át hoznak termést. A hüvelyek legfeljebb 3 hétig tárolhatók.
Rokon fajok: a trópusi Afrikában a nemzetség 3 további faját termesztik még zöldségnövényként. Psophocarpus scandens (Endl.) Verdc., P. grandiflorus Wilczek (Kelet-Afrika) és P. palustris Desv. (Nyugat-Afrika).








Szögletes szivacstök

Luffa acutangula (L.) Roxb.
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: ridged gourd, angled loofah;
F: courge torchon;
N: Flügelgurke

A szögletes szivacstök erõteljes, egyéves, egylaki tökféle. Csavarodó szárai 5 szögletûek, szõrösek, 3 vagy több ágú kacsokkal. Levelei 10-25 cm nagyságúak, a levéllemez körvonala szív alakú, kihegyezett, 3-5 karéjú vagy osztatlan, érdes, kékeszöld, szétmorzsolva erõs szagú. A porzós virágok 15-35 cm hosszú tengelyû fürtökben fejlõdnek, a termõsek magánosak, a porzós virágzatokkal közösen helyezkednek el a levélhónaljakban. A virágok 5 tagúak, a halványsárga párta 2,5-3,5 cm átmérõjû.
Termése: hosszú-bunkó alakú, kocsányba keskenyedõ kabak, amelyen 10 feltûnõ, kiemelkedõ, gyengén fás, hosszirányú borda látható; a termések hosszúsága a 15-60 cm-t, átmérõje a 4-12 cm-t eléri. Fiatal állapotban a termés külsõ héja kb. 1 mm vastag, fénytelen zöld, gyengén ráncos, a terméshús pedig zöldesfehér, szilárd, bõ levû, enyhén édeskés ízû. A nagyszámú lapos, elliptikus vagy tojás alakú, kihegyezett, fehéres vagy fekete, ripacsos magot (kb. 1 x 0,7 cm) a lédús, üveges magköpeny borítja be; a sok mag a termésüreget kitöltõ, viszonylag száraz, fehér bélben helyezkedik el. Beérve a termések keserûvé és szárazzá válnak, erõs rostvázat fejlesztenek, héjuk pedig szalmabarnára színezõdik és papírszerûen elvékonyodik.
Felhasználása: az éretlen terméseket párolva vagy fõzve zöldségként vagy körítésként fogyasztják. Karikára vágva és megszárítva a szögletes szivacstök hosszú ideig eltartható, és késõbb puhítás után elkészíthetõ. Az édes fajták fiatal terméseit, amelyek az uborkához hasonló ízûek, nyersen eszik, vagy édeskés-savanyú lében elteszik. Az érett, sárgás termések élvezhetetlenek. A fiatal leveleket és bimbókat zöldségként készítik el. Az érett termések rostvázát éppúgy használják fel, mint a hengeres szivacstökét (lásd lent). A növény nedve izzadásgátló hatású, Ázsiában bõrápoló szer.
Elterjedése: feltehetõen Indiából származik; a trópusokon és a szubtrópusokon világszerte gyakran termesztik.
Termesztése és betakarítása: a melegkedvelõ, fagyérzékeny szögletes szivacstök nedves-trópusi síkvidéki klímában, tápanyagban gazdag talajon tenyészik, a hûvösebb helyre való fajtákat egynyári növényként ültetik. A jó fajták édeskés ízûek, a gyenge értékûek keserûek. Zöldségként való felhasználáshoz a terméseket a vetés után 9-12 hét múlva, éretlenül takarítják be, mikor potenciális nagyságuknak mintegy a felét elérték; a teljesen beérett termések kifejlõdése 4-5 hónapot vesz igénybe.
Rokon faj: a hengeres szivacstök vagy luffatök (Luffa cylindrica Roem., syn.: L. aegyptiaca Mill.) rokon faj, amelynek nem bordás, hengeres-bunkó alakú terméseit ugyan fiatal állapotban fogyasztják, de a növényt mégis fõként az ún. luffaszivacsnak ültetik. Az érett hengeres szivacstök ui. megszárítása után egy "rostváz" lesz, amely csaknem teljesen a tömött hálózatot alkotó szállítónyalábokból áll. Fürdõszivacsként, tömítõanyagként, matracok és nyergek töltõanyagaként használják. A préselt szivacsokból filtrálót, takarót, szigetelõanyagot, szandált, kalapot, továbbá sok más terméket készítenek.










Szürke mangó

Mangifera foetida Lour.
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
N: Stinkende Mango

A szürke mangó örökzöld, legfeljebb 40 m magas, zárt koronájú fa. Levelei törékenyek, merev-bõrnemûek, szórt állásúak. A levéllemez elliptikus vagy lándzsás-elliptikus, ép szélû, kihegyezett vagy kicsípett, válla ék alakú, színén sötétzöld, gyengén fényes, fonákján fénytelen, sötét sárgászöld, felülete a több mint 20 oldalér között hullámosan kiemelkedik; mérete 30 x 8(-12) cm. A levélnyél 2-8 cm hosszú, az alapján megduzzadt. Az elágazó, körvonalukban kúp alakú virágzatok kopaszak és legfeljebb 30 cm hosszúak; virágaik vörös kocsányúak, a virágtakarót 5 vörös, vastag, 3-4 mm hosszú csészelevél és 5, kezdetben rózsaszín és felálló, késõbb sárgás és hátratört szirom (7-10 mm) alkotja.
Termése: gömbölyded, nem lapított, csõre nincs, és 10 x 14 cm nagyságú; 4-5 mm vastag héja ragacsos, bõrizgató hatású tejnedvet tartalmaz; felülete fénytelen, sima vagy rücskös-repedezett, zöld vagy barnás, gyakran erõsen foltos, világoszöld, barna és feketés foltokkal és pettyekkel. A kénsárga, lágy rostú, bõ levû terméshús kellemes, édeskésen savanyú, zamatos ízû; gyengén gyantás mellékízzel és kellemetlen terpentin- és rothadás-szaggal. A fehér felületû, vastag, belsõ termésfal (csonthéj) kb. 8 x 5 x 3,5 cm méretû, és a terméshúshoz tapad.
Felhasználása: az érett terméseket megfõzik, currykhez és más ételekhez használják, vagy sós-ecetes savanyúságként ("Pickles") teszik el; Malajziában esetenként kandírozzák a terméshúst. Gyümölcsként vagy gyümölcssalátákhoz e mangófaj terméseit vastagon lehámozzák, hogy a héj tejnedve által okozott bõrirritációkat és bélpanaszokat elkerüljék. Savanyú citrom levében eltéve az éretlen terméseket ételek körítéséhez használják. A szétmorzsolt csonthéj fûszeres mártásokba kerül. A fa és az éretlen termések nedvével fekélyeket kezelnek és tetoválásokat stabilizálnak.
Elterjedése: a Maláj-félszigeten és Indonéziában honos. Termõhelye a nedves síkvidéki esõerdõ; Délkelet-Ázsiában a szürke mangót 1000 m magasságig termesztik.
Termesztése és betakarítása: Délkelet-Ázsiában kedvelt piaci termék, és gazdaságilag jelentõs, de kellemetlen szaga miatt exportra nem alkalmas. A fát gyümölcsöskertekben nevelik, állandóan bõséges vízellátással. A terméseket érett állapotban takarítják be, tárolásra csak rövid ideig alkalmasak.

 



T

Tahiti-gesztenye

Inocarpus edulis Forst.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: otaheite chestnut;
S: nuez de Tahiti;
N: Tahitinuss

Középmagas, örökzöld fa. Levelei hármasak, ép szélûek. A barázdás levélnyél körülbelül 1,5 cm hosszú. A levéllemez vékony-bõrnemû, sötétzöld, lándzsás, kihegyezett, vállán ék alakú, mérete legfeljebb 16 x 5,5 cm. Nagyon rövid kocsányú virágai és termései mindenkor hármasával, rövid fürtökben állnak.
Termése: az egymagvú hüvelytermések vese alakúak és legfeljebb 4 x 2,7 cm nagyságúak; rostos-fás héjuk megérve 2 fül alakú lemezre hull szét. A mag elliptikus vagy tojásdad (2,8 x 2 cm); sima héja 1 mm vastag, bõrnemû-fás, kívül fényes barna és hosszúkás fehér foltokkal mintázott. Az ehetõ fehér magbélt vékony, fehéres, sötétbarnával finoman erezett hártya burkolja; szilárd állagú, íze enyhén keserû dióbélszerû.
Felhasználása: a gazdag zsír- és keményítõtartalmú magokat megfõzik, vagy gesztenyéhez hasonlóan megpörkölik, és héj nélkül fogyasztják. A magok megõrölve kókuszzsírral, tejszínnel agy reszelt kókuszdióval keverve tápláló és ízletes pépet adnak. A polinéziaiak hagyományos, alapvetõ élelmiszerének számít. A fa lombját takarmányként használják, a fatestbõl bútorokat állítanak elõ.
Elterjedése: a Tahiti-gesztenye a csendes-óceáni szigetekrõl származik, ahol nagy méretekben termesztik; a fajt mint kultúrnövényt Délkelet-Ázsiában és a trópusi Amerikában is meghonosították.
Termesztése és betakarítása: a tartósan nedves trópusi síkvidéki klímában fejlõdik jól. Magról könnyen szaporítható, és körülbelül 8 éves korban fordul termõre. A terméseket éretlen állapotban takarítják be.








Takako

Polakowskia tacaco Pitt.
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
S: tacaco;
N: Takako

Az egymagvútökkel közeli rokonságban álló tökféle, amely hasonló, de sokkal kisebb termést fejleszt. Hazája Közép-Amerika. Lapított bogyói széles orsó alakúak, felületükön 5 mély, szûk, hosszanti irányú bordával. Alapjukon nagy, hegyes szemölcsök találhatók; méretük legfeljebb 7 x 4,5 x 3,5 cm. Vékony, sötét barnászöld héjuk sok apró, vesszõ alakú, fehéres, gyenge szemölccsel pettyezett. A szilárd, nedvdús terméshús zöldesfehér színû; íze és szaga az uborkáéhoz hasonló. A bogyó egy lapos, széles orsó alakú, legfeljebb 4 x 2,5 x 0,6 cm nagyságú magot tartalmaz. Az éretlen terméseket, mint ízletes zöldséget - fõleg hússal együtt -, fõzve vagy párolva fogyasztják.








Tamarindusz

Tamarindus indica L.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: tamarind;
F: tamarin;
S, P: tamarindo;
N: Tamarinde

A tamarindusz lassú növekedésû, tekintélyes, örökzöld fa, terebélyes koronával és csüngõ ágakkal. Magassága elérheti a 30 m-t. Szórt állású levelei párosan szárnyaltak (-15 cm-ig), a levélkék száma 20-40, fiatalon lágy pillás szõrûek. Lemezük tojásdad vagy keskeny-elliptikus, színén sötétzöld, fonákján világosabb és fénytelen, mérete legfeljebb 3,5 x 1 cm. A levelek éjszaka összecsukódnak. Az ágak végén 10-15 tagú laza, fürtös virágzatok fejlõdnek, a virágok rövid kocsányúak; a csésze 4, nem egyforma nagyságú, kb. 1,5 cm-es, kívül rózsapiros csészelevélbõl áll, amely a bimbó kinyílásakor lehullik. A pártát 3 krémrózsaszínû és rózsaszínnel vagy barnával erezett, valamint 2 fehér, ár alakú, redukált viráglevél alkotja. A virágtakarón belül 3 porzó és 1 bibeszál található.
Termése: lapított, görbült, szabálytalan alakú hüvely, amely a magok körül többé-kevésbé duzzadt, és legfeljebb 15 x 4 cm nagyságú. A hüvely érett állapotban fás, fahéjbarna, gyakran szürkével futtatott, fénytelen, gyengén finom hálós szerkezetû. A terméshéj alatt helyezkedik el a kezdetben fehér, lágy terméshús, amely éréskor barnára színezõdik, és szívós-ragacsossá válik; üdítõ, kellemes, savanyú-zamatos ízû, és a termés száradásakor elválik a külsõ faltól. A hüvelyben 1-12, megérve fényes feketésbarna mag van, amely bab vagy rombusz alakú, lapított, kemény (-18 mm-ig). A magokat pergamenszerû burok veszi körül.
Felhasználása: a savanyú terméshúst a feltört, érett hüvelybõl kivéve gyümölcsként fogyasztják, de fõleg italok alapanyagát és ételfûszert szolgáltat. Cukor és víz hozzáadásával vagy rövid ideig fõzve a terméshúsból üdítõ, ízletes lé készíthetõ. Frissen vagy sziruppá fõzve kedvelt fûszer ételek és sütemények savanyításához és ízesítéséhez. A terméshús különféle fûszermártás és chutney alkotórésze, és zselének, lekvárnak is megfõzik. Éretlen, zöld terméseket is használnak fûszerként. A magokat fõzik vagy pörkölik, de szárítva és megõrölve süteményekhez is keverik. A virágokat és a leveleket körítésként, valamint zöldségként fogyasztják. A termést, a kérget és a leveleket a népi gyógyászat számos célra használja. A tamarinduszt gyakran dísz- és árnyékot adó fának ültetik. Különbözõ népeknél a fa misztikus jelentõségû, sok helyütt szentnek számít.
Elterjedése: feltehetõen Afrika szavannáiról származik, és a trópusokon világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: a szemiarid területek növénye, de az idõszakos trópusi esõk övében is tenyészik; a termésképzéshez száraz idõszak szükséges. Az igénytelen fát különbözõ fajtákban többnyire magról nevelik; a fiatal növények 4-6 éves korban fordulnak termõre. A tamarinduszt egyesével házikertekbe, továbbá utcasorfának ültetik, vagy gyümölcsfaligetekben és ültetvényeken termesztik. A terméseket rendszerint csak több hónappal az érés után szedik le a fákról, amikor a terméshús nedvtartalmát elvesztette; így a termések hónapokig tárolhatók. A terméshúst szirupként, krémként vagy légmentesen fóliába hegesztve árusítják. A kifejlett fák éves terméshozama elérheti a 300 kg-ot.









Tamarindusszilva

Dialium indum L.
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: velvet tamarind, tamarind plum;
N: Kranji, Tamarindenpflaume, Schwarze Tamarinde

A Dialium fajokban gazdag nemzetség a pillangósvirágúak családjába tartozó olyan fákat foglal magában, amelyek hüvelye csak 1-2 magot tartalmaz. Kranji, tamarindusszilva vagy bársonytamarindus néven több ehetõ hüvelyû délkelet-ázsiai fajt jelölnek, képviselõjükként a Dialium indumot mutatjuk be, amelynek terméseit leggyakrabban árusítják. A lassan fejlõdõ növény legfeljebb 40 m magas, örökzöld fává nõhet, amely palánkgyökereket és oszlop alakú, gyakran csak 15 m felett elágazó törzset és gömbölyded koronát fejleszt.
A szárnyalt, szórt állású levelek 5-9, rövid nyelû, lándzsás vagy tojásdad, kopasz és ép szélû (6- 11 x 2,5-5 cm) levélkébõl állnak. A hímnõs, nagyon kis virágok bugásan elágazó levélhónalji vagy hajtásvégi, soktagú virágzatokban fejlõdnek. A csészelevelek száma 5, a porzóké 2, a szirmok hiányoznak.
Termése: 1 magvú hüvely, amely kissé aszimmetrikusan tojásdad vagy elliptikus, 1,5-3 x 1-2 cm nagyságú. A héj érett állapotban feketésbarna vagy fekete, rövid bársonyos szõrzetû, vékony és fás-merev szövetû. A barna, aszimmetrikus mag kb. 1,5 x 1,2 x 0,5 cm-es; lisztes, megszárítva vattaszerû, fahéjszínû pulpa veszi körül, amely enyhén bizsergetõ, üdítõen savanykás vagy édeskésen savanyú ízû.
Felhasználása: a termés ehetõ része a magot körülvevõ pulpa. A terméseket frissen vagy szárítva, olcsó csemegeként kínálják a piacokon és az utcai árusítóhelyeken. A merev héjat ujjal könnyen feltörhetjük, hogy a terméshúst leszopogassuk a magról. Nagy gazdasági jelentõségre a növény fája tett szert. A nemzetség több faja vált az erdõirtás miatt többé-kevésbé veszélyeztetetté, amelyet a tamarindusszilvával együtt nagyon értékes, rendkívül tömör és kemény, emiatt vízben elsüllyedõ haszonfát adnak.
Elterjedése: Thaiföldön, a Maláj-félszigeten, Szumátrán, Jáván és Borneón.
Termesztése és betakarítása: a tamarindusszilva a síkvidéki esõerdõk fája, amely az égetéssel végzett erdõirtás után gyakran magányosan, hagyásfaként marad meg a kultúrtájban. Kemény fája rosszul ég, és csak nehezen vágható ki. A piacokon kínált termések jószerint mindig vadon növõ fákról származnak, és a talajról gyûjtik össze õket.
Rokon fajok: a nemzetség valamennyi faja ehetõ termést hoz. Széles körben elterjedt, Burmától Vietnamig és Laosztól a Maláj-félszigetig megtalálható faj a D. cochinchinense Pierre, amelynek terméseit gyakran árusítják, és úgy fogyasztják, mint a tamarindusszilváét.










Tehénbab

Vigna unguiculata (L.) Walp. (V. sinensis [L.] Savi ex Hassk., V. catjang [Burm.f.] Walp.)
Család: Fabaceae (pillangósvirágúak)
A: yard-long bean, cowpea;
F: dolique monguette;
S: pajarito, frisol de pinta negra;
N: Augen-Bohne, Schlangen-bohne

A tehénbab változatos külsejû, egyéves vagy évelõ, felálló, futó vagy kúszó lágyszárú, pillangós virágokkal. Szórt állású levelei hármasak, 3-12 cm hosszú nyelûek, a tojásdad-lándzsás pálhák 6-20 mm-esek. A levélkék tojásdadok, rombosak vagy lándzsásak, tompák vagy kihegyezettek, kopaszak vagy gyengén pelyhes szõrûek és legfeljebb 13 cm hosszúak. A virágok 15-40 cm hosszú, levélhónalji fürtökben fejlõdnek; 4 mm hosszú csészecsövük hegyes, pillás cimpákban végzõdik; a fehér, zöldes, sárga vagy ibolyaszínû párta 2-3,5 cm-es, a kocsány 2 mm-es.
Termése: csüngõ (a cylindrica alfajnál felálló) megérve sárgás, 10-16 magvú hüvelye, amely keskeny hengeres, nem lapított, éréskor a magok körül többé-kevésbé erõsen duzzadt; rövid, hajlott csõrben végzõdik. Az érett hüvelyek mintegy 7 mm szélesek és 4 mm vastagok, hosszuk alfajok szerint nagyon különbözõ: a subsp. cylindrica (= catjang) hüvelyei 7,5-13 cm hosszúak, a subsp. unguiculata 20-30 cm, végül a subsp. sesquipedalis 30-100 cm hosszú. A mag (8 x 7 x 2 mm) elliptikus, tojás vagy gyengén vese alakú, színe különbözõ; a köldök elliptikus.
Felhasználása: a Délkelet-Ázsiában gyakran termesztett sesquipedalis alfaj (rõföspaszuly) nyurga, éretlen hüvelyeit zöldségként készítik el. A két másik alfajnál fõként az éretlen magokat fõzik meg. A termések toxikus anyagokat tartalmaznak, amelyek hevítéskor elpusztulnak, nyersen nem fogyaszthatók. A leveleket megpárolják fõzelékként. A fajt gyakran takarmánynak és zöldtrágyának ültetik.
Elterjedése: nagyon régi kultúrnövény, amely feltehetõen a trópusi Afrikából származik, ma a szubtrópusokon és trópusokon világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: legjobban meleg-nedves klímában tenyészik, 1500 m alatti helyeken. Szántóföldön vagy kertben termesztik, a kapaszkodó formákat karózni kell. A fehérjében gazdag hüvelyeket zölden, ha a magokat használják fel, akkor éretlen vagy érett állapotban szedik.
Rokon fajok: a fajokban gazdag Vigna nemzetség sok más fajának termését is használják regionálisan élelmiszereként. A nagyszámú, részben nehezen megkülönböztethetõ trópusi babfajok közé tartozik a mérsékelt övben nyáron bokor- és karós babként termesztett kerti bab (Phaseolus vulgaris L.). Ez a nagyon sok alakban, számtalan fajtában világszerte ültetett faj feltehetõen a trópusi Dél-Amerika hegységeibõl származik. Ázsiában és Latin-Amerikában honos néhány más Phaseolus taxon mellett többek között a Canavalia, Cicer, Dalichos, Kerstingella és Voandzeia nemzetségek fajait is termesztik hüvelyesként a trópusokon.







Tengeriszõlõ

Coccoloba uvifera (L.) Jacq.
Család: Polygonaceae (keserûfûfélék)
A: sea grape;
F: raisin bord de mer;
S: uva de playa;
N: Strandtraube

A tengeriszõlõ örökzöld vagy hosszú, száraz évszakokban lombhullató, legfeljebb 15 m magas, alacsonyan elágazó, terebélyes fa, ágai sokszor vízszintesen állnak. Levelei vaskos-bõrnemûek, kemények, széles-kerekdedek, szíves vállúak, rövid nyelûek, átmérõjük elérheti a 25 cm-t; lombhulláskor aranysárgás-vörösre színezõdnek. Kis, krémfehér virágai soktagú, legfeljebb 30 cm hosszú, hajtásvégi fürtökben fejlõdnek. A virágtakaró egynemû (lepel).
Termése: a virágokból egymagvú makktermések fejlõdnek, amelyeket húsos virágtakaró (perianthium) vesz körül, ezért nagyon hasonlítanak egy csonthéjas termésre. A makkok maximum 40 cm hosszú, csüngõ fürtökbe zsúfolódnak, 20-50-esével, igen tömötten. A mintegy 2 cm nagyságú termés gömbölyded vagy körte alakú, éréskor vörös vagy sötétbíbor színû; kocsánya 3-4 mm-es, bemélyedt végén felismerhetõek a virágtakaró 3 húsos, összeforrt, külsõ lepellevelének cimpái. A vékony, durva, fénytelen, kissé viaszos bevonatú héj alatt helyezkedik el a legfeljebb 3 mm vastag, nedvdús, üveges bíbor- vagy vöröses színû, édeskésen savanyú és némileg összehúzó hatású, ehetõ terméshús, amely a virágtakaróból képzõdik. Ez a terméshús fehéres, kemény, fás, tojás alakú makkot vesz körül, amely egyik végén kihegyezett, és legfeljebb 15 mm nagyságúra nõ meg.
Felhasználása: a termést nyersen vagy befõttként eszik, a nedvdús terméshúsból lekvárt, zselét és levet készítenek. A karib-tengeri szigeteken finom bort is erjesztenek belõle.
Elterjedése: a trópusi és szubtrópusi Amerika tengerpartjain honos, Floridától Brazíliáig és Peruig; termesztett növényként a tengertõl távolabbi tájakon is megtalálható. Amerikán kívül a tengeriszõlõt a Fülöp-szigeteken termesztik.
Termesztése és betakarítása: elsõsorban díszfaként, utcasorfaként, árnyékadóként nevelik; termést a termesztett fákról és a tengerparti vadon növõ állományokról takarítanak be. A növények forró klímát és laza szerkezetû talajt igényelnek; viszonylag szárazságtûrõk, és sós közegben is tenyésznek; telepítésük a mély fekvésû területekre korlátozódik. Betakarításkor a vöröses terméseket egyesével kell leszakítani, mivel a fürtön belül nem egyszerre érnek be.








Tökfa, rumbatökfa

Crescentia cujete L.
Család: Bignoniaceae (bignóniafélék)
A: calabash(-tree), cannonball tree;
F: calebasse;
S: higüero, totumo;
N: Baumkalebasse

A tökfát mint nagyon feltûnõ termésû gyakori trópusi növényt mutatjuk be, bár élelmiszerként nem jelentõs. A legfeljebb 10 m magas, sokszor a tövétõl ágas fa terebélyes, fiatalkorukban négyszögletû ágai részben vízszintesen terjeszkednek. Csaknem ülõ levelei 2-5 tagú csomókban, rövidhajtásokon nõnek, és elérhetik akár a 12 x 6,5 cm-t. A bõrnemû levéllemez visszás-tojásdad, hirtelenül a széles, 3 szögletû csúcsba keskenyedik, hosszúkás ékvállú, ép szélû, hullámos, kopasz, színén gyengén fényes. Zöld, kauliflor virágai egy- vagy kettesével fejlõdnek, kb. 1,5 cm hosszú kocsányúak; a kb. 2,5 cm-es csésze mélyen kétkaréjú, a harang alakú, 7,5 cm-nél nem hosszabb, világoszöld, gyakran lilával csíkozott pártának 5 szétterülõ cimpája van.
Termése: rövid kocsányú, csüngõ bogyó, alakja gömbölyû, tojás alakú vagy hosszúkás-elliptikus; akár 40 cm is lehet; fényes zöld héja éretten kemény, fás, nagy ellenálló képességû, kb. 5 mm vastag. Miután a termés lehullott a fáról, barnára vagy feketére színezõdik. A nagy termésüreget vizenyõs-pépes, érett állapotban fehéres-szürke, késõbb fekete, a héj közelében helyenként kék, összehúzó hatású pulpa tölti ki, ebbe ágyazódtak bele a tojás vagy szív alakú, lapos, fekete színû, duzzadt szélû magok, amelyek nagy számban fejlõdnek.
Felhasználása: a fiatal termés pulpáját a karib-tengeri szigeteken ecetbe eltéve ugyan fogyasztják, de a friss termések mérgezõek! Fontosabb a tökfatermések fás héja, amelyet a lopótokhöz hasonlóan edények, tányérok, kõmûveskanalak, evõkanalak vagy hangszerek (rumbatök) készítésére használnak fel. A fõtt pulpa hashajtó szer, a kéregfõzettel sebeket tisztítanak, a szétzúzott levelekkel fejfájást borogatnak.
Elterjedése és termesztése: a karib-tengeri szigeteken és Közép-Amerikában honos, Latin-Amerikában nagyon gyakran, ritkábban a trópusi Afrikában és Ázsiában is termesztik. A mûanyagból készült olcsó konyhai eszközök elterjedésével jelentõsége és termesztése erõsen csökken. A lassú növésû, igénytelen, szárazságtûrõ fát magról és dugvánnyal szaporítva többnyire magánosan nevelik kertekben.








Trópusi citrom

Citrus aurantiifolia (L.) Swingle (C. lima Lunan)
Család: Rutaceae (rutafélék)
M: zöld v. savanyú citrom;
A: lime;
F: limette, citron vert;
S: limón agrio, lima acida;
P: lima;
N: Limon, Limette

A belsõ trópusokon termesztett citrusfélék között az egyik leggyakoribb a zöld citrom. A legfeljebb 4 m magas, gazdagon elágazó, örökzöld fa vagy cserje szórt állású leveleinek hónaljában rövid, merev, kb. 1 cm hosszú tövisek ülnek. Levélnyelei éppoly hosszúak vagy hosszabbak, mint a levélhónalji tövisek, és keskeny szív alakúan szárnyasak. A levéllemez (4-8 x 2-5 cm) bõrnemû, színén zöld, fonákján világosabb, fiatalon világos bíborszínû, elliptikus vagy tojásdad, lekerekített vállú, tompán fogazott szélû, szétmorzsolva aromás illatú. A virágok egyesével vagy 2-7 tagú fürtökben a levélhónaljban fejlõdnek. A virágtakarót egy kehely alakú, 4-6 cimpájú csésze és 4-6 fehér, hosszúkás-elliptikus, szétálló, kb. 2,5 cm-es szirom alkotja.
Termése: 3-6 cm nagyságú, gömbölyded. Külsõ héja érett állapotban zöld vagy zöldessárga, sûrûn finoman mirigyes-ripacsos, 1,5-3 mm vastag, az alatta elhelyezkedõ fehér albedo vékony. A sárgászöld, ritkán narancsszínû, nedvvel telt szõrökbõl álló terméshús 5-15 gerezdre tagolódik, amelyek erõsen egymáshoz és a héjhoz tapadnak. Az elliptikus, kissé lapított magok (9 x 5 x 3 mm) fehér színûek. Igen savanyú, de nagyon zamatos, a citromhoz hasonló aromájú.
Felhasználása: az érett zöld citrom C-vitaminban gazdag levébõl cukorral és jeges vízzel kitûnõ üdítõital készül. Használják még tea, alkoholos italok aromásítására, valamint sütemények, mártások és egyéb ételek fûszerezésére, vagy salátára és lágy gyümölcsökre, vagy salátára és lágy gyümölcsökre csepegtetik. Az egészen érett termésbõl lekvárt, zselét és szirupot fõznek, vagy fûszerekkel savanyúságként teszik el. A szárított zöld citromot a Közel-Keleten teaként és fûszerként kedvelik. A desztillációval nyert illóolajat az ipar édességek és italok ízesítésére, kozmetikumok elõállításánál használja.
Délkelet-Ázsiában a felaprított leveleket fûszerként alkalmazzák. A termés olaja rovarszúrásoknál a bõrre kenve hatásos. Levét is sokoldalúan használja fel a gyógyászat, pl. fejfájás, köhögés, torokbántalmak, reuma, ízületi gyulladás, szívdobogás és aranyér ellen.
Elterjedése: az indomaláj térségben õshonos, a trópusi és a meleg szubtrópusi klímájú tájakon világszerte termesztik.
Termesztése és betakarítása: a hidegre érzékeny növény az egyenlítõi trópusokon mintegy 1000 m magasságig termeszthetõ; kevesebb nedvességet igényel, mint más Citrus faj. A számos fajtát magról vagy bujtvánnyal szaporítják, és kertben vagy ültetvényen nevelik. A termések a virágzás után 6 hónap múlva érnek be. Egy fa évenként több mint 1000 termést hozhat. Éretten kézzel szedik, és kezelés nélkül csak néhány napig tárolható, míg a vékony héj ki nem szárad, ami minõségromlással jár.








Tukumá

Astrocaryum aculeatum G. F. W. Meyer
Család: Arecaceae (pálmafélék)
A: star nut palm;
S: tukumá, chambira, hericungo;
P: tucumä;
N: Tukumá

A tukumá legfeljebb 15 m magas pálma. Egyszerû, a levélripacsok által széles gyûrû alakban szelvényekre tagolódó törzse fõként a felsõ részén tû alakú, fekete tüskéket hordoz. Az ugyancsak erõsen tüskés levelek gerince 4-5 m hosszú, rajta nagyszámú keskeny, csüngõ levélke helyezkedik el. A felálló, mintegy 1,5 m hosszú fürtös, torzsaszerû virágzat a levelek között kiszélesedik. Az ágacskák alján termõs, közepén és végén porzós virágok fejlõdnek. A virágzat buroklevele (spatha) 1,2-2,2 m hosszú, és felületét sûrûn sötétbarna vagy fekete tüskék borítják.
Termése: a felálló terméságazatokban nagyon nagy számú, gömbölyû vagy tojásdad csonthéjas termést fejleszt, amely 6 x 5 cm nagyságú, és egy legfeljebb 1 cm-es, keskeny-kúp alakú csúcsban végzõdik. A termés alapján megmarad az 1,2 cm-es keresztmetszetû, barna vacokserleg, amely a széles, 3 karéjú csészébõl és a 4 cimpájú pártából áll. A termés vaskos, finoman szemölcsös, fényes héja megérve narancssárga; alatta a legfeljebb 5 mm vastag, narancsszínû terméshús puha, lisztes, többé-kevésbé rostos állagú, mérsékelten nedvdús, gyümölcsillatú és édeskés, kajszihoz hasonló ízû. A gömbölyded kõmag tövénél széles hegybe keskenyedik, és mintegy 4 cm nagyságú; kemény, fás, feketésbarna héjának szép textúráját finom rovátkák és ráncok okozzák. A kõmagon 3 mezõ látható, melyek egy-egy csillag alakú rajzolatot mutatnak.
Felhasználása: a tukumá tápláló és nagyon gazdag A-vitamin-tartalmú terméshúsát nyersen fogyasztják, továbbá kenyérre kenik, töltelékként fánkba és omlettbe teszik. A polírozott kõmagokból Amazóniában ékszert faragnak. A nagyon tartós levélrostokból függõágyat, táskát, kötelet és más egyebet készítenek.
Elterjedése: a két Guyanában, Brazíliában, továbbá Venezuela, Kolumbia és Peru amazónászi területén.
Termesztése és betakarítása: a trópusi síkvidékek növénye, amely sovány talajon is tenyészik. Az Amazonas-medence másodlagos esõerdõiben bõségesen fordul elõ, ezekrõl az egyedekrõl éppúgy betakarítják a termést, mint a településeken és kultúrtájakon többnyire egyenként ültetett pálmákról. A terméseket éretten szedik, így csak néhány napig tarthatók el.









Tupa, kapundung

Baccaurea dulcis (Jacq.) Muell. Arg.
Család: Euphorbiaceae (kutyatejfélék)
A: ketupa;
S: chupa;
N: Tupa, Kapundung

A tupa örökzöld, legfeljebb 15 m magas, egylaki fa. Levelei szórt állásúak. A levéllemez elliptikus vagy visszás-tojásdad, ép szélû, tompa csúcsú, bõrnemû, fényes, kopasz, 18 x 13 cm nagyságú; a levélnyél 1-5 cm hosszú. Szirom nélküli, sárgás virágai fürtös, többnyire a törzsön elhelyezkedõ, legfeljebb 14 cm hosszú virágzatokban fejlõdnek.
Termése: a fürtökbe tömörült termések gömbölyded formájúak és 3,5-4 cm átmérõjûek; vastag kocsányuk legfeljebb 1,5 cm hosszú. A bõrnemû-húsos, nedvdús terméshéj kívül sima, fénytelen, sárgásbarna vagy gyengén narancsszínû. A termés belseje hártyás válaszfalakkal 3 üregre tagolt, amelyekben egy-egy, kb. 2,5 x 1,3 x 0,4 cm nagyságú, bíborvörös héjú mag helyezkedik el. Mindegyik magot körülbelül 5 mm vastag, fehér, nedvdús-kocsonyás magköpeny övezi, amely kissé kesernyés és édeskésen savanyú ízû. Az arillust vékony, átlátszó hártya zárja körül.
Felhasználása: a termés ehetõ részei a magköpenyek, amelyeket éppúgy használnak fel, mint a rambait.
Elterjedése: a faj Szumátra déli részén honos, Indonéziában és Malajziában termesztik.
Rokon fajok: a 2 leírt faj mellett a Baccaurea nemzetség 80, nehezen megkülönböztethetõ képviselõje közül a B. ramiflora Lour. (= B. sapida [Roxb.] Muell. Arg.) és a B. racemosa (Reinw. ex Blume) Muell. fajokat Délkelet-Ázsiában (Burmától Borneóig) gyümölcsfaként termesztik.









Tüskés annóna

Annona muricata L.
Család: Annonaceae (annónafélék)
M: savanyúalma;
A: soursop;
F: corossal;
S: guanábana, catoche;
P: graviola, jaca do Pará;
N: Stachel-Annone, Sauersack

A tüskés annóna kis termetû, örökzöld, alacsonyan elágazó, legfeljebb 10 m magas fa. Fiatal hajtásai rozsdaszín szõrösek. Levelei szórt állásúak, kétsorosan helyezkednek el. A levéllemez (20 x 7 cm) durva-bõrnemû, színén fényes sötétzöld, fonákján fénytelen zöld, ép szélû, visszás-tojásdad, megnyúlt, tompa csúcsú, ékvállú, a levélnyél 0,5-1 cm hosszú. Hímnõs virágai rövid kocsányon egy- vagy kettesével a törzsön és az erõs ágakon fejlõdnek, a virágtakaró egynemû, háromkörös, a külsõ kört 3 (4 mm nagyságú), háromszögletû lepellevél, a középsõ és belsõ kört ugyancsak 3-3 vastag-húsos, sárgászöld, kb. 5 cm-es, tompán háromszögletû lepellevél alkotja.
Termése: résztermésekbõl keletkezett terméscsoport (35 x 20 cm), amely kissé lapított, tojás, körte, vese vagy szív alakú, gyakran görbült; súlya akár 6 kg is lehet. Sötétzöld, fehéreszölddel pettyezett, keserû héja rombusz alakú mezõkre tagolt; mindegyik mezõ egy lágy, kb. 1 cm hosszú, kúp alakú, hajtott tüskét hordoz. A terméshús hófehér, teljes éréskor nagyon lágy, rostos-pépes, bõ levû és savanyú vagy édeskésen savanyú ízû, különleges zamatú; a levegõnek kitéve gyorsan megbarnul. Nagyszámú lapított-elliptikus vagy bab alakú, fényes sötétbarna vagy fekete, 2 x 1 cm nagyságú magot tartalmaz.
Felhasználása: ehetõ része az érett, nagyon lágy terméshús; mivel erõsen rostos, ezért kipréselt levét vagy a magoktól megszabadított, pürévé alakított pulpát használják fel, vízzel vagy tejjel és cukorral elkeverve, ízletes üdítõitalként. Lekvárt, zselét és szirupot készítenek belõle, levét édes süteményekhez adják, a karib-tengeri szigeteken bort is erjesztenek az annónából. Az érett termések húsát a félbevágott termésbõl kikanalazzák, vagy apróra vágva gyümölcssalátaként tálalják. Fõzve és cukrozva - gyakran tejjel vagy tejszínnel keverve - a pulpa kedvelt desszert. Az éretlen gyümölcsöt Ázsiában zöldségként készítik el, vagy levesbe fõzik. A mag mérges alkaloidokat tartalmaz, hányingert okoz. A termés leve vizelethajtó és lázcsillapító hatású. A levelekbõl nyugtató, izzasztó és lázcsillapító teát fõznek. A gyökerek forrázatát férgek és mérgezések ellen alkalmazzák. A levelekbõl, a kéregbõl, magokból és gyökerekbõl hal- és rovarölõ mérgeket nyernek.
Elterjedése: a karib-tengeri térségben és Dél-Amerika északi részén õshonos, és a trópusokon világszerte gyakran termesztik.
Termesztése és betakarítása: a fagyérzékeny faj a forró trópusi klímában tenyészik, mély rétegû talajon. Rendszerint magról szaporítják, és házi-, valamint gyümölcsöskertekben nevelik. A fák egész évben hozzák a termést, de le kell szedni a gyümölcsöt, mielõtt megpuhulna, és 2-3 napig utóérlelni. A betakarított termések 1 hétnél tovább nem tárolhatók, nyomásra nagyon érzékenyek, és ezért exportra kevéssé alkalmasak. A fajták különösen a pulpa savtartalmában különböznek egymástól, az édeskésen savanyú termések a leginkább kedveltek.




U

Uborka

Cucumis sativus L.
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: cucumber;
F: cornichon, concombre;
S: pepino;
N: Salat-Gurke

Az Indiából származó uborka a tökfélék legszélesebb körben elterjedt haszonnövénye. A számtalan fajtában termesztett, földön kúszó vagy felkapaszkodó egyéves növény több mint 5 m hosszú, 4-5 szögletû, elálló serteszõrös szárakat fejleszt, amelyek tagolatlan, legfeljebb 30 cm hosszú, spirális kacsokat hordoznak. A levéllemez érdes szõrû, körvonala 3 szögletû vagy tojásdad, kihegyezett, 3-7 karéjú, fogazott szélû és mélyen szíves vállú, legfeljebb 20 x 15 cm, nyele akár 20 cm is lehet. A rendszerint egyivarú virágok egyesével (termõsek) vagy 3-7 tagú csomókban (porzósak) 3-5 mm hosszú kocsányon nõnek a levélhónaljban. A csésze harang alakú, 5 cimpájú, tömötten szõrös, kb. 1 cm-es. A széles, harang alakú párta sárga, 5 széles cimpájú, legfeljebb 2 cm hosszú csövû.
Termése: nagyon változatos kabak: csüngõ vagy a talajon heverõ termései hengeres, elliptikus, tojás vagy gömbölyded formájúak, többé-kevésbé görbültek és különféle nagyságúak. Vékony vagy vaskos héjuk sima, érdes szõrû, szemölcsös, ráncos vagy tüskés, többnyire gyengén, hosszirányban hornyolt, és megérve halványzöld, zöldessárga vagy sárga színû. A szilárd, bõ levû terméshús zöldes- vagy sárgásfehér, és enyhén édeskés-zamatos, olykor keserû ízû; nagyszámú lapos, hosszúkás tojás alakú, legfeljebb 1 cm-es magot zár magába, amelyet a vizenyõs, üveges magköpeny vesz körül.
Felhasználása: a kedvelt, de kevéssé tápláló termést héjjal és maggal együtt nyersen eszik, vagy salátát készítenek belõle, illetve fûszerekkel ecetben elteszik vagy megfõzik. Rendszerint az éretlen, nem kifejlett terméseket használják fel, a trópusi piacokon azonban nemritkán érett, sárga uborkákat kínálnak.
Elterjedése: hazája feltehetõen a Himalája déli lábánál van, ahol több mint 3000 éve termesztik. Világszerte ültetik a trópusokon és a szubtrópusokon, nagy méretekben a mérsékelt övben is nevelik egynyári növényként kertben vagy növényházban.
Termesztés, betakarítás: a fagyérzékeny, gyors növésû uborka magas hõmérsékleten, vízzel jól ellátott talajon tenyészik; a trópusokon egész évben ültetik és szedik. Az éretlen állapotban betakarított termések gyenge hûtéssel mintegy 2 hétig tárolhatók; a 10 °C alatti hõmérséklet megkárosítja õket.


 

V

Vadcitrom, "fagyálló citrom" (Poncirus trifoliata)

 

Észak-Kínából származó, 4 m magasra növõ, hármas levelû, lombhullató, abszolút fagyálló pompás díszfa. Sötétzöld, kemény, merev ágait 6-10 cm-es tüskék borítják, így a belõle készült sövény leküzdhetetlen akadályt képez a legelszántabb betolakodó számára is, legyen az ember vagy állat. Nagy hófehér bódító illatú virágait tavasszal, a kopasz ágakon hozza, 5 cm átmérõjû aromás, sárga gyümölcsei savanykásak. Levük teába vagy halételekhez citrom helyett kiválóak. A frissen szedett gyümölcs kevés levet ad, de tegyük félre két hétre, és 20%-ra nõ a létartalma. Készíthetõ belõle lekvár, bár egy citromban akár 50 mag is lehet. Héja ugyanúgy fûszer, mint a narancsé vagy a citromé. Megfõzve ehetõk fiatal levelei is. Amellett, hogy az év minden szakában különleges-egzotikus megjelenésû, kiváló alanya a citrus oltványoknak. Lombhullás után tünnek elõ igazán zegzugos lefutású ágai a hatalmas tüskékkel, melyek haragoszöldek, így örökzöld benyomását keltik. A frissen elültetett mag szinte mind kikel tavasszal, a több hónapos, szárított mag viszont elveszti csíraképességét. Rövíd életû fa, 25 éves kora után lassan tönkremegy. Jól tûri a metszést, legjobb kora tavasszal, virágzás után visszavágni.

 

télálló mandarin "Troyer" - Poncirus trifoliata × Citrus reticulata
A vadcitrom és a mandarin keresztezésébõl elõállított hibrid, melynek kiemelkedõ a fagytûrése. Hogy ez mit is jelent, azt még pontosan nem tudjuk, mert egyetlen anyanövényünket nem volt szívünk kitenni a szabadba. Fagytûrése a két õs között helyezkedhet el. 4 cm átmérõjû gyümölcse a mandarinnál kissé savanykásabb. Májusban virágzik, termései õszre érnek be, -15°C körül.

télálló narancs "Norton Webbery" - Poncirus trifoliata × Cirtus senensis

A vadcitrom és a narancs keresztezésébõl elõállított hibrid, melynek kiemelkedõ a fagytûrése - mínusz 15°C körüli. Májusban virágzik, õsszel érnek be a narancsnál kissé savanyúbb 7cm átmérõjû termései.

 

Vanília

Vanilla planifolia Andrews
Család: Orchidaceae (kosborfélék)
A: vanilla;
F: vanille;
S: vainilla;
N: Vanille

A vanília a talajban gyökerezõ és a fákra felkapaszkodó kúszónövény. Legfeljebb 10 m hosszú, 1-2 cm vastag hajtásai léggyökerekkel tapadnak a fakéreghez. Levelei szórt állásúak, ülõk. A levéllemez tojásdad-lándzsás vagy elliptikus, kihegyezett, húsos, sima, szürkészöld, általában 10-15 cm hosszú és 2-8 cm széles. Halvány zöldessárga, 4-7 cm hosszú virágai soktagú levélhónalji fürtös virágzatban tömörülnek; a virágtakarót 3 külsõ és 3 belsõ lepellevél alkotja, belül az alsó rövidebb, csõvé sodródott össze. A virágok csupán 1 napon nyílnak ki néhány órára, megporzásukat kolibrik végzik.
Termése: alsó állású magházból képzõdött csüngõ, keskeny-hengeres, becõ alakú tok, amelynek vastag héja éretten sárgás színû. A legfeljebb 25 cm hosszú és 6-10 mm széles tok amikor 2 kopáccsal felnyílik, sok ezer apró mag számára nyit szabad utat. A terméshéj és a magok tartalmazzák az erõsen aromás vanillint és sok más ízanyagot.
Felhasználása: a termések kívánatos és drága fûszert szolgáltatnak, amelyet Amerikában már a gyarmatosítás elõtti idõkben használtak az aztékok. Az aroma kialakulásához a tokokat fermentálni kell. A terméseket rövid ideig felfõzik vagy vízgõzzel kezelik, azután hetekig mindennap szétterítve a napon hevítik, majd nyomban ezután gyapjútakarókba burkolják, "izzasztják". E fermentálás után a termések barnák, ráncosak és hajlékonyak lesznek. A vaníliával elsõsorban fagylaltokat, édes ételeket, süteményeket, befõzött gyümölcsöket és italokat fûszereznek, valamint kozmetikumok elõállításánál használják. A cukros vízben vagy tejben kevergetett termésdarabok aromájukat átadják, de még több alkalommal is felhasználhatók maradnak öblítés és szárítás után. Hosszabb idõre a terméseket zárt edényekben, cukorban teszik el, a cukor átveszi az aromát, és továbbadja az élelmiszereknek. Legértékesebb fûszer a vanília-kivonat, amelyet alkohol extrahálással állítanak elõ. A termések szétdörzsölve, finomra felaprítva közvetlenül is hozzáadhatók az ételekhez. A szintetikus úton elõállított vanílin csökkentette a vanília gazdasági jelentõségét. Igaz, számos ízanyag hiányzik belõle, így teljes értékû vaníliapótlónak nem tekinthetõ.
Elterjedése: Mexikó déli részén honos, és elsõsorban Közép-Amerikában, a karib-tengeri szigeteken, a trópusi Afrikában, Réunionon és a Comore-szigeteken, továbbá Dél- és Délkelet-Ázsiában és a csendes-óceáni szigeteken termesztik.
Termesztése és betakarítása: a vanília forró-trópusi klímában tenyészik, legfeljebb mintegy 800 m magasságig; az erõteljes vegetatív növekedéshez nagy mennyiségû csapadék szükséges, a termésfejelõdésnek viszont a száraz évszak kedvez. Dugvánnyal szaporítják, és fákon, gyakran gyümölcs- vagy kakaófákon nevelik parasztkertekben és nagy ületvényeken egyaránt, hazáján kívül a virágok önmegporzását kézzel segítik. A terméseket röviddel érés elõtt vágják le a fákról, mielõtt felnyílnának; a fermentált vaníliatermés légmentesen zárva évekig megõrzi aromáját.
Rokon fajok: a karib-tengeri szigeteken honos Vanilla pompona Schiede és a Hawaiin, valamint Tahitin termesztett V. tahitensis Moore fajokat ugyancsak használják, de csekélyebb értékûek.








Viasztök

Benincasa hispida (Thunb.) Cogniaux (A. cerifera Savi)
Család: Cucurbitaceae (tökfélék)
A: wax gourd;
F: courge cireuse;
S: calebaza China;
N: Wachskürbis

A viasztök egyéves, egylaki, a földön kúszó vagy kacsokkal kapaszkodó szárú egyéves. Hajtásai több méter hosszúak, 2-3 ágúak, a csúcsukon spirális kacsok helyezkednek el. A szár szögletes és bordás, világoszöld és elszórtan érdes szõrû. Levele 10-25 x 10-20 cm méretû; sötétzöld, durva serteszõrû. A levéllemez szív alakú, 5-11 karéjú, fogazott szélû; a levélnyél szõrös, 10-25 cm hosszú. Virágai egyesével állnak a levélhónaljakban és egyivarúak, a csésze harang alakú, tömötten ezüstös szõrzetû, az 5 szirom csak az alsó részén forrt össze; a párta átmérõje 8-12 cm; a termõs virágok rövid, a porzósak 5-15 cm hosszú kocsányúak.
Termése: húsos, gömbölyded, elliptikus vagy henger alakú kabak, 20-60(-200) cm hosszú és legfeljebb 30 cm átmérõjû. Héja zöld, többnyire kékesfehér, viaszbevonata könnyen ledörzsölhetõ, és nagyon finom, elálló, szúrós szõrök borítják. A 2-4 cm vastag, ízetlen terméshús áttetszõen fehéres, a nagyszámú mag lapos-elliptikus, legfeljebb 15 x 7 mm, sárgásbarna, barázdás vagy sima.
Felhasználása: az éretlen termést meghámozva és a magok eltávolítása után kockára vágva megfõzik vagy megpárolják zöldségként, vagy levesekbe teszik. A félbevágott viasztököt hússal, hallal vagy más keverékkel megtöltik. A szilárd, nagyon fiatal terméshúst kandírozva, a pörkölt magokat snackként csemegézik. A fiatal levelek és bimbók zöldségként készíthetõk el.
Elterjedése: a trópusi és szubtrópusi Ázsiában évszázadok óta termesztett faj származása nem ismert. A növényt elsõsorban Indiában, Malajziában, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken, Kínában és a karib-tengeri szigeteken ültetik.
Termesztése és betakarítása: egyenletesen meleg hõmérsékleten és bõséges vízellátással tenyészik a belsõ trópusokon, 1000 m magasságig, tápanyagban gazdag talajon. Hogy a terméshozamot növeljék, kézzel porozzák meg a virágokat. A betakarítás a vetés után mintegy 4 hónap múlva kezdõdik, és 3-5 hónapig tart. A viasztök hûtés nélkül is hosszú ideig tárolható.








Vizes jambóza, vízialma

Syzygium aqueum (Burm.f.) Alston (Eugenia javanica Lam.)
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A: water-apple, rose apple;
S: manzana de agua;
N: Wasser-Wachsapfel, Wasserapfel

A vizes jambóza örökzöld, száraz évszakokban gyér lombú, legfeljebb 20 m magas, rövid, göcsörtös törzsû és terebélyesen elágazó, gömbölyded koronájú fa. Levelei átellenes állásúak, 1-5 mm hosszú nyelûek. A levéllemez tojásdad vagy hosszúkás-elliptikus, ép szélû, gyengén szíves vagy lekerekített vállú (7-25 cm x 2,5-16 cm), többnyire tompa csúcsú, fényes zöld és bõrnemû, mindkét oldalán mirigyesen pontozott, szétmorzsolva nem vagy csak gyengén aromás. Pompás, krémszínû vagy világossárga, ritkán rózsaszínû virágai 3-7-esével 1-2 cm hosszú, vékony kocsányokon, laza, ernyõs, hajtásvégi vagy levélhónalji virágzatokban fejlõdnek. A 4-7 mm hosszú csészecsõ 4 széles, 3 szögletû vagy kerekded, 2-4,5 mm-es cimpára hasadt. A 4 szirom (8 x 6 mm) széles lapát alakú, és számos mirigyet hordoz; a szirmok nagyszámú, 1-2 cm-es porzót vesznek körül, melyeken túlnyúlik a bibeszál.
Termése: széles vagy összenyomott körte vagy harang alakú bogyó, amely fehéres, zöld, rózsaszín vagy világító vörös (6 cm széles és 4,5 cm hosszú), sima, fényes, viaszos felületû. A terméskocsány kb. 4 cm hosszú. A bogyó hosszirányban gyengén bordás, szélesebbik végén a duzzadt, húsos, behajló csészecimpák egy sekély üreget vesznek körül, amely a fehéres tengelyszövetben képzõdött, és amelynek közepébõl kiemelkedik az 1-3 cm hosszú, fonal alakú, maradó bibeszál. A nagyon vékony, nem lehúzható héj alatt szivacsos-lédús, szilárd, üveges fehér, csaknem szagtalan és savanykás, viszonylag ízetlen terméshús van. Egy központi üregben (1-)3-6 gömbölyded vagy bab alakú, kb. 1 cm-es, fehéres-molyhos héjú mag található, a bogyók többnyire magvatlanok.
Felhasználása: a lédús terméseket nyersen, a héjjal együtt, szomjat oltó gyümölcsként fogyasztják. Gyümölcssalátákhoz is adják, vagy édeskés savanyúságnak elteszik. Indonéziában a vizesjambóza-salátát gyermekszületések alkalmával hagyományos ételként tálalják. A fa szép virágai és termései miatt kedvelt dísznövény. Az összehúzó hatású kérget a gyógyászat alkalmazza.
Elterjedése: Délkelet-Ázsia erdeiben honos, Burmától Indiáig; ott, éppúgy, mint Indiában, Srí Lankán és a csendes-óceáni szigeteken, nagyon gyakran termesztik.
Termesztése és betakarítása: a nedves trópusok növénye, amely a síkvidéktõl 1000 m-ig egyaránt jól fejlõdik. Nagyszámú fajtája ismert, amelyek fõként a termés alakjában, színében és ízében különböznek egymástól. Magról vagy ivartalanul, bujtvánnyal, dugvánnyal vagy oltással szaporítják, és házi-, valamint gyümölcsöskertekben termesztik. Kedvezõ körülmények között idényszerûen nagyon bõven teremhet. Érett állapotban szedik, a bogyók néhány napig tárolhatók.
Rokon fajok: lásd jambóza, o., malájalma, o. A vízialmához nagyon hasonlít a jávaialma (Syzygium samarangense Merr. & Perry), amelynek levelei szétmorzsolva erõsen aromásak, termései harang alakúak és gyengén édeskésen savanyú ízûek. Malajziában, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken, Indiában és a csendes-óceáni szigetvilágban ott terjedt el, ahol a hosszabb száraz évszakok jellemzõk. A két fajt a flóramûvekben ellentétesen határozzák meg, ha nem veszik kellõen figyelembe a fajok roppant változékonyságát.
A trópusi Ázsiában más Syzygium fajok terméseit is felhasználják; kiterjedten termesztik a rózsaalmának is nevezett jávaiszilvát (S. cumini [L.] Skeels), amelynek ovális, vörös a termése (1,5-5 cm), a csészéje cimpa nélküli csõként marad a bogyón. A Molukkákon õshonos S. aromaticum (L.) Merr. & Perry szárított bimbói szolgáltatják az ismert szegfûszeget. Termelésében ma Zanzibár és Pemba-sziget vezet.








Vörös annóna

Annona purpurea Sesse & Mocino (Annona manirote HBK.)
Család: Annonaceae (annónafélék)
A, F, N: soncoya;
S: soncoya, cabeza de ilama, manire

A vörös annóna száraz évszakokban lombhullató, legfeljebb 10 m magas fa, ágai terebélyesek, fiatalon rozsdabarna színûek. Rövid nyelû levelei szórt állásúak. A levéllemez (30 x 14 cm) kihegyezet visszás-tojásdad vagy lándzsás, ép és hullámos szélû, mindkét oldalán vörösesbarna szõrzettel. Illatos, kocsánytalan, nagy virágai egyesével fejlõdnek a fiatal levelek hónaljában, 2, korán lehulló murvalevéllel körülvéve. A virágtakaró egynemû, háromkörös. A külsõ kör 3 lepellevélbõl (1-2 cm-es) áll. A középsõ kört 3 nagyon vastag, húsos, keskeny-tojásdad, 5 x 2 cm-es lepellevél alkotja, amelyek a külsõ oldalukon barna szõrûek, belül sárgák, ibolya foltokkal; a belsõ kör 3 vékonyabb lepellevele legfeljebb 2,5 cm hosszú, kívül krémfehér, belül ibolyaszínû.
Termése: nagyon rövid és vastag kocsányú, tojás alakú vagy gömbölyded terméscsoportja 15-20 cm nagyságú. A terméshéj kemény, tömött vörösesbarna szõrzetû, piramis formájú, kb. 2 cm széles, és magas tüskékbõl tevõdik össze. A tüskehéj alatt van az éretten lédús-rostos, lágy, élénk narancsszínû terméshús, amelynek kellemes, édes-zamatos íze a mangóéra emlékeztet. Benne a nagyszámú sötétbarna, kemény mag (nagysága legfeljebb 3 cm) lapított tojás alakú. Vékony, fehéres hártya burkolja mindegyik magját.
Felhasználása: ízletes pulpáját a felvágott, érett termésbõl kanalazzák ki, vagy pürésítve vízzel, jéggel és cukorral zamatos üdítõként isszák. A magok mérgezõk.
Elterjedése: Mexikóból és Közép-Amerikából származik, és a nagyon zamatos termések ellenére igen ritkán ültetik; hazáján kívül a Fülöp-szigeteken termesztik. Az annónákat a denevérek, mókusok és majmok is szeretik.







Vörös mombinszilva

Spondias purpurea L.
Család: Anacardiaceae (szömörcefélék)
A: purple mombin;
F: mombin rouge;
S: ciruela, jocote, jobo colorado;
P: ambu, ciroela;
N: Rote Mombamnedoiminpflaume

A vörös mombinszila száraz évszakokban lombhullató, terebélyes, alacsonyan elágazó, egylaki fa vagy cserje, magassága legfeljebb 10 m. Szórt állású levelei páratlanul szárnyaltak, akár 25 cm hosszúak is, sötétzöldek, fiatalon élénkvörös színûek; 5-19, csaknem ülõ, 2-4 x 1-2 cm nagyságú, ép szélû levélkébõl állnak, amelyek tojásdadok vagy lándzsásak, kihegyezettek, széles ékvállúak. A kisméretû, 4-5 tagú, vörös vagy lila színû virágok a lombosodás elõtt mintegy 4 cm hosszú, szõrös bugákban fejlõdnek az erõteljes ágakon; az elliptikus szirmok 3-4 x 1,5-2 mm-esek.
Termése: csonthéjas termés, amely tojás alakú vagy elliptikus, rövid kocsányú, gyakran gyengén hosszbarázdás, legfeljebb 4,5 x 3,5 cm nagyságú és 20-30 g súlyú. A sima, fényes, vékony, szilárd héj éréskor kezdetben narancsszínû vagy sárga, végül élénkvörös vagy lila. A nedvdús-lisztes, némileg rostos, lágy terméshús narancssárga vagy sárga, legfeljebb 8 mm vastag, és édes vagy savanyú, zamatos ízû, gyakran kissé összehúzó hatású. A terméshús elliptikus, hálósan ráncos, legfeljebb 3,5 x 2 cm nagyságú kõmaghoz tapad. Ennek kemény, fás, sárgásbarna felületén kb. 7 hosszanti irányú varrat található, és legfeljebb 5 kis magot zár magába.
Felhasználása: az érett, B- és C-vitaminban gazdag gyümölcsöt nyersen fogyasztják, vagy cukorral megfõzve desszertként tálalják; zselének és szirupnak is feldolgozzák. A gyümölcslébõl bor és ecet is készül. A terméseket leforrázás után kandírozzák, az éretlen, zöld mombinszilvákat eltéve ecetes savanyúságként is kedvelik. Nagy mennyiségben fogyasztva bélbántalmakat okozhat.
A kéregfõzet hasmenés és felfúvódások ellen segít. A fehérjében gazdag levelek fiatalon fõzelék készítésére alkalmasak, továbbá értékes takarmányt szolgáltatnak. A növényt szívesen ültetik élõ sövénynek.
Elterjedése: Dél-Mexikótól és a karib-tengeri szigetektõl Peruig és Brazíliáig honos; ott a fát nagyon gyakran termesztik, de Dél- és Délkelet-Ázsiában, fõként a Fülöp-szigeteken, valamint Közép-Afrikában is ültetik.
Termesztése és betakarítása: trópusi klímát igényel; 1500 m magasságig ültetik, szárazságtûrõ, a talajban nem válogatós. Dugvánnyal könnyen szaporítható, és házi-, valamint gyümölcsöskertekben, helyenként ültetvényeken is termesztik. Piacra rendszerint érett állapotban szedik le gyümölcsét, és csak miután sárgára vagy vörösre színezõdött, akkor árusítják; csupán rövid ideig tárolható.




Z

Zapota, rágógumifa, szapotijja

Manilkara zapota (L.) v. Royen (Achras zapota L.)
Család: Sapotaceae (szapotafélék)
A: sapodilla, naseberry, chiku;
F: sapotille;
S: chicozapote, nispero, zapota;
P: sapoti;
N: Breiapfel

A rágógumifa örökzöld, alacsonyan elágazó, terebélyes, legfeljebb 20 m magas fa, amelyhez kérge, levelei és éretlen termései fehér, ragacsos tejnedvet tartalmaznak. Levelei szórt állásúak. A levéllemez (13 x 5 cm) ép szélû, vaskos-bõrnemû, sima, kopasz, fényes sötétzöld, széles-lándzsás, lekerekített vagy tompa csúcsú. A levélnyél 2-3 cm hosszú. Virágai 1-2 cm-es kocsányúak, a levélhónaljban fejlõdnek. A csészelevelek 3-asával 2 körben állnak, tövükön összeforrtak és sûrûn barna szõrûek. A zöldesfehér, harang alakú (kb. 1,5 cm átmérõjû) pártacsõ közepéig 6 cimpára hasadt.
Termése: a kb. 3 cm hosszú kocsányú bogyó gömbölyded vagy elliptikus-tojásdad és 5-10 x 4-6 cm nagyságú. Héja vékony, de tömör, érdes, fénytelen barna színû; a kocsány körül megmaradnak a rásimuló csészelevelek. A terméshús megérve üveges sárgásbarna, pépesen lágy, nagyon bõ levû, kis kõsejtektõl szemcsés, egy lágy körtéhez hasonló; keskeny hosszirányú rések gyenge szelvényekre tagolják; íze karamellhez hasonló, nagyon édes. A termés közepe körül csillag alakban kivételesen 12 mag rendezõdik el, ritka esetben magvatlan. A magok lapítottak, tojásdad körvonalúak, horgas csúcsúak és kb. 1 cm-esek; héjuk kemény, fás, fényes fekete vagy sötétbarna, fehér köldökkel; a magbél fehéresbarna, szilárd, dióbélszerû és gyengén keserû ízû.
Felhasználása: az érett, lágy termések húsa édes, de gyenge zamatú, héj nélkül, nyers gyümölcsként és gyümölcssalátákban fogyasztják, vagy lekvárt készítenek belõle. A terméshús a félbevágott bogyóból kikanalazható. A szapotijját párolják is, vagy zöld citrom levével és gyömbérrel sziruppá fõzik, édes ételnek is alapanyaga (Indiában például a halváé). Konzerválás céljából a karikára vágott szapotijját befõzik, kandírozzák, vagy rövid hevítés után vákuumcsomagolással zárják le. Az éretlen termések összehúzó hatásúak, és éppúgy, mint a gyengén mérgezõ magok, élvezhetetlenek.
A növény gumiban és gyantában gazdag tejnedve (chickle), amely a megsebzett kéregbõl és a sérült, éretlen termésekbõl folyik ki, a rágógumi nyersanyaga, és már az aztékok is ilyen módon használták; napjainkban többnyire szintetikusan elõállított anyagokkal pótolják. A kéregbõl készült tea láz és hasmenés elleni szer.
Elterjedése: Dél-Mexikóban és Közép-Amerikában honos, a meleg égövi országokban ma világszerte ültetik.
Termesztése és betakarítása: a trópusi és szubtrópusi klímában tenyészik, legfeljebb 2000 m-ig; a kifejlett fák eltûrik a gyenge fagyot. Igénytelen, sõt szárazságtûrõ, persze a csapadékban gazdag tájakon a mély rétegû talajon fejlõdik a legjobban. Magról szaporítják, vagy különbözõ alanyokra oltják. A számos fajtája habitusban és a termés alakjában, valamint ízében tér el egymástól. A nyomásra érzékeny terméseket érett állapotban, kocsánnyal együtt szedik; körülbelül 1 hétig tárolhatók.




ZS

Zsabotikába

Myrciaria cauliflora (Mart.) Berg.
Család: Myrtaceae (mirtuszfélék)
A, S, P: jaboticaba, jabuticaba;
N: Jaboticaba

A trópusok leglátványosabb gyümölcsfái közé sorolható a zsabotikába, amelynek törzsét és ágait virágzás és érés idején a gyökerektõl egészen a koronáig kis, kauliflor, fehér virágok és termések tömegei borítják el. A M. cauliflora legfeljebb 12 m magas, az alapjától elágazó, terebélyes, örökzöld fa, amelynek külsõ kérge nagy pikkelyekben leválik. Levelei átellenes állásúak, bõrnemûek, fényes sötétzöldek, rövid, szõrös nyelûek. A levéllemez lándzsás vagy elliptikus, ép szélû, kihegyezett, a vállán lekerekített, 1,5-10 cm hosszú és 1,2-2 cm széles. A virágok egyesével vagy csoportosan rövid, vastag kocsányokon nõnek az idõs fás részeken; a virágtakaró 4 kis csészelevélbõl és 4 szõrös, fehér, legfeljebb 5 mm hosszú sziromból áll. A porzók nagyszámúak.
Termése: vastag és rövid kocsányú, gömbölyû vagy elliptikus bogyó (1,5-4 cm), amely sima, kemény, fényes, érett állapotban lila vagy feketés héjú; csúcsán a 4 csészelevél maradó. A nagyon édes, némileg savanykás, gyengén zamatos, olykor összehúzó hatású terméshús lágy és lédús, üveges fehér vagy vöröses. A bogyókban 1-5 lapított-gömbölyded, kemény, világosbarna mag (max. 12 mm) van.
Felhasználása: szõlõízû pulpáját nyersen eszik, a bogyókat két ujjal összenyomják, míg a héj felhasad és a lágy terméshús feltárul; a héjat és a magokat el kell dobni. Lekvárt, zselét és szirupot készítenek belõle, levét üdítõitalként vagy borrá erjesztve isszák.
Elterjedése: Brazília délkeleti részén, Paraguayban és Északkelet-Argentínában elterjedt, ezenkívül csak nagyon ritkán ültetik.
Termesztése és betakarítása: legjobban a középsõ trópusi hegyvidékeken fejlõdik, kb. 1000 m körüli magasságig, mély rétegû, tápanyagban gazdag talajon. Nagyon lassan fejlõdik, magról, olykor oltással szaporítják, és fõként házi- és gyümölcsöskertekben ültetik. A fák 8-15 éves korban fordulnak termõre; bogyóikat éretten szedik, és csak rövid ideig tárolhatók.
Rokon fajok: a hasonló elterjedési területû 4, nehezen megkülönböztethetõ zsabotikába faj közül a M. cauliflort termesztik leggyakrabban, a többi 3 ültetett faj a M. jaboticaba Berg., a M. truncifolia Berg. és a M. tenella Bert.